A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-16 / 33. szám

B. Stankovič:

Ljuba és Naza

I Barisau Stankovič a modern szerb irodalom egyik legeredetibb tehetsége. Egy

visszavonhatatlanul eltűnő világ gazdag palettájú, lírai krónikása, megértő, intim szerelmese. A Božji Ijudi (Félkegyelműek) című elbeszélő ciklusában sikerrel rajzolta meg a koldusok és nincstelenek világát. Müveiben egy régi érzésvilágot és egy túlhaladott erkölcsiséget ábrázol meggyőző erővel.

Naza a folyó menti temető mögött élt. Eleinte csak egy lyukban, később kalyibát is öszszetákolt. És ezt napról napra egyre jobban befödte. Hol száraz dohánygyökérrel, hol pedig vesszővel, tüskés cserjével, cseréppel vagy földdel... ami a keze ügyébe került, vagy amit éppen talált. Igen szorgos volt. Féltek is tőle a koldusok. Különösen a temetőben. Számukra ő volt a gazdasszonf. Rendet tartott közöttük. Vigyázott, nehogy egyik is elfoglalja a másik helyét. Főképp azokat a másféle, gazdag koldusokat kergette el, akik a - falvakban ugyan kéregetnek, de a városban saját házuk van, s még a pénzüket is kamatra adják, ám halottak napján mégis, nemcsak hogy jönnek, de még a legnagyobb tarisznyáikkal és edényeikkel koldulnak. Naza elzavarta őket. Néha még össze is verekedett velük. Ezért szerette őt a többi koldus.

Kezdetben Naza nem koldult hanem cselédlány volt egy városi gazdánál. De amikor a gazda erőszakoskodni akart vele, annyira megijedt, hogy nyomban elszökött a városból, nem is akart többé szolgálni, inkább koldulni kezdett. Még fiatal volt ugyan, de máris aszott, száraz. Bár ha elöl nem lett volna golyvás a nyaka, talán még szépnek is mondhatnék. Igaz, még így Is egész szép volt. Különösen amikor mosolygott, s el övillantak egészséges, fehér fogai. Mindig tiszta volt, kifoltozott, feje szépen bekötve. Mezítelen lába sem volt repedezett, poros, mint a többi koldusé, hanem mindig tiszta, apró, fürge... Annyira takaros volt, hogy még a városi emberek is kerülgetni kezdték. Ö viszont eszelősen menekült előlük. Nemcsak pénzt, de egyebei sem fogadott el tőlük.

Ogy látszott, hogy a koldusok közül megszeretett valami Ljuba nevezetűt, aki örökké csak heverészett és aludt. Fiatal, fejlett legényke volt, bőre, haja, szeme fekete. Bamba tekintetű ugyan, de ugyanakkor mégis volt benne valami csökönyös, dacos. Majdhogynem meztelenül, csak egy durva szövésű hosszú vászoningben feküdt és aludt Nem koldult össze többet, mint amennyire épp szüksége volt, és sohasem öltött magára ruhát, még akkor sem, ha adtak neki. Mindig ugyanabban a hosszú vászoningben járt, melyet soha le nem vetett, míg csak el nem szakadt.

Sőt, mikor a temetőbe ment koldulni, mindig félreült, a sor legvégébe, s csakis az érdekelte, hogyan támaszkodhatna meg és nyújthatná ki a legkényelmesebben hosszú, telt lábát. Ha valaki odavetett valamit — jó, ha nem — hát úgy is jó. Minduntalan csak feküdt. Mióta pedig Naza kezdett neki a sajátjából adogatni, azóta még kevesebbet kéregetett, s még lustábban, konokabbul hevert.

És Naza valóban adott. Ám hogy ez ne szúrjon szemet a többieknek, először kicsit megdorgálta, hogy üljön valami feltűnőbb helyre, ahol kaphat többet is, nem így, a sarokba, ahol senki sem veszi észre.

Mikor azonban lustaságból Nazát még csak feleletre sem méltatta, akkor ő fogta a tarisznyáját, és a magáé mellé tette, mire a koldusok, mindamellett hogy féltek tőle, mégiscsak pusmogni kezdtek. A nyomorék, éles nyelvű Vela fejét fölemelve és mankóira támaszkodva, magas hangján dadogni kezdett... mintha mentegetné, védené Ljubát, miért az nem akar koldulni.

— Hát minek is vesződjön koldulással? Hiszen vavva-va-va-va ... — igyekezett egyszerre kimondani mindent — van neki húga... — És ezt a szót, hogy húga, ironikusan hangsúlyozta. Az öregebbje ilyenkor kóhécselt, mások meg elfordultak Nazától, vagy kacsintottak. De Naza a szégyentől senkire sem mert nézni, nemhogy még valakit megfenyegetett vagy megvert volna, hanem szatyrából suttyomban átrakott Ljubáéba, mintha az annak szerzeménye volna, csak a többiek előtt ne váljon nevetségessé azzal, hogy mindenki szeme láttára osztja meg saját alamizsnáját a fiúval.

