A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 3. szám

Kopócs Tibor

kiállítása

Pozsonyban, a fiatal művészek galériádban Január S-én nyílt meg Kopócs Tibor grafikus kiállítása.

Ruskin neves angol műtörténész 1854-ben már arról panaszkodott, hogy „a modern müvek legnagyobb fogyatékosságai abból erednek, hogy mindig a változás, valamint a patetlkus izgalmak iránti igényünkre építenek“. Mindkét szempontból Igazat adhatunk Ruskin megállapításának, mert egyrészt a művészetben is a változatosság gyönyörködtet, másszóval: a művészet és az unalom kizárja egymást. Amit már megszoktunk a művészetben, ahelyett valami újszerűbbre vágyakozunk. De ha ez a változásigény felgyorsul, a művészet a divat szerepét veszi át, ezt vette észre Ruskin s ez ellen emelte fel szavát. Másrészt a műértő közönség egy része múló izgalmakat vár a művészettől. Ruskin korában „patetikueakat“, ma másfajta izgalmakat, de a lényeg ugyanaz, s a veszedelem ebben a vonatkozásban irodalomra, képzőművészetre egyaránt leselkedik. A „modern“ művész alkotásai „Izgalmasak“ legyenek, mert ha nem azok, akkor „unalmasak“, azaz érdektelenek.

De a művészet mégsem prostituálódhat annylna, hogy a napi Ízlés és izgaiomigény szolgálójává váljék. Noha ennek a folyamatnak vagyunk tanúi. A „modern“ művészet egy része a divat változásánál is gyorsabban váltja a „formát“, ha egyáltalán lehet még képzőművészeti formáról ilyen esetben beszélni. A modern művészet a sznob közönség kegyéért való versenyfutásában a hagyományos művészet minden törvényét felrúgja, abból indulva ki, hogy konkrét, vagy éppen abszolút mércét alkalmazni, követelményt támasztani úgysem lehet. Megjelenik a trükk, az ötlet, sőt a szemét) is, mint képzőművészet a kiállítási termekben, s a közönség azon részének, amelynek nincs bátorsága nevén nevezni a látottakat, térdre is borulhat előtte, noha a borjú nem aranyból készült.

Tudom, a kérdést kissé sommásan foglaltam össze, de a lényeg a részletesebb kifejtés után is ez maradna. Az értelmetlenség tombolhat azzal a jelszóval, hogy a műalkotásnak nem kell az értelemhez szólnia.

Kopécs Tibor művészete e kiállítás alapján azt bizonyítja, hogy nem rúgja fel az értelmet, mert eszmei és érzelmi mondanivalói az ember gondjait tükrözik, művei a gondolkodó és érző emberhez szólnak. És teszi ezt az emberi és tárgyi motívumok felhasználásával. Ez megkönynyíti művészete megközelítését, noha az értelemnek így is sok tennivalóba akad. Mégpedig azért, mert Kopócs képalkotó fantáziája és látásmódja erősen szürrealisztikus. Tudom, sokan még innen állnak a szürrealizmuson, irodalomban éppúgy, mint képzőművészetben, mások1 viszont már maguk mögött hagyták. Sokan elérkeztek az egyetlen betűből, az értelmetlen szavakból álló versekig, az informel, nonfiguratív szinkompozfcióklg, esetleg az egyszínű, vagy éppen csupa fehér vászonig, mint „műalkotásig“, de Kopócsot nem zavarja sem a maradiság, sem a fenegyerekeskedő ultramodernség, már amennyiben ez utóbbi még mindig „modernség“.

Az kétségtelen, hogy Kopócsnak van művészi és társadalmi mondanivalója. Filozófiája egyáltalán nem vidító, ha talán nem is kétségbe ejtő. A világ szerinte egy óriási Szamárhegy, egymás hegyén-hátán össze-vissza hányt halmaz. A beat-zene szerzőiről a plágiumpe/rek tömege bizonyltja, hogyan lopják egymástól zenéjüket. Kopócsnak síkokra bontott, színnel felfokozott képe, a Beat őrület, ezt fejezi ki. Az Apostolok hullása leleplezése a bálványoknak, akikről kiderül, hogy méltatlanok a társadalom bizalmára, mert az eszmék tiszta képviselői miattuk menekülnek a halálba.

Az emberi kéz és arc jelentős szerephez jut Kopócs művészetében, mert általuk tükröztetí az ember belső világát, ami a látszat mögött valódi lényegként meghúzódik. Elindul egy nyugtalanító sejtelem, a képen egy fehér négyszög, egy egész világ bújhat ki belőle. Megérzéssé erősödik, ötletté kristályosodik, végül nagy szellemi energlabeiektetéssel megszületik a találmány. Amíg idáig eljut az ember, ezt látjuk képbe alkotva a Feltaláló valódi arcá-baii. — Akármilyen mélyre zuhan is morálisan egy társadalom, mindig akadnak emberek, akik a szennyes áradattal szembe helyezik a maguk tiszta érzéseit és törekvéseit. Az én templomom zsoltárai erről beszélnek. A zsoltárok hullámain törnek fölfelé a vágyak a katedrálisban.

Mindez csak néhány jelképes erejű alkotás a kiállítás 35 képe közül. Annak illusztrálására is kevés, hogy Kopócsnak van mondanivalója az emberről az embernek. És ennek vállalása magyar művésztől egy, az álmodernség vitustáncát járó környezetben nem kis bátorságra vall. Kopócs kifejező eszközzel és erővel is bírja. Merészel reális lenni, ha a részletek azt kívánják. Meri alkalmazni a hagyományosan szép vonalat, a klasszikusan tiszta foltokat, vállalja a dekoratív s'lkszerflséget, de érzékelteti a tárgyak plasztikusságát, a terek mélységét is. Merészen alkalmazza a síkok áttörését, a tárgyak áttűnését, a síkok bontását. Tárgyak, fejek nőnek egymásba és egymásból, mindnek megvan a maga eszmei mondanivalója. Noha a történelmet illetően nem táplál illúziókat, de nem is hirdet valami kényelmes és dögleletes világvég-hangulatot.

A fekete-fehér ellentéte és Játéka gyakran komorrá teszí képei légkörét. Érzi az ellentétben rejlő lehetőségeket, érzékeli a tónuskülönbségeket, vonalai kalligrafikusén tiszták.

Kopócs Tibor művészete azt hirdeti, hogy a világ legalábbis részben olyan, amilyenné magunk alakítjuk. Az erkölcsi felelősségérzetnek ebben nagy szerep jut. A művészetnek fel kell magát szabadítania a napi változatosságot igénylő divatőrület terrorja alól, csak önmaga szabhatja meg formaváltozása rendjét és ütemét. Nem igazodhat a gyökértelen kultúrájú ember napi ingereihez. Még a szex „kultúra“ idején sem!

SZÍJ RÉZSŰ