A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 3. szám

jobb előmeneteli! diákoknak szentelték, a kö­zepes diákokkal nem törődtek. Egyszer azután a íiunk el is mondta, hogyan és miért (éppen az említett okokból kifolyólag) lett a kábító­szer rabja. Tehetetlenek voltunk, mert egy olyan problé­ma előtt álltunk, amihez egyikünk sem értett. A fiunk iskolakerülő lett, minket behívattak a rendőrségre, majd a bíróságra. Tizenhét éves korában elment hazulról és a barátainál lakott Londonban, s így azután egyáltalán nem tud­tunk rá hatást gyakorolni. Amikor végképpen elkeseredett, hazajött és tőlünk várt segítsé­get. Egyik nap nagyon bizalmas volt hozzánk, reggelre pedig szó nélkül eltűnt. Lelkileg összetöri Igen gyakran előfordult, hogy azt sem tud­tuk, hol tartózkodik. Valóban megbetegedett; azelőtt egészséges volt a szervezete, most né­ha azt a benyomást keltette, hogy meg van­nak számlálva a napjai: nagyon lesoványo­dott és sokszor még a tisztálkodást is elhanya­golta. Talált egy ismerős orvost, aki ennek a tizennyolc esztendős fiúnak (jó pénzért) nagy adag heroint írt elő. Ilyen esetek következté­ben változtatták meg a törvényt, s az új elő­írások szerint kábítószereket már egyedül csak az állami egészségügyi központokban írhatnak elő. Két évvel ezelőtt a fiunk találkozott egy olyan orvossal, aki segíteni akart a hozzá ha­sonló fiatal embereken. Egyszer a fiunknak négy különféle kábítószert írt elő' egyidejűleg, A fiunk azután a kábítószerek hatása alatt bement egy üzletbe, a pultról egészen nyugod­tan elvett két kalácsot és fizetés nélkül távo­zott. S ez nem volt lopási kísérlet. Azt hiszem, egyáltalán nem volt tudatában annak, mit is cselekedett. A bírósági tárgyaláson a szakta­nácsadó azt javasolta, hogy ítéljék börtönbün­tetésre. Kilenc hónapra ítélték, és ez lelkileg teljesen megtörte. Ügy került ki a börtönből, mint egy erősen deprimált, állandóan és min­dentől rettegő idegbajos roncs. Sirhatnékoro támadt, ha csak ránéztem. Azzal az elhatározással jött haza, hogy bár­mi áron megjavul. Azt mondta, hogy soha­sem használ már semmiféle kábítószert. Lát­tam, mennyire iparkodik. Kért bennünket, hogy legyünk a segítségére, ha mégis gyengének bizonyulna. S azt mondta, most már tudja, hogy mennyit szenvedtünk miatta. Az volt a legna­gyobb baj, hogy még mindig erős szálak fűzték öt londoni barátaihoz, akik hozzá hasonlóan szerettek volna leszokni a kábítószerekről, Kö­zel akart lenni hozzájuk és Londonba utazott, ahol legnagyobb volt a kockázat. Egy ilyen összejövetel után nem bírt ellenállni a méreg kísértésének. és a helyszínen meghalt. S a sors iróniája, hogy a kábítószerekkel élő fiatalok száma minden tizenhat hónapban megkétszere­ződik Angliában. (Egy angol anya vallomása) Amikor a hullaházban feküdni láttam, nem ismertem rá. Ez borzalmasnak tűnik, hiszen az életemnél jobban szerettem és el sem tudtam képzelni, hogy a fáim, akiért huszonegy éven keresztül mindent megtettem, úgy nézhet ki, mint egy teljesen idegen ember. Olyan szép volt, mint az angyalok Burn-Jones vagy Ros­setti képein, és hideg, mint egy darab jég. A homlokán egy nagy kék véraláfutás volt. Akkor ütötte meg ott magát, amikor a kínai heroin hatása alatt holtán esett össze. A fiam nagyon bátran és hősiesen küzdött, hogy kiszabaduljon az őt évek óta fogvatartó heroin' karmaiból; mivel azonban a; szervezete már eléggé elszokott a kábítószertől, elég volt egy gyenge pillanat, amikor elfogadta a csem­pésztől a heroint, s ez az egy adag az életébe került. Hosszú évekig küzdött elszántan a ká­bítószer ellen, s mindez hiábavalónak bizo­nyult. Mi is vesztesek maradtunk, a szülei, akik annyira szerettük és segíteni akartunk rajta; s most másunk sem maradt, mint a bűn­tudat, a szégyen, s amit a rossz nyelvek mon­danak a hátunk mögött. A halotti bizonyítvá­nyán sem lesz rajta, hogy ez a fiatalember hő­siesen harcolt a szebb jövőjéért; egyszerűen csak a gyilkos méreg egyik áldozata lesz a papíron. Mivel nagyon kevés ember érti, ho­gyan történhet meg ilyesmi egyáltalán, el­határoztam, hogy leírom mindazt, amit szeren­csétlen fiam átélt. Valamikor boldog, kiegyen­súlyozott, mindig nagyon vidám gyermek volt, jő humorérzékkel rendelkezett, és már gyer­mekkorában is nagyon jő társalgónak és part­nernak bizonyult. Játékos szórakozottságával már az általános Iskolában Is szórakoztatta s egyszermind mérgesítette a tanítóit; átlagon felüli intelligenciája miatt beírattuk a közép­iskolába. Ekkor kezdődött a baj. A kamaszkori érett­ség valahogyan késett nála, s ezt igen hamar észrevette, nyugtalanította, hogy „fizikailag abnormális“. Szerencsétlenségére kollégiumi ne­velője érzéketlen, durva ember volt; szakor­vosokhoz vittük a fiút, de ezeknek a vélemé­nye sem tudta őt megnyugtatni. Átírattuk egy helybeli iskolába, högy otthon lakhasson. Azt gondoltuk ugyanis, hogy megkésett fizikai fej­lődését így majd könnyebben elviseli. Jó spor­toló volt, szerette a művészetet és az irodal­mat, de egyik-másik gyakorlati tantárgyat el­hanyagolta, mivel azok nem érdekelték — te­hát pontosan olyan volt, mint a diákok több­sége. A középiskolán néhány év múlva nagyon megváltozott a viselkedése, megváltoztak a szokásai. Úgy vélekedtünk, hogy most hirtelen hozza majd be a természet azt, amit nála el­mulasztott; megértőek voltunk hozzá, amennyi­re csak lehettünk. Éjszakai kimaradások Nagyon problematikus volt a nevelése, mert egyszeriben nem tudta elképzelni az életét éj­szakai kimaradások és szórakozások nélkül. Szerencsétlenségünkre a közelben sok olyian Ismerős család lakott, ahol a szülők nem vet­ték zokon, ha a gyermekeik éjszakára kima­radtak, megengedték nekik, hogy igénybe ve­gyék pompásan berendezett hétvégi házukat, nyaralójukat: a diákgyerekek szülői felügyelet nélkül szórakozhattak egész éjszaka. Mi vol­tunk csak kissé „maradi“ gondolkodásúak, de hiába tiltakoztunk. A fiunk tizenhét éves ko­rára egyszeriben 180 centiméter magas, csu­­pakőz-csupaláb fiatalember lett. A hirtelen növekedéssel természetesen jelentkeztek a pro­blémák is, s ami nekünk a legtöbb gondot okoz­ta, a hirtelen hangulatváltozások. Egyik pilla­natban csupa jókedv, a másikban csupa ború­látó elesettség, kétségbeesés — s éreznünk kel­lett, hogy íiunk egyre inkább eltér a normá­lis fiatalemberektől. Rábeszéltük, hogy keres­sen fel egy pszichiátert. Az orvosi diagnózis szerint semmi rendkívüliről, semmiféle lelki zavarról nem volt szó nála, csak a hirtelen testi fejlődéssel lépést tartant nem tudó át­meneti állapotról. Mi azonban még mindig nem tudtuk, hogy miért tart Ilyen sokáig ez az „átmeneti“ álla­pot, azt sem tudtuk, hogy a középiskola má­sodik osztályában megismerkedett egy fiúval, aki az Ismerőseit kábítószerekkel — különféle tabletákkai látta el. Az egyik ilyen kábító­szert, amit a leggyakrabban osztogatott, a fiúk egymásközt „piros szívecskék“-nek Kövezték. Az ifjúság nagyon kedveli ezt a kíbítószert; mivel látszólag ártalmatlan, a valóságban vi­szont gyilkoló méreg. A fiunk egy-kettőre rá­szokott, mivel átmenetileg megszűnt tőle az alacsonyabb rendűségi érzése, társaságban fesz­telen és jókedvű volt, ha bevett ilyen pilulát. Hat évvel ezelőtt mi szülők még semmit sem tudtunk erről a veszélyről, ahogyan az embe­rek többsége nem tud a kábítószerekről, pedig rengeteg cikk jelenik meg róluk. Amikor fiunk­­az iskolában rászokott a kábítószerre, egyike volt első áldozatainak, s azóta az élvezete olyan gyorsan elterjedt, mint a pestis. A ml szerencsétlenségünk az volt, hogy az a bizonyos Iskola szép sikereket ért el tanulmányi téren, de a pedagógusok minden figyelmüket a leg-

Next

/
Thumbnails
Contents