De ez napról napra egyre keservesebb lett, még aztán nem bírta tovább. És egy nap, mikor már elnéptelenedett a temető, a koldushad is szétszéledt, s az énekléstől fáradt pap leült a kápolna elé pihenni, Naza egyszerre csak előtte termett.

— Mi jót hozol, Naza? — kérdi a pap.

Ö meg, amint ránézett, úgy megijedt, hogy futásnak eredt, ám'aztán zavartan, de mégis visszatért.

— Hháát... — dadogta.

— No, mi van? — bátorította a pap.

— Férjhez akarok menni.

— Kihez? — kérdezte szigorúan a pap, immár mérgelődve, hogy még ilyenekkel is zaklatják.

— Ljubához ...

A pap évődni kezdett.

— Hogyhogy Ljubához?

A lány szégyenkezve hallgatott. De amaz csak tovább folytatta:

— Hát jól van, jól van, Naza. No de mondd csak, Ljuba szeret téged?

Naza zavarában és a szégyentől topogni kezdett, egyik lábáról a másikra állt, s fojtott, halk hangon felelte:

— Ö is akarja.

— Hogyhogy akarja? — kezdte a pap erősebbre fogni a tréfát. — Hát mondta már neked, íiogy szeret?

Naza szégyenében alig tudta kimondani:

— Ezt nem mondta, de én tudom. Akar engem. — És sorolni kezdte- érveit: — Már mióta én vigyázok rá, eltartom. Mindent csak őérte teszek, enni adok neki, s elfogadja. Szeret.

— Hát jó, jó, legyetek egymásé. Ki tiltja meg? — szakítja félbe a pap, akit egyszeriben földerített a lány szerelme.

De Naza ettől még zavartabban folytatta:

— Igen ám, csakhogy én meg is szeretnék esküdni. Templomban, ahogy mások is teszik.

A pap hirtelen visszahőkölt, és zavarba jött, de megint csak tréfára fogta:

— Hát jó, jó. De tudod-e, hogy ehhez pénz is kell. Ráadásul sok. Volna-e neked annyi pénzed?

— Van. Összegyűjtöttem valamicskét — vágta rá örömmel.

— No, akkor hozd csak. Hadd lássam.

Naza nagy boldogan elszaladt a viskójába.

Hamarosan vissza is tért a pénzzel, melyet különböző kis göngyölegekben kapart elő a föld alól... Mindet odaadta a papnak. Ez meg, a tekintélyes summa láttára, még jobban zavarba jött. Nem is tudta, mit szóljon.

Naza ijedten, mégis örvendező várakozással nézett rá.

A pap összeszedte a pénzt, eltette, majd így szólt:

— No, hát rendben van. A pénz csak maradjon nálam. Én meg majd írok a püspök úrnak, s mihelyt ő jóváhagyja, összeadlak benneteket.

Naza a jegyesek boldog zavarával lépett hozzá, hogy kezet csókoljon, de a pap borzadva utasította vissza.

— Hagyd csak, ég áldjon. Most menj.

Elindult. Kisvártatva azonban megint viszszatért.

— Hát akkor készülődjek?

— Micsoda?

— Hát az ajándékok. Neked, amiért megesketsz. Aztán a komának, násznagynak ... vásznat, meg amit még kell.

A pap mind kelletlenebből hallgatta, hogy templomról meg násznagyról beszél, s ugyanakkor foltos öltözetét, tarisznyáját nézte. Hogy visszatartsa nevethetnékjét, kezével helybenhagyólag intett, s ezzel' útjára engedte.

A püspök úrtól azonban csak nem jött az engedély. Míg tartott a nyár, Naza nem nagyon háborgatta a papot. Restellt®. Mikor azonban a pap kiment a temetőbe, olyankor ott őgyelgett, sürgött-forgott körülötte, csak hogy észrevegye, és eszébe jussón, szóljon neki, ha valami válasz jött Volna a püspöktől.

