A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-16 / 33. szám
gorú arca mered ránk a falról... De talán ö sem volt mindig Ilyen szigorú, amikor az udvaron iszogatta a jó nagycótényl borocskát ... Az idő keze ellágyítja a szobrok arcán a kemény vonásokat... Alacsony, oszlopokkal megtámasztott épület, mintha a szürke házsorból kilépett volna, hogy: Itt vagyok!... Tudom, hogy engem kerestek ... Állok a rendelkezésiekre! Ablakain vasrács, kapuján lakat, pedig mi látni akarjuk belülről isi Egykettőre átmászunk a kapun és lehuppanunk a kövek, téglák és tört cserepek közé... A szűk udvart felverte a gyom, az egyik ablakból koponyák üres szemgödre néz ránk fenyegetően ... Az egyik szobában csupa emberi csont... A múlandóság fenyeget ki a csonthalmazból száraz ujjaival ... Pozsony egyik legrégibb épületében, a hóhér házában vagyunk... De hogyan került Ide ennyi csont? ... Talán saját házában temette el az áldozatait?... Vallatjuk a vén falakat, s közben hullik a vakolat. Talán száz festékréteg egymás alatt és a legelső vörös ... Vörös, mint a vér... Mint azok vére, akiket ennek a háznak a lakója segített át a másvilágra. Lehet, hogy ez az ember volt a legbuzgóbb templomlátogató, hiszen ide esik a torony árnyéka, az ő udvarára ... Vajon kinek a vélő tapadt az itten lakó hóhérok kezéhez? ... Csupa gyilkosé, útonálló betyáré vagy ártatlan embereké, boszorkányság gyanújába kevert szép asszonyoké is? Kit akasztott fel és kit fejezett le? Kit tört kerékbe és kit kfnzott halálra? Vallatjuk a néma falakat, a néma csontokat, az üres ablakszemeket, de azok csak hallgatnak és nem árulnak el semmit szörnyű titkaikból ... Volt-e a hóhérnak lelkiismerete? Hogyan tudott aludni ennyi csont fölött? Megnyúlnak az árnyak, közeledik az este ... A hóhérház udvarának hangulata ránktelepszik és fellélegzünk, amint újra a kapun kívül vagyunk ... Az utca már békésebb képet nyújt... ősz öregek ballagnak hazafelé, fiatalok sétálnak kézenfogva, de ők inkább egymás szemébe feledkeznek és nem nagyon érdeklik őket az ódonpatinájú falak ... Egymást faggatják: Szeretsz? ... Bach zongoraversenyének egy foszlánya szűrődik ki az ablakon... Vajon ki ül a zongora mellett? ... Öreg, ráncos kezek simogatják végig a megsárgult billentyűket vagy sima, fehér kezek csókolnak rajtuk végig?... A függöny nem engedi meg, hogy belessünk a szobába ... Az ablakban guggoló virágcserepekből rosszalóan néznek ránk a muskátlik: — Minden lakás egy külön titok... Nincs jogotok arra, hogy a függönyt félrehúzzátok! ... Milyen szigorúak is tudnak lenni a virágok! Titkokat melengetnek penészes keblükön az ódon falak, titkokat zárnak hideg, fekete szívükre az utcakövek és az emberek is titkokat ölelnek magukba ... öregek és sokat láttak már... Olyan az ember Is, mint az utca köve: Minden átmegy rajta... S azután vagy összetörik vagy kibírja ... Virágok ős kövek, színek és halotti szürkeség, zöld moha és szürke penész, öregek és fiatalok, reszketős sóhaj és szerelmi vallomás, a hulló vakolat neszezése és Bach zongoraversenye ... Este van és rejtőkéből táncosán-suhanó léptekkel előoson a fátylakba burkolt romantika ... S mindenkinek azt a táncát mutatja be, amelyikre a látogató a leginkább kíváncsi. Már égnek a lámpák és a szobában hintaszék és hintaló, tajtékpipa és unoka, házisapka és játéktrombita, papucs és gyerekslrás, biblia és mesekönyv ... Romantika — regényesség ... Így mesélik a falak, így súgják fülembe a tekergős utcák, hát miért kételkednék benne? ... Ahány regény — annyiféle regényesség... Ki tudja, hány regényt ír az élet és hányat ír az álom?... Mert minden regény egy ember regénye — minden álom egy ember álma... Nekem így vallottak a vén falak, másnak talán mást mondanak, ha az a valaki a bizalmukba tud férkőzni... Jó éjszakát, ti ódon utcák, elaggott házak, hűlt kapualjak ... Ki 'tudja, mire ébredtek? ... Holnap talán még lesztek, talán már nem is lesztek .. . Jó éjszakát... Tóthpál Gyula felvételei Töfög velünk a kis Diesel-mozdony. Ügy utazunk, mint a mesében; régi filmek, gyermekkori kalandos könyvek emlékei elevenednek fel úfra. Mindenki meghatódva mosolyog. Az ember önkéntelenül füttyre csücsöríti a száfát, de a szorosan nyomunkban haladó kis gözmozdony, az őskort „kávédaráló" zakatolása és sietésre buzdító füttyfelzése minden más hangot elnyom. A gyorsaságra nem lehet panasz: néhol elérjük az óránkénti 20—25 kilométeres sebességet is. Mellettünk, a völgyi ütőn, rövldnadrágos fiúcska kerékpározik, sokáig integet, aztán megunja és tovarobog. A nyitott vagonban köröskörül frissen ácsolt padok. A ml tiszteletünkre készítették, így az Árva folyó egész völgyét kényelmesen áttekinthetjük. A fenyödeszka gyantatllata jólesik a városhoz szokott tüdőnek. Sovány hegyi patak siet mellettünk, fantasztikus sziklatömböket ostromolva. A haragoszöld tisztásokon fehér fejkendős asszonyok csupaszra bántott ágasokra petrencézik a szénát, hogy a szél el ne hordja. Az erdei kisvasút több mint fél évszázados múltra tekinthet vissza. A kisvasút a zakamennét erdészeti üzem faanyagát szállítja. A múlt század derekán, amikor Zakamennében fűrésztelepet létesítettek, a legolcsóbb szállítási eszköz a víz volt, ezért az 1860—70~es években víztárolót és vízduzzasztót építettek a hegyi patakokon. A víztárolók építése 110 ezer békebeli forintba került. A felesleges fát, amit az ottani fűrésztelepek nem tudtak feldolgozni, az árvái tutajosok szállították Kralovánbu, onnan pedig a ItptÓtak úsztatták le a Vágón Komáromba. A tutajok azonban nemcsak gömb-fát, hanem a zakamennéi fűrésztelepről feldolgozott félkész termékeiket is szállították. Mivel a gömbfa és a deszkák a víztől sokszor megbámulták, megfeketedtek (s ez a minőség rovására mentf, az addig vízzel hajtott fűrésztelepet 1875-ben korszerűsítették: gőzgépekkel sze relték fel. A faanyagot, különösen a téli hónapokban fuvarosok vitték a fűrésztelep raktárába. A készterméket szintén a fuvarosok hordták az Oravský Podzámok-i vasútállomásra. Akkor még csak kezdetleges erdöírtásos fakitermelés folyt. A nyári Időben vágták a fát és télen szállították a fűrésztelepre. Az árvát uradalom gazdáinak nem felelt meg ez a módszer, több hasznot vártak és olyan megoldást kerestek, hogy a fűrésztelepet folyamatosan egész éven át el lehessen látni faanyaggal. Ezért építették 1916—18- lan, olasz hadifoglyok segítségével, az erdei ktsvasutat. Hossza ölven kilométer volt. A kysucal oldalon szintén ezldötájt készült el a mintegy 33 ktlométer hosszú pályaszakasz. A két kisvasúit pályát hosszas tervezgetés után csak 1925-ben kötötték össze a nyolckilométeres Oravská Lesná—Tanečník —Chmúra vonalszakasszal. A két kisvasút találkozása után pár év múlva (1929-ben/ megszüntették a zakamennéi fűrésztelepet. A kisvasút most fél évszázad után ugyanerre a sorsra jut. Egyes szakaszain fokozatosan felszedik a síneket, és helyükön jó erdei utakat építenek. Az ok: nem gazdaságos, karbantartása nehéz ezreket sőt milliókat, emészt fel, a télt hónapokban a nagy hó miatt nem lehet használni, a gépkocsikon való szállítás gyorsabb és olcsóbb. A fakitermelés módszere Is megváltozott, a vágások, Irtások sokkal messzebb kerültek a vasúttól. S ha már egyszer a mindig nagyobb teherbírású gépkocsikra, traktorvontatású pótkocsikra rakják a fát, ezek elviszik egyenesén a feldolgozó helyre is. A munkatempó felgyorsult, a kts mozdonyok zakatoló tüdeje már nem bírja szuszszál, nincs is orvosuk, ugyanis nagy-favítá svkat ma már senki nem vállalja. A kisvasút megszüntetése persze nem máról holnapra történik, fáradságos, jól átgondolt munka ez sok pénzbe kerül. Tálán mégis meghagynak egy ötktlométeres szakaszt az erdészeti múzeum részére. Az állandóan fejlődő turisztika számára is fel lehetne használni ezt az érdekes és romantikus kisvasutat. Mikor kiszálltunk, búcsúzóul még egy hosszút füttyentett a kts gözmozdony, és a sudár fenyők a feltámadó szélben élénken integettek utánunk. OZSVALD ÁRPÁD □ED7
