A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-09 / 32. szám
119 tv« «ufuigtu* 10-6n ullelcll PrAgiban Rohuitiv Schnlrcb »obrin Krónika It inti ekeiül' «uguutn« 24 én «Bieten Vöd hadiban Váia Pflho da világhír« begedfimflvéax A Csehszlovákiai Magyarok Tár sadalini ás Kulturális Szövetségé' nek hetilapja Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő Majos Ágoston Főszerkesztő helyettes Máes József Szerkesztőbizottság: Major Ágoston, Mács József, Ozs* vald Árpád, Szőke József Grafikai elrendezés: Fsa dór László Szerkesztőség: Bratislava, Obchod ná u. 7. Postafiók C 398 Telefon: főszerkesztő 341 34 főszerkesztő helyettes 328-64 szerkesztőség 328 85 Terjeszti a Posta Hírlapszolgála ta, előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Külföldre szőlő előfizetéseket elintéz: PNS - Ústredná expedícia ttace, Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VI1. Nyomja a PRAVDA nyomdavólla lat. Bratislava, Štúrova 4. Előfizetési díj negyed évre 26,— Kés, tél évre 52,-*- Kčs, egész évvré 104.— Kés. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Csak egy út van előttünk! Ez a cím korántsem Jelenti és Jelentheti azt, hogy már mindent elmondtunk, megbeszéltünk, tisztáztunk, hogy Itt az Idő, amikor véget vetünk a sok beszédnek és hősies pózban meghirdetjük: A szavak ideje lejárt, most már jöjjenek a tettek! Nem, Itt még semmi esetre sem tartunk. Még nagyon sok mindent tisztáznunk kell önmagunk és egymás, az egész társadalom előtt. De Ideje lenne már valóban, hogy komolyan munkához lássunk, minden területen megszilárdítsuk a munkafegyelmet! Elsősorban minden nép, nemzet segítsen vagy legalább akarjon segíteni saját magán, s csak azután, ha már valamit bizonyított, várhatja el a legbarátibb szomszédok legönzetlenebb segítségét. A régi-régi, de jól bevált közmondást most valahogyan így alkalmazhatnánk: Segítsünk magunkon, s akkor a szomszédaink is segítenek! Egy út van előttünk: a munka útja. A becsületes, jól tervezett és jól végzett munkáé. S ennek éppen úgy feltétele a helyes központi irányítás, mint a dolgozó kéz. Nem építhetjük fel társadalmunk bábeli tornyát kellő szakemberek, szaktudás, anyagi megalapozottság, vezető embereink tekintélye és sok-sok áldozatkészség nélkül. Helyzetünk aligha mondható rózsásnak — és ezt ma már mindenki tudja. Kár lenne, ha hazug ábrándokban ringatnánk magunkat, ahogyan néhány évig csináltuk, s ez lett az eredmény. De bűnösen borúlátó az, aki kilátástalannak mondja. Tisztában kell lennünk saját magunkkal: Mire vagyunk képesek és mire nem. Abból és azzal kell produkálnunk, amink van! Csak a meglévő szakemberekre, funkcionáriusokra, gyári felszerelésekre és nyersanyagforrásokra támaszkodhatunk. És elsősorban a dolgozók széles tömegeire, a bennük rejlő kimeríthetetlen erőforrásokra, kezdeményezésre. Mert a dolgozó nép az egyedüli klmeríhetetlen erőforrás, ha . .. ha a jelszavakon túl eljutunk a néppel együtt a dolgok gyökeréhez, lényegéhez. A dolgozóknak ma már kevés a jelszavak hangoztatása — és ez nem is csoda az utóbbi évek szomorú tapasztalatai után, — a népnek nem mondanak eleget a statisztikák, a kimutatások. A dolgozó nép a saját bőrén akarja érezni, hogy munkája nem meddő erőfeszítések sorozata. A népnek mindenről tudnia kell — az igazat! Ugyanolyan őszintén kell beszélnünk a melléfogásainkról, mint a sikereinkről, eredményeinkről. Hibás felfogás az, ha eltitkolunk előtte valamit. Legyünk végre tisztában azzal, hogy ma már — nagy általánosságban véve — nincs, nem létezik titok. S ha ennek tudatában vagyunk, akkor ne akarjunk a saját dolgozó népünk előtt eltitkolni valamit! Csak feltétlen igazmondással, a tények és lehetőségek teljes felismerésével juthatunk előre a vállalt úton, csak Így szilárdíthatjuk meg a munkafegyelmet. A hibák takargatása legalább akkora bűn, mintha egy gyilkost rejtegetnénk. Ne akarjunk — mert úgy sem tudunk — mindent lnnét-onnét vett és ezerféleképpen alkalmazható idézetekkel meg — és kimagyarázni. Vessünk véget az olyannyira káros protekcióknak, vagy ahogyan az utóbbi időben nevezzük: a szocialista ismeretségeknek, mert ezek csak a zsákutcába vezethetik el a népünket, de a célba aligha! Tisztában vagyunk azzal, hogy csak olyan mérnökökkel dolgozhatunk, amilyenek vannak: sem jobbakkal, sem rosszabbakkal. (Így van ez az egész világon.) De vezető állásba — a meglévők közül — valóban a legjobbak kerüljenek. S hogy ki a legjobb, az ne a protektoraitól függjön, hanem egyesegyedül az Illető tudásától. Helyes és rendszeres ellenőrzés mellett a termelés hiányosságai igen rövid időn belül kimutathatók, s ilyenkor ne féljünk a szerepcserétől, ne rejtegessük a felelős vezetők baklövéseit, ne adjunk nekik ezerszer üj és új határidőket, hogy hibáikat, mulasztásaikat jővátehessék, mert minden Ilyen halogatás az egész dolgozó népet megkárosítja. Ez pedig nem szocialista humanizmus, egyáltalán nem az. Mindenki kerüljön az őt leginkább megfelelő helyre: Ez a siker, ez a haladás, ez a fejlődés titka a ml társadalmunkban. Ha ezt az alapkövetelményt nem tartjuk be következetesen, függetlenül mindenfélefajta egyéni érdektől, a humanizmusról nem is beszélhetünk. Lehet hogy kemény szavak ezek, de legalább félreérthetetlenek, félremagyarázhatatlanok és illuziórontók. De hát szükségünk van nekünk illúziókra, hamis Illúziókra? A tények meztelenre vetkőztetik a valóságot, olyannak mutatják, amilyen. S egyedül a tények alapos Ismerete tehet bennünket mlndenttudóvá, előrelátóvá, ami a tervgazdálkodás első és legfontosabb követelménye. A logika mindig vaskövetkezetességü ésszerűségével hat, arra támaszkodik, s a logikátlanság mindig a saját vermeiben szegi nyakát. És a legnagyobb logikátlanság az, ha szépséghibáinkat elhallgatjuk, elkendőzzük, ha hiányosságainkról az ellenkező előjellel beszélünk, ha a protekciót a tehetség rovására előnyben részesítjük. Aki Így tesz, az nem a szocializmust építi, hanem ellenkezőleg: a sírját ássa meg — saját magának Is. Mondjunk igazat, ha beszélnünk kell — válaszoljunk őszintén, ha kérdeznek bennünket — cselekedjünk legjobb tudásunk szerint, ha ennek az államnak valóban az építői akarunk lenni. Mert: Csak egy út van előttünk, a becsületes és jől végzett munka útja, s mögöttünk sok-sok óvatosságra Intő, de nagyon szükséges tapasztalat... N. LÁSZLÖ ENDRE Tizennyolc éves lehetett, farmernadrágot, tarka Inget viselt s úgy lépkedett a hömpölygő Duna felett, hogy bennünk (Karinthyval szólva) „megdermedt a vese". Hát ez meg ml? — csodálkozott a feleségem, akinek még mindig meglepetést okoznak az efféle csodabogarak. Mert ismerjük el, nem mindennapi látvány: délelőtt fél kilenckor valaki egykedvűen sétál a Duna-híd korlátján, anélkül, hogy erre külön utasítást kapott volna vagy a végén pénzt szedne az ámuló közönségtől. Nem is volt valami nagy közönsége, csak néhány hozzánk hasonló „járókelő“ nézte. Egy osztrák turista buzgón fényképezte őt, lám, gondoltam, Bécsben például ilyesmi sincs, s egy pillanatra büszke voltam az ismeretlen fiatalemberre, aki viszont ügyet sem vetett rám és a bécsi turistára, ment a maga útján, nagy léptekkel haladt a keskeny korláton, egyik keze a zsebében, jobbjával ügyesen egyensúlyozott, csinos leánykák nézték őt tágra nyílt szemmel, vele egykorú farmer- és halásznadrágos csltrik ámuldoztak teljesítményén, ő meg mintha a világ legtermészetesebb dolgát végezné csak ment és ment előre. A ligetfalusi partnál megfordult, az órájára pillantott és futva igyekezett visszafelé a korláton. Ez már nekem is sok volt. Nézze, fiatalember, szólítottam őt meg gondolatban (nem is tudom miért: magázva?), úgy látszik leljesen le akar égetni a feléségem előtt, aki tudja rólam, hogy közepes fokú tériszonyom van s elég fényképen látnom a Dunát, hogy elszédüljek; ne csinálja velünk ezt a rossz viccet, ml már nem vagyunk 18 évesek, ne rombolja le tekintélyünket a világ előtt. Egyébként Is, a korlát nem arra való, hogy azon cirkuszi mutatványokat végezzenek alig felserdült, farmernadrágos legénykék, a korlát azért van, hogy korlátozzon bennünket, hogy ne tévelyegjünk jobbra-balra, mint a mesebeli öszvér, amikor az Űr ekéjével a Tisza medrét szántotta, — hogy ne térjünk le minduntalan a helyes Irányból holmi bogáncs vagy virág kedvéért. A korlát továbbá arra is jó, hogy átvethesse magát rajta az,
