A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 1. szám

A kiejtés törvényeinek tanulmányozása és tanítása

Minden nyelvi társadalom életében időszerűvé válik a fejlődésnek egy bizonyos szakaszában az irodalmi és a köznyelvnek, azaz a nyelvhasználat központi normáját képviselő, fő típusát jelentő nyelvi standardnak rögzítése; formai majd társadalmi oldala tekintetében egységessé, s az adott társadalom legmagasabb műveltségének hordozására alkalmassá munkálása.

A magyar nyelvre nézve ez a kodifikációs folyamat — hosszúra nyúlt, s történelmi okokból többször is megzavart előkészítő fejlődés után — a múlt század első felében: a reformkorban és az azt követő időszakban zajlott le; nem utolsó sorban Kazinczy Ferenc kezdeményezésére és vezetésével. E kor hozta létre, vagy alapozta meg, az egységet olyan művekkel, mint például az első akadémiai helyesírási szabályzat, a regionális normatörekvések fölött álló leíró nyelvtan, a standard szókincset rögzítő szótár; és- hasonlókkal.

A kor mindezzel nem valamiféle divatnak hódolt, hanem történelmitársadalmi szükségszerűségnek tett eleget. A művelt nemzet ugyanis író-olvasó nemzet; ezért kell megteremtenie annak feltételeit, hogy az írás-olvasás megfelelően magas szintű és egységes lehessen.

Rendszerint ezt a fejlődési szakaszt követve — és csak igen ritka és szerencsés társadalmakban az előbbivel szinkrónban — felmerül azután az objektív szüksége és igénye annak is, hogy a beszélt nyelv dolga is rendeződjék; vagyis az írott közlésre nézve már kialakult normához hasonlóan, szülessék valamilyen egységet sugalló és egységre ösztönző, kikristályosodott, magas szintű formája az élőbeszédnek is.

A magyarra nézve ez a kodifikációs igény társadalmi kényszerként csak napjainkban következett el. Persze nem előzmények nélkül, ha a törekvések oldaláról nézzük a múltat: de mégis most induló folyamatként, ha a kérdést a szervezettség és a tömegmozgás szemszögéből vesszük. Hiszen mindössze négy éve csak, hogy a magyar kiejtés standardizálása körül tevékenyebb és tömegesebb mozgolódást indított meg egy Egerben lezajlott konferencia; s maguk az eredmények is inkább csak érdeklődőben vannak, mintsem a megvalósulás stádiumában.

Persze ez a történelmi elkésettség sem véletlen. A magyar társadalom fejlődését jellemzi az, hogy már az írott norma kialakulása majd három évszázadot vett igénybe; s nem kevésbé az is, hogy lényegében vett lezárulása után is még majd másfél évszázad telt el a beszélt norma első rögzítéséig. Mert — amint láttuk — a művelt nemzet író-olvasó nemzet; de nyilvánosan és tömegesen beszélő csak a demokratikus nemzet. Nem az igyekezet hiányzott tehát a korábbiakban a kiejtés dolgának rendezéséhez — sőt, abban nem lett volna hiány —, hanem a parancsoló társadalmi szükség. Sem az Osztrák—Magyar Monarchián belüli álfüggetlenség, sem később az embereket inkább elhallgattató, mintsem nyilvános és tömeges megszólalásra serkentő Horthy-korszak, a maga látszatkonszolidációjával, nem alakított ki olyan körülményeket, amelyek szükségessé tették vagy éppen sürgették volna az élőbeszéd normalizálását, tömegméretekben való szabályozását és kiművelését.

Ám ezeknek az előzményeknek megvannak a maguk nehezen ellensúlyozható következményei is. Legfőképpen az, hogy bizony a kiejtés standardizálása dolgában eléggé hátra vágunk. Ha napjainkban — s most már megfelelő hangerővel — felmerül is a helyes magyar kiejtés kérdése, bizony még nem valami meglevőnek a puszta elterjesztéséről van szó. Jóval inkább valami szükségesnek, valami kívánatosnak a kialakításáról, s csak e kialakítással párhuzamos, sőt vele kölcsönhatásban folyó elterjesztéséről. Röviden szólva: nemcsak tanítanunk kell még a helyes kiejtés törvényeit, hanem közben feltárni is. Feladatunk a kiejtés körül kettős, habár két fő területe egymástól elválaszthatatlan.

De hogyan alakulnak ki a helyes kiejtés szabályai; honnan, milyen forrásokból születik a normája? — Természetesen nem valamiféle spekuláció alapján, egyesek önkényes elképzeléseiből. A törvények alapja és forrása maga a tömeges beszédgyakorlat. A kiejtés szabályait tehát nem „megállapítani“ kell, hanem feltárni, az élőbeszéd gondos és fontolgató tanulmányozása útján, a valóság éber figyelésével és fényeinek értékelésével. Mert e munka révén nem megteremtenünk kell valamit, ami még nincsen: hanem kihüvelyezni, rögzíteni és tudatosítani valamit, ami már van, él és hat, csak éppen még a spontanitási fokán. — Tudjuk persze: a rögzítettség és a tudatosság azután alakítóan visszahat majd magára a spontán gyakorlatra is, amelyből vétetett; befolyásolja folyamatát, formálja arculatát, irányítja továbbfejlődését. Egyes tendenciák kiemelése felerősödésüket, másoknak mellőzése gyengülésüket, elhalásukat eredményezheti.

Máris úgy látjuk: e normálizálás során, és még inkább majd annak eredményeként, bizonyos formák háttérbe szorulnak. Főleg azok, amelyeket a közgyakorlat értékelő figyelése regionálisnak, provinciálisnak vagy épp vulgárisnak mutat, azaz a standard szintje alattinak. Persze ez nem megbélyegzésüket jeíenti; csak annak feltárását, hogy e formák földrajzi hatókörüket vagy stilisztikai értéküket tekintve korlátozottabb érvényűek, mint a velük szemben állók.

Csak egyet vegyünk most példának — de azt nem épp szándék nélkül —: a nyelvjárásos kiejtést. Ez a maga eredeti formájában is kedves, kellemes színe lehet a beszédnek; még inkább kissé megkopott, a köznyelvhez közeledő válfajában. Látjuk is, hogy a vidéki városokban és körülöttük még hosszú életű lesz az a helyi színezetű valami, amit leginkább regionális köznyelvnek nevezhetünk. Viszont a nyelvjárások maguk, főleg a szélsőségesebbek, máris erősen pusztulöban vannak. Nem is véletlenül; hiszen tőről metszett nyelvjárásos kiejtéssel nem akárhol, s nem is akármilyen témáról lehet beszélni. A palócos tájszólás elbírja ugyan a politikai témát is; de csak Léva és Rozsnyó között. Meg eljuthat akár a rádió nyilvánosságáig is; de csak egy palócföldi termelőszövetkezet vagy helyi nemzeti bizottság problémáiról szólva. Ám erősen palócos kiejtéssel — mondjuk — matematikát tanítani valamelyik csallóközi iskolában, vagy — teszem azt — pszichológiai tárgyú ismeretterjesztő előadást tartani a rádióban: ez már föltétlenül egyfajta ellentmondás a tartalom meg az azt hordozó-közvetítő forma szintje között.

S tulajdonképpen itt érünk el a helyi problémák első csoportjához. Mi a helyzet a kiejtés dolgában nemzetiségi körülmények között?

Kiindulásul idézzünk fel valamit, ami talán közhelynek hát, de még a közelmúltban is vitakérdés volt. Amint tudjuk: a magyar nemzetiségeknek — azaz: a más nemzetek szervezte államokban élő magyar nemzetiségi tömböknek —, s így többek között a szlovákiai magyarságnak is, sajátos, sőt saját a társadalmi léte, meg az ezt tükröző „mikrokultúrája“. Közös azonban a nyelve a nemzeti magyarságával, meg a többi, más államokban élő magyar nemzetiségekével. Legalábbis abban az értelemben, hogy mindannyiuknak a magyar standard a fő típusa, a norma értékű rétege.

Persze a nemzetiségi életnek jellemző velejárója, hogy épp a közéleti tárgyú szóbeliség hiányzik belőle; ami pedig a leghatékonyabb egység felé terelő, a szélsőségek lecsiszolására késztető erő. Ám ha volna — vagy a fejlődés jeleit ismerve így is kérdezhetjük: ha kialakul is előbb-utöbb —: árt-e neki egyfajta regionalitás? A kiejtés oldalán, úgy érezzük, ez nem is olyan veszélyes. Hiszen a beszélt köznyelvnek — még a magas szintűnek is — találunk regionális változatait jócskán, s ezek zavar nélkül szolgálják az érintkezést. Csak arra kell ügyelni, hogy ez valóban regionalitás legyen, ne provincializmus; azaz nagyobb területet átfogó helyi színezet, ne pedig kis területen érvényes — és azon kívül már zavaró — szélsőséges nyelvjárásosság. Ám ha a dunántúli, a tiszántúli, a Szeged vidéki embert — akár értelmiségit — jellemezheti köznyelvi kiejtésének egyfajta regionális íze, miért épp a szlovákiai vagy más nemzetiségi magyarságokat kellene a központi köznyelvnek élőbeszédükben teljesen nivellálnia!

Pedig máris tapasztalható valami ilyesféle tendencia:, hogy épp a nemzetiségi területek szélsőségesebb nyelvjárásai csapnak át egyenest a központi köznyelvi kiejtésbe. Elsősorban a legfiatalabb nemzedéknél; azoknál, akik most iskolások. A galántai kiejtési verseny mutatta — sok egyéb tanulsága mellett — azt, hogy ennek a — nyelvjárási tekintetben különben eléggé színes és változatos — járásnak a gyermekanyaga aránylag élesen polarizálódik: aki nem a konzervatívabb és helyhez kötöttebb kiejtésbeli szokást követi, az szinte átugorja a regionális köznyelviség lehetőségét, és teljesen a központihoz közelít. Ez aligha az iskola hatása: jóval inkább a rádióé meg főleg a televízióé. E nemzedék nyelvi fölnevelkedése már e fontos és vonzó hírközlő eszköz felfejlődésének és népszerűsödésének korszakára esett. Bajt nem tükröz, de egy negatívumot mindenképpen: azt, hogy e területeken nincs regionális müveit köznyelv, s így a kiejtés a szélsőséges nyelvjárásosság és a szigorú köznyelviség között nem talál eleven középréteget.

A regionális művelt köznyelv hiánya persze nem a hangképzési oldal felől jelent sajnálatos negatívumot. Hiszen ebben a tekintetben a televízió hatását követni nem rosszabb, hanem éppen jobb eredményt ad; egy lehetséges, de nem szükségszerű átmeneti fok kihagyását jelenti csupán. — A regionális művelt köznyelv hiánya azért baj, mert a kiejtés nemcsak a hangképzésből áll, hanem egyéb — mégpedig sokkal jelentősebb és sokkal tartalmibb horderejű — sajátságokból is: hangsúlyból, hanglejtésből, szünetből, beszédtempóból. S ezeknek magas szinten való elsajátítására már bizony kevés a televízió; ezekhez a kulturált közbeszédnek olyan légköre kellene, amilyen a nemzetiségi gyermekek körül általában nincsen.

Itt legföljebb csak az iskola pótolhatná azt, amit lehet. És föltétlenül kellene is pótolnia. Mert a mondatfonetikai eszközöknek — a hangsúlynak, hanglejásnek, szünetnek és beszédtempónak — az értelmes beszéddel, s ezen keresztül a logikus gondolkodással eltéphetetlen a kapcsolata. Magasabb szervezettségű mondatokat megérteni, azaz bonyolultabb gondolatokat felfejteni csak az tud, akiben megvan ezek hangos reprodukálásának készsége is; hiszen a részletek súlyviszonyait az írás igen tökéletlenül mutatja. Figyeljük meg magunkon: ha egy-egy bonyolultabb, nehezebb mondatba belegabalyodunk olvasás közben, megfejtésének általában úgy állunk neki, hogy — önkéntelenül is — hangosan felolvassuk magunknak. S akkor az egyetlen síkra redukált íráskép plasztikusan és többdimenziósán elevenedik meg.

De persze csak akkor, ha felolvasásunk jő; ha az értelem mélyébe hatolást segítő mondatfonetikai eszközöket a szöveg természetét felfedő megfelelő árnyalással használjuk fel.

Nos: itt jutunk vissza tanítás és tanulmányozás elválaszthatatlanságához! Mert e mondatfonetikai eszközök alaptörvényeit úgy-ahogy ismerjük már ugyan; de a részletek tekintetében igen sok még tudásunkban a hézag. S itt a szabályszerűségeknek empirikus megközelítése tanár és tanítvány számára egyaránt könnyebb, mint készre szűrt; de nagyon bonyolult tudományos törvényeknek a gyakorlatra való visszaalkalmazása. Némi töprengés és próbálkozás után szinte bárki helyesen, kifejezően olvassa fel a legnehezebb szerkezetű mondatot is. Az azután már csak tudatosítás kérdése, hogy az adott helyzetben mit miért hogyan oldott meg.

Ez hát a kiejtés területén a nagyobb, a fontosabb probléma: az értelmező és értelmes tolmácsolás. Ha ezt bele tudjuk gyökereztetni tanítványainkba, a helyes produkcióig is. — S ebben rejlik a Galántán elkezdődött — és, nagyon remélem, majd országszerte folytatódó — kiejtési verseny mozgalomnak igazi jelentősége. Nem az a legfontosabb feladat itt, hogy a szó szépen csengjen, hanem hogy értelmesen; ne a külső burok szépsége hasson, hanem a gondolaté, amely beléje rejtetett, s amit nekünk kell kihoznunk belőle a maga eredeti tisztaságában.

Olvassunk és olvastassunk épkézláb fogalmazású, művészi szövegeket, értelmezve, ízlelgetve! A gondolatot és gondolkodást fogjuk bennük utolérni. Olvassunk és olvastassunk hangosan, órákon és nyelvi szakkörökön; azután beszéltessünk, fogalmaztassunk hangosan: s munkánk egyszerre csak a legnagyobb örömmel kezd fizetni mindezért: az értelem örömével. DEME LÁSZLÓ