A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-21 / 25. szám
Révész István hanyatt fekszik az ágyon. Kehadúszój, hat éve szorult ki ide, a város peremére, ebbe a szűk, dohszagú szobába. A szoba padlója fekete a kosztól (évek óta nem Iá ott súrolókefét). A sarokban szekrény áll, majdnem üresen. Eresztékei meglazultak, félő, hogy elbillen és darabjaira hull szét. A mást a sarokban vaságy gubbaszt. Valamikor csillogó, fehér lehetett a színe. Elhagyatott, kopott, mint a gazdája. Talán szép álmot sem tud teremni. És áll a szobában egy vaskályha is Csöve roggyantan támaszkodik a falhoz, mint a részeg ember. A színehagyott hokedlin mosdótál sztirkít félig telve, beleöregedett, szappanhabos vízzel. Van a szobában íróasztal is. Rajta fémesen csillog a század eleji írógép. Öreg, de rendben tartott. Látszik, hogy a szoba legbecsesebb kincse. Szinte szétkiabálja, hogy gazdájának benne van minden regénye. Egyedüli eszköze, melyen papírra kopoghatja enásult lelkének és agyának minden érzését és gondolatát. Egyébként olyan az íróasztal, mint egy szemétdomb: papír- és könyvhalmaz alatt roskadozik. Polcok híján könyvdombok borítják falak mentén a padlót. Ezer, kétezer? Talán több. És értékesek. Lexikonok, tanulmányok, útleírások, a világirodalom nagyjainak művei, többek között ott lapul a padlón egy teljes Shakespeare-sorozat is. Az ajtó mögötti sarokban nagy halom üres üveg porosodik. Révész István hányát fekszik az ágyon. Keresztbe vetett lábát hintázza, s mennyezetre fújja a füstöt. Néha lenyúl a vodkás üvegért, szájára borítja és nagyokat kortyol belőle. Éhség kínozza. A kávét is meginná, de lusta felkelni. Ápolatlan szakáll borítja az arcát, hosszúra nőtt haja párnaként simul a tarkója alá. „Hát... jól elpuskáztam az életemet... Olyan vagyok, mint a pusztában élő farkas. Számkivetett. