A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-09 / 32. szám
Gomba helyett kém Ha nem így volna, több Időt szentelhetnének a családjuknak Is. Vrzal elvtárs Is, mióta az eszét tudja, hadilábon áll az Idővel. Egy vasárnap délelőtt mégis megígérte négyéves kislányának, Janának, hogy magával viszi az erdőbe gombát szedni. Csakhogy ember tervez ... Mert az országhatár vasárnap Is, télen-nyáron, éjjel-nappal országhatár marad. Az ellenség sohasem alszik ... Séta közben hirtelen vad lövöldözésre lettek figyelmesek. — Oda kell mennem, de mi lesz a gyerekkel? öt nem vihetem magammal — villant át az apa agyán a gondolat, amikor a mellettük lépkedő rendőrkutyára és vezetőjére esett a tekintete, ötletét azonnal meg is valósította. Zivator volt készülőben, nem akarta, hogy megázzék a kislány. Más választásuk nem volt, mint hogy leültették a drótkerítés mellé a fűbe és egy ponyvával letakarva, mellé állították a farkaskutyát. Az azután nem Is mozdult el védencétől amikor a határ túlsó oldalán élő németek egyszerre mézes-mázosak lettek, és kitörő örömmel üdvözölték a nálunk történteket. Szerencsére a határőrség irányítói nem hittek a pálfordulásban, s még éberebben őrizték a határt. — Mi nem adtunk teret a jobboldali opportunizmusnak és a túlhajtott nacionalizmusnak — jelentette ki a parancsnokhelyettes. Csehek, szlovákok, magyarok és más nemzetiségűek egy emberként teljesítettük feladatunkat. Most is büszke vagyok az itt szolgáló magyar fiúkra, akik bár nyelvi nehézséggel küszködnek, mégis odaadók és megbízhatók. A határőrsön szolgálatban találtam egyet a magyar fiúk közül. Pápai Mihály közkatona a Csallóköz szülöttje. Pozsonyeperjesről került ide, az „isten háta mögé“. — Megszokott itt? — kérdem a jóképű legénytől. — Vagy megszokni, vagy megszökni — válaszol mosolyogva. — Mivel köt az esküm, becsületem, az utóbblre soha nem gondoltam. — Nehéz a szolgálat? — Kemény emberekké neveltek bennünket, s így jóban, rosszban helytállunk. Az idei tél kegyetlen volt, bizony még április elején Is hóban-fagyban róttuk az ösvényeket. —■ Elégedett az ellátással? — Otthon sem lehetne különb. három órán keresztül, mindaddig, amíg vezetője visszatérve el nem parancsolta Jana mellől... Jót nevettek, hogy még az ezredes szavára sem hallgatott a hűséges állat, de hát a kutyák másként fegyelmezettek, mint az emberek. A rangokat nem igen szokták tiszteletben tartani... Más gyerek talán nem mert volna egyedül maradni a kutyával az erdőben, de Jana nem félt. Régen megszokta, fel sem vette ezeket a kalandokat. Sőt, ha módjában állt, még segítségére is volt a határőröknek. Egy alkalommal, akkor már nagyobbacska volt — tízéves lehetett —, játszótársaival ibolyát szedni ment az erdőbe. Hirtelen egy eltévedt férfira lettek figyelmesek, aki azt akarta megtudni a gyerekektől, merre menjen, hogy senkivel se találkozzék. Janáék persze azonnal gyanút fogtak. Sejtették, hogy a jövevény rosszban sántlkál. Míg az egyik kisfiú észrevétlenül eltűnt, hogy segítségül hívja az őrszemet, Jana és a másik fiú nagy ügyesen szóval tartották Igaz, egy nagy család vagyunk itt Is, az életünk is olyan. Egy másik őrsön Varga István Blesk nevű kutyáját korholta. Hogy az eb „jobban megértse“, magyarul is oda-odamondogatott a „vén bűnösnek“. A komáromi születésű fiú alig tudott néhány szót csehül, amikor berukkolt. Még egy év sem telt el azóta, s máris eltársalog bajtársaival. Amikor a koszt felől érdeklődöm, csak annyit mond: — Meghíztam. — Csodálkozva néztem a vékony dongájú legénykére, azt hittem, ugrat. — Talán nem hiszi? — mondta nevetve. — Otthon 52 kilót nyomtam és ma már hatvan kiló a súlyom. — Van valami szórakozási lehetőség is itt? — Sportolunk, strandolunk, járunk táncolni a közeli faluba, rendeltünk magyar újságokat és könyveket olvasok. , — Főleg milyeneket? — Detektívregények, útleírások érdekelnek a legjobban. — Szabadságon volt már? — Természetesen, ha az ember igyekszik, megjutalmazzák. — Mit üzen a kalandvágyó fiataloknak? — Azt, hogy kár a benzinért, avagy a vonatköltségért. Nálunk hiába próbálkoznak. S egyáltalán, a nyugatnémet kémet. Addig-addig magyarázgatták neki a helyes utat, míg végül is kelepcébe juttatták .., Az ellenség mo sem nyugszik — Nem egy ilyen esetünk volt — meséli Vrzal ezredes. — Ezért becsüljük oly nagyra a gyermekek és a lakosság segítségét, akiknek ezért bőséges jutalom jár. Ám a nyomravezetők többnyire önzetlenül járnak a határőrök kezére, hiszen mindenki tudja, hogy a határvidék lakossága nem annyira közömbös, mint a városi ember. Nekik is érdekük, hogy biztonságban, nyugalomban élhessenek. Márpedig a kémek és ügynökök ehhez a nyugalomhoz aligha járulnak hozzá. Mindenre elszántak, kíméletlenek és céljaik érdekében nem válogatják meg az eszközöket. Nem egy példa volt erre az elmúlt két év során. A Szudéta-vidékről kitelepített németek, maguk mögött tudva az amerikai katonai egységeket, sokszor még ma is hazajáró lelkekként a „jussukat“ követelik és provokációktól sem riadnak vissza. Ezek az esetek természetesen nem járulnak hozzá az egész Európa biztonságát veszélyeztető kiéleződött helyzet enyhüléséhez, de az országaink közötti kényes kérdések békés úton való rendezéséhez sem. Érthető az is, hogy nem nézhetjük közömbösen a szudéta-németek provokáló találkáit országhatárunk közvetlen közelében. Hiszen őrületes dobpergésükkel, esztelen ordltozásaikkal hasonló han gokat idéznek fel emlékezetünk ben, mint amilyeneknek a volt Németország területéről egyszer már fültanúi voltunk. Akkor 1938-at mutatott a naptár. A második világháború borzalmas vérfürdőjének soha többé nem szabad megismétlődnie! Biztosíték erre határőrségünk és néphadseregünk, melynek szilárd támaszai a szocialista tábor országai, elsősorban pedig a hatalmas Szovjetunió. KARDOS MÁRTA miért akarnak elmenni? Itt is lehet még jobb életet teremteni. Hogyan képzelik egyesek? Államunk tízezrekkel járul hozzá, míg valaki végzett emberré lesz. Aki ezt másutt akarja kamatoztatni, nem becsületes ember. Azt hiszem, sokan ezerszer megbánták már, akik a zűrzavaros időben kereket oldottak, mert azt hitték, a Nyugaton minden fenékig tejfel. Gondolom, közülük sokan visszasírják az itthoni „rosszat“. TÓTH DEZSŐ Pápai Mihály, a Csallóköz szülöttje A Matica slovenská székháza hétvégi kirándulás r Viszontlátásra Martinban Martin, régi nevén Túrócszentmárton szép fekvésű és nagy múltú város. Villa Sancti Martini néven már 1284-ben írt oklevelekben is megemlékeznek róla. 1340-ben városi rangra emelik. A 19. században o szlovák nemzetiségi mozgalmak egyik központja volt. A túrócszentmártoni memorandumban 1861. június 6-án a szlovákok követelték nemzetként való elismerésüket, nyelvük szabad használatát és a területi önkormányzatot az ún. Felsömagyurországt Szláv Kerület keretében. A Habsburgkormányzat ezt a követelést elutasította. 1918. okt. 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Itt fogadja el azt a nyilatkozatot, amely kimondja Szlovákiának Magyarországtól való elszakadását és a Csehszlovák Köztársasághoz való csatlakozását. Martin jelenleg a Túróct-medence ipari és kulturális központja. A Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Múzeum székhelye. Mintegy 30 000 lakósa van. A város legrégibb épülete a 14. században épített római katolikus templom, temetőjében nyugszik számos szlovák író, költő és nemzetébresztő. A városból fél- vagy egésznapos túrára mehetünk és gyönyörködhetünk a környék természeti szépségeiben, meglátogathatjuk a közeli fürdőhelyeket, amilyen például: Turötanské Teplice, fStubnyafürdőf, Rajecké Teplice, Bojnice és Korytnica. Fő a pontos célzás
