A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 3. szám

jobb előmeneteli! diákoknak szentelték, a közepes diákokkal nem törődtek. Egyszer azután a íiunk el is mondta, hogyan és miért (éppen az említett okokból kifolyólag) lett a kábítószer rabja.

Tehetetlenek voltunk, mert egy olyan probléma előtt álltunk, amihez egyikünk sem értett. A fiunk iskolakerülő lett, minket behívattak a rendőrségre, majd a bíróságra. Tizenhét éves korában elment hazulról és a barátainál lakott Londonban, s így azután egyáltalán nem tudtunk rá hatást gyakorolni. Amikor végképpen elkeseredett, hazajött és tőlünk várt segítséget. Egyik nap nagyon bizalmas volt hozzánk, reggelre pedig szó nélkül eltűnt.

Lelkileg összetöri

Igen gyakran előfordult, hogy azt sem tudtuk, hol tartózkodik. Valóban megbetegedett; azelőtt egészséges volt a szervezete, most néha azt a benyomást keltette, hogy meg vannak számlálva a napjai: nagyon lesoványodott és sokszor még a tisztálkodást is elhanyagolta. Talált egy ismerős orvost, aki ennek a tizennyolc esztendős fiúnak (jó pénzért) nagy adag heroint írt elő. Ilyen esetek következtében változtatták meg a törvényt, s az új előírások szerint kábítószereket már egyedül csak az állami egészségügyi központokban írhatnak elő.

Két évvel ezelőtt a fiunk találkozott egy olyan orvossal, aki segíteni akart a hozzá hasonló fiatal embereken. Egyszer a fiunknak négy különféle kábítószert írt elő' egyidejűleg, A fiunk azután a kábítószerek hatása alatt bement egy üzletbe, a pultról egészen nyugodtan elvett két kalácsot és fizetés nélkül távozott. S ez nem volt lopási kísérlet. Azt hiszem, egyáltalán nem volt tudatában annak, mit is cselekedett. A bírósági tárgyaláson a szaktanácsadó azt javasolta, hogy ítéljék börtönbüntetésre. Kilenc hónapra ítélték, és ez lelkileg teljesen megtörte. Ügy került ki a börtönből, mint egy erősen deprimált, állandóan és mindentől rettegő idegbajos roncs. Sirhatnékoro támadt, ha csak ránéztem.

Azzal az elhatározással jött haza, hogy bármi áron megjavul. Azt mondta, hogy sohasem használ már semmiféle kábítószert. Láttam, mennyire iparkodik. Kért bennünket, hogy legyünk a segítségére, ha mégis gyengének bizonyulna. S azt mondta, most már tudja, hogy mennyit szenvedtünk miatta. Az volt a legnagyobb baj, hogy még mindig erős szálak fűzték öt londoni barátaihoz, akik hozzá hasonlóan szerettek volna leszokni a kábítószerekről, Közel akart lenni hozzájuk és Londonba utazott, ahol legnagyobb volt a kockázat. Egy ilyen összejövetel után nem bírt ellenállni a méreg kísértésének. és a helyszínen meghalt. S a sors iróniája, hogy a kábítószerekkel élő fiatalok száma minden tizenhat hónapban megkétszereződik Angliában.

(Egy angol anya vallomása)

Amikor a hullaházban feküdni láttam, nem ismertem rá. Ez borzalmasnak tűnik, hiszen az életemnél jobban szerettem és el sem tudtam képzelni, hogy a fáim, akiért huszonegy éven keresztül mindent megtettem, úgy nézhet ki, mint egy teljesen idegen ember. Olyan szép volt, mint az angyalok Burn-Jones vagy Rossetti képein, és hideg, mint egy darab jég. A homlokán egy nagy kék véraláfutás volt. Akkor ütötte meg ott magát, amikor a kínai heroin hatása alatt holtán esett össze.

A fiam nagyon bátran és hősiesen küzdött, hogy kiszabaduljon az őt évek óta fogvatartó heroin' karmaiból; mivel azonban a; szervezete már eléggé elszokott a kábítószertől, elég volt egy gyenge pillanat, amikor elfogadta a csempésztől a heroint, s ez az egy adag az életébe került. Hosszú évekig küzdött elszántan a kábítószer ellen, s mindez hiábavalónak bizonyult. Mi is vesztesek maradtunk, a szülei, akik annyira szerettük és segíteni akartunk rajta; s most másunk sem maradt, mint a bűntudat, a szégyen, s amit a rossz nyelvek mondanak a hátunk mögött. A halotti bizonyítványán sem lesz rajta, hogy ez a fiatalember hősiesen harcolt a szebb jövőjéért; egyszerűen csak a gyilkos méreg egyik áldozata lesz a papíron. Mivel nagyon kevés ember érti, hogyan történhet meg ilyesmi egyáltalán, elhatároztam, hogy leírom mindazt, amit szerencsétlen fiam átélt. Valamikor boldog, kiegyensúlyozott, mindig nagyon vidám gyermek volt, jő humorérzékkel rendelkezett, és már gyermekkorában is nagyon jő társalgónak és partnernak bizonyult. Játékos szórakozottságával már az általános Iskolában Is szórakoztatta s egyszermind mérgesítette a tanítóit; átlagon felüli intelligenciája miatt beírattuk a középiskolába.

Ekkor kezdődött a baj. A kamaszkori érettség valahogyan késett nála, s ezt igen hamar észrevette, nyugtalanította, hogy „fizikailag abnormális“. Szerencsétlenségére kollégiumi nevelője érzéketlen, durva ember volt; szakorvosokhoz vittük a fiút, de ezeknek a véleménye sem tudta őt megnyugtatni. Átírattuk egy helybeli iskolába, högy otthon lakhasson. Azt gondoltuk ugyanis, hogy megkésett fizikai fejlődését így majd könnyebben elviseli. Jó sportoló volt, szerette a művészetet és az irodalmat, de egyik-másik gyakorlati tantárgyat elhanyagolta, mivel azok nem érdekelték — tehát pontosan olyan volt, mint a diákok többsége. A középiskolán néhány év múlva nagyon megváltozott a viselkedése, megváltoztak a szokásai. Úgy vélekedtünk, hogy most hirtelen

hozza majd be a természet azt, amit nála elmulasztott; megértőek voltunk hozzá, amennyire csak lehettünk.

Éjszakai kimaradások

Nagyon problematikus volt a nevelése, mert egyszeriben nem tudta elképzelni az életét éjszakai kimaradások és szórakozások nélkül. Szerencsétlenségünkre a közelben sok olyian Ismerős család lakott, ahol a szülők nem vették zokon, ha a gyermekeik éjszakára kimaradtak, megengedték nekik, hogy igénybe vegyék pompásan berendezett hétvégi házukat, nyaralójukat: a diákgyerekek szülői felügyelet nélkül szórakozhattak egész éjszaka. Mi voltunk csak kissé „maradi“ gondolkodásúak, de hiába tiltakoztunk. A fiunk tizenhét éves korára egyszeriben 180 centiméter magas, csupakőz-csupaláb fiatalember lett. A hirtelen növekedéssel természetesen jelentkeztek a problémák is, s ami nekünk a legtöbb gondot okozta, a hirtelen hangulatváltozások. Egyik pillanatban csupa jókedv, a másikban csupa borúlátó elesettség, kétségbeesés — s éreznünk kellett, hogy íiunk egyre inkább eltér a normális fiatalemberektől. Rábeszéltük, hogy keressen fel egy pszichiátert. Az orvosi diagnózis szerint semmi rendkívüliről, semmiféle lelki zavarról nem volt szó nála, csak a hirtelen testi fejlődéssel lépést tartant nem tudó átmeneti állapotról.

Mi azonban még mindig nem tudtuk, hogy miért tart Ilyen sokáig ez az „átmeneti“ állapot, azt sem tudtuk, hogy a középiskola második osztályában megismerkedett egy fiúval, aki az Ismerőseit kábítószerekkel — különféle tabletákkai látta el. Az egyik ilyen kábítószert, amit a leggyakrabban osztogatott, a fiúk egymásközt „piros szívecskék“-nek Kövezték. Az ifjúság nagyon kedveli ezt a kíbítószert; mivel látszólag ártalmatlan, a valóságban viszont gyilkoló méreg. A fiunk egy-kettőre rászokott, mivel átmenetileg megszűnt tőle az alacsonyabb rendűségi érzése, társaságban fesztelen és jókedvű volt, ha bevett ilyen pilulát. Hat évvel ezelőtt mi szülők még semmit sem tudtunk erről a veszélyről, ahogyan az emberek többsége nem tud a kábítószerekről, pedig rengeteg cikk jelenik meg róluk. Amikor fiunkaz iskolában rászokott a kábítószerre, egyike volt első áldozatainak, s azóta az élvezete olyan gyorsan elterjedt, mint a pestis. A ml szerencsétlenségünk az volt, hogy az a bizonyos Iskola szép sikereket ért el tanulmányi téren, de a pedagógusok minden figyelmüket a leg-