De a püspöktől semmi sem jött. Közben pedig már beköszöntött a tél. Naza nem saját magáért, hanem Ljubáért aggódott. Hiszen neki sem a temető környékén, sem a városban nem volt helye, ahol aludhatott volna. És mint minden télen, most is valamelyik faluba akart elmenni, ahol az istállók szalmáján meghúzódhat, és átvészelheti a telet, de Naza nem engedte. Tudta, hogy milyen: ha betéved valami jobb" házba, ahol beengedik az istállóba, s kap egy darab kenyeret is, amilyen lusta, többé onnan vissza' sem térne a városba. Arra’ pedig, hogy magához beengedje a viskójába, nem volt képes. Szégyellte volna, így, meg nem esküdve befogadni, hiszen mit szólna akkor őrá a világ? A tél viszont egyre dermesztőbbé vált. Ljuba ugyan nem panaszkodott, hanem azon mód, csak úgy meztelenül, ingében, a hidegtől lúdbőrősen még konokabbul feküdt, s már-már kérdezősködött valami faluról. Naza erre, sutba dobva szégyenkezését, minden reggel eljárt a pap házához, s a kapu előtt várta.

— Nincs semmi, Naza — hárította el a pap, akinek kellemetlen volt látnia, amint ott topog mezítláb a hóban a kapu előtt, s mereszti rá a szemét. Várja, mikor mondja már neki, hogy megjött az engedély a püspöktől, hogy megesküdhetnek. — Ha majd megjön a válasz, hívni foglak — utasította el minduntalan.

De Naza nem várhatott. A tél fogcsikorgatóan kemény volt. Ljuba majd megfagyott. És megfeledkezve mindenről, befogadta magához Ljubát a kalyibába így, esketés nélkül is. Attól kezdve teljesen megváltozott. Szebb lett, takarosabb és szorgalmasabb. Reggeltől késő estig szaladgált, kéregetett, majd hazavitte. Csakhogy többé már nem járt a városba, sem a koldusok közé a temetőbe. Nem koldult, és nem is mutatkozott arrafelé, ahol ismerték öt és Ljubát, hanem a falvakba járt el. De mi haszna, ha Ljuba csak nem változott. Még jobban ellustult. Fekszik és alszik. Mintha nem is élne. Naza kószált, koldult, mindent hazavitt neki, de Ljuba feléje sem fordult, nemhogy elmosolyodott vagy megszólalt volna. Miután jóllakott, elterpeszkedett a kunyhó közepén, s csak úgy meztelenül elnyúlt, aludt. Pedig már háromszor kapott ruhát is. Sőt, egészen újat, még foltozatlant. Hozza, kínálja neki, eléje tartja, mutatja a ruhát.

— Nézz csak ide. Oj. Még folt sincs rajta. Mihelyt kértem, mentem ide is adták. — És mintha csak magára akarná terelni Ljuba figyelmét, hogy nőjön a szemében, mesélni kezdte, hogyan is adták oda, rögtön, amikor kérte.

De Ljuba, pillantást sem vetve a ruhára, minderre épp csak hogy annyit mondott:

— Szűk! — Majd hátat fordított Nazának és a ruhának, s attól tartva, hogy ráadja, még jobban elterpeszkedett, kinyújtózkodva feküdt, aludt, nem is hederítve Nazára.

E kínoktól gyötörve Naza ivásra adta a fejét. Koldult, kéregetett, majd leitta magát, s hazatért. Ébresztgette, szólongatta, simogatta Ljubát, de az csak, akár egy halott, tespedten a másik oldalára fordult, tovább aludt, s mintegy védekezve sóhajtozott:

— Ne bánts, hé! Hagyj békén! Öl__

Nemrég, egy napon találkoztam Ljubával.

Esett az eső. Sár volt mindenütt. De amerről ő közeledett, a rétek és kertek felől, ott különösen. Alasó-Vranjéből jött, ahol épp búcsú volt. Már egészen megöregedett, fekete, nagydarab, puffadt ember. Mint mindig, most is csak egy szál ingben volt, hátára valami vastag, mocskos pokrócot vetett. Maga köré vonva pokrócát, tarisznyáját és ingét, így ballagott, mint mindig, hanyagul, hosszú, meztelen lábával bebesüppedve a sárba, s dacosan, komoran, oldalvást pillantott.

— Hej, mi van a te Nazáddal? — kérdeztem.

— Miféle Naza? — dörmögte- komor arccal, és amúgy pucéran feszengett a pokróc meg az ing alatt.

— Hát a feleséged.

— Á! — tett úgy, mintha emlékezne. —

Meghalt. Már rég meghalt!

— Hogyan? Hol holt meg?

Épp hogy elfordította a fejét, s rám nézett.

Oly fensőbbséggel, dacosan tekintett rám, mintha csak faggatna. Majd, miután hosszasan végigmért, elszánta magát, s válaszolt:

— Meghalt. A télen, a faluban ... és ott... a farkasok-e? Vagy a kutyák? Széttépték. Ki tudja?

És cammogva, sárosán folytatta útját, görnyedezve pokróca és zsíros inge alatt. ...

Vujicsics Marietta fordítása 111