A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Batta György A Kürt-tér kcgyepén A Kürt-téren asztallábnál alig magasabb, púpos, vöröshajú ember halad. Senki sem ügyel rá, aki mégis lelfeilezi meglepetten kiált tel, mint Kolumbusz: Nézd, réz^örényü púpos! Nini, cseresznyehajú Rómeó! Sodorok fogai közül zenél. Stoppiámpafejű! A gyönyörű mellű nők elfordítják fejüket, a félmikronnal magasabbak büszkén húzzák ki magukat. Senki sem mosolyog rá, mindenki elhúzódik mellőle. Megy a kőgyepen egy iíajlotthátú, rézhajú ember; már nem mer a soffórökre nézni, már senkire sem mer nézni, pedig neki is két veséje, egy mája, egy szíve, tüdejének két kékeslila kamrája van, o is levegőt szippant, s az abban lelt oxigénnel frissíti vérét. ó is fehérjéket zsírokat, szénhidrátokat vesz magához — így él De: magasabban leng fölötte az eg, De: csontkráter dermed a hátán! Ennélfogva kimaradt a regényekből, nem lett plakathos nem tud az emberek biztató pillantásaitól föltöltődni, mint a napelemek. A lányok nem hallják szíve harangzúgásait, kazánjaiban meddőn piroslik a szerelemhez szükséges ho. És mikor leszállt az éj, és a hold Sziloám fölé emelkedett, a házak kékes fehérségét az árnyak fekete kékjével és a fák sápadt zöldjével tarkítva, felkelt Szulamit is a szegényes kecskeszőr-nyoszolyáról és hallgatózni kezdett. A házban minden csendes volt Kis húga egyenletesen lélegzett a fal mellett, a földön. Csupán odakint, az útmenti bokrokban, kiáltoztak forrón és szenvedélyesen a tücskök. Fülében lüktetett a vér. Az ablak rácsa a hold fényében tisztán, ferdén rajzolódott ki a padlón. Félelemtől, várakozástól és boldogságtól reszketve, Szulamit kigombolta ruháját, leeresztette a földre, lábához, és meztelenül maradt a szoba közepén, arccal az ablak felé fordulva, a rács szövetén keresztül ráhullott a hold fénye. A sűrű illatos mirrhát ráöntötte vállára, mellére, hasára és félve hogy egyetlen drága cseppet is elpazarol, gyorsan dörzsölni kezdte az olajat a lábán, a hóna alatt és a nyaka körül. És amint tenyere és könyöke hozzáért sima, csúszós testéhez, ettől az érintéstől megremegett, édes sejtéssel. És mosolyogva, reszketve nézett ki az ablakon, ahol a rács mögött két topolyafa látszott, az egyik oldalon sötéten, a másikon ezüstös fényben és így suttogott magában: — Ez mind a tied, kedvesem, ez mind a tied, szerelmem. Az én kedvesem különb tízezer másnál, feje színarany, haja hullámos és fekete, mint a holló. Szája édes és egész testében forró vágytól ég. Ez az én szerelmesem, ez az én egyetlenem, Jeruzsálem leányai! És mírrhától illatosán lefeküdt újra fekvőhelyére. Arccal az ablak felé fordulva; kezeit térdei közé szorítva, mint a kisgyermek, szíve hangos dobogása betölti a szobát. Sok idő múlik el így. Szinte le sem hunyva a szemét, félálomba merül, csak a szíve virraszt ébren Azt álmodja, hogy kedvese mellette fekszik. Jobb karja a feje alatt, baljával átöleli. Boldog félelmében elhessegeti az álmot szeméről és keresi szerelmesét maga mellett, de nem talál senkit. A hold rácsos mintája a padlón már közelebb mozdult a fal felé, megrövidült és ferdébb lett. Ciripelnek a tücskök, egyhangúan csobog a kedroni patak, ide hallatszik a városból az éjjeli őr panaszos Kiáltáss. S mi lesz, ha nem jön ma éjjel? — gondolja Szulamit. — Hiszen kértem, s hátha hallgat rám?. .. Kényszerííelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, a vadkecskékre és a mezőknek szarvasaira; fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet, valamig ő akarja fié íme most bezörgetett hozzám a szerelem. Fuss, én szerelmesem! jegyesed vár téged. Légy gyors, mint a fiatal szarvas a balzsamos Illatú hegyekben.“ Odakirtn megropog a homok, könnyű léptek alatt. A leányban elhül a vér. Óvatos kéz kopogtat az ablakon. Sötét arc villan meg a rács mögött. És hallatszik a kedves halk hangja: — Nyisd ki az ajtót, én húgom, én szerelmem, én galambom, én egyetleneml Fejemet belepte már a harmat. De hirtelen, mintegy varázsütésre, megmerevedik Szulamit teste, Fel akar állni, de nem tud, mozdítani akarja kezét és nem tudja. És nem értve, mi történik vele, így suttog az ablak felé: — Ő, fürtjeid átáztak az éj harmatától! De én levetettem köntösömet. Hogy vegyiem most fel újra? — Kelj fel én szerelmem. Én gyönyörűm; jöjj ki. Közeleg a reggel, nyílnak a virágok, árasztva a szőlő illatát, a szerelem dalának ideje ez: búg a vadgerlice a hegyek felől. pedig Carmenért! Juditért! meg tudna halni. Egyedül lóg a világban, mint szipirtyók szájában az utolsó fog. million nyeli a szeszt, az egyetlen csodaírt, a biztatót, amely néha harmóniát teremt szervei között. Az alknhnl nem lázadnzik nyelőcsövén lecsúszva, nem tiltakozik: púpos, cinóberhajú emberbe nem folynk! Az Aikuhul az egyetlen barát, a legjobb haver, segil átformálni a világot. Elegendő meghúzni az almafák fogantyúit és visszafelé pörög a töld, elegendő megnyomni a margaréta-gombokat és a főidből spriccel ki az eső, s asztallábnál alig magasabb, púpos, ribizlibogyó-pirus fickók látsszák a filmek főszerepeit. Most már érted, miért horgonyoz le a kirakatüvegek előtt, s miért köszön oda külön tisztelettel a vodkás és rnmus üvegeknek? O a címkékkel, dugókkal, szeszekkel kötött emberi kapcsolatot! Ez a felismerés olyan rideggé, kimértté, cicomamentessé tette írásomat, hogy a rímcsengettyűket is kiszereltem a sorok végérái és belémfagytak az ódák gőzei. Róhatnám tovább a sorokat, de telni kezdenek könnymirígveim és én nem szeretek sírni. Igen, ez az a kor, amelyben az ember kiriipült földi fészkéből sárga holdat csipegetni az űrbe, ez az a kor, melyben reális a harmadik világháború kitörésének lehetősége, és ez az a kor, amelyben a meggyíejá, csontkráíerhátú emberek csak a tárgyakkal tudtak piros izzású kapcsolatot teremteni. Lehet, hogy közömbössé es rideggé válók, semmi sem lievit majd, hullhat a hó, szikrázhatnak a kökörcsinek, nem érzek semmi fenségeset. De ha asztallábnál alig magasabb, rézfejű púpos ember jelenik meg a terek kőgyepén, és ismét olyan gyilkos tekintetek lövik körül, mint az imént, felrobbanok talán. Nem dühömben! Nem a méreg robbanólölletei vetnek szét! A fájdalomé! KUPRIN: SALAMON KIRÁLY LEGNAGYOBB SZERELME — Megmostam a lábamat — suttogja Szulamit — hogyan lépjek a földre? A sötét fej eltűnik az ablak rácsa mögül, zizegő léptek járják körül a házat és elcsendesednek az ajtóban. A kedves óvatosan bedugja kezét az ajtó hasadékán. Hallani, amint ujjaival belülről keresi a reteszt. Ekkor Szulamit felkel, kezét erősen kebléhez szorítja és rémülten suttogja: — Kis húgom alszik, félek felébreszteni őt. Tétován felölti saruit, könnyű köntöst borít meztelen testére, kendőt borít vállára és kinyitja az ajtót, s a záváron marad a mirrha nyoma. De már senki sincs az úton, amely magányosan fehérük a tötét bokrok között a reggeli szürkeségben. A kedves nem várta meg: elment, már léptei sem hallatszanak. A hold is megfogyatkozott már, elhalványult és magasan áll. Keleten a hegyek gerince fölött már elömlik az égen a hajnal előtti hideg pír. Messze fehérlenek Jeruzsálem falai és házai. — Szerelmem! Életem királya! — kiáltja Szulamit a nedves sötétségbe. — Itt vagyok. Várok rád... Térj vissza! De senki sem felel. „Lefutok az úton és utolérem, utolérem az ép kedvesem — mondja magában Szulamit. — Végigmegyek az úton, a város utcáin, terein és megkeresem azt, akit az én lelkem szeret. 0, bár az én testvérem volnál,ki az én anyám emlőjét szívta, hogy mikor megtalálván téged az utcán, megcsókollak, senki se rójon meg miatta. Kézen fognálak és elvezetnélek anyám házába; Te tanítanál engem, én meg itatnálak a gránátalma borával. Kényszerítelek titeket, Jeruzsálem leányai: ha mgtaláljátok az én szerelmesemet,' mit mondotok néki, hogy én a szerelem betege vagyok." így beszél magában és könnyed, rugalmas léptekkel siet lefelé az úton a városba. A szemetes kapunál a fal melleit ül és szunyókál a reggel hűvösségében a két őr, aki az éjszaka a várost járta, Felserken 12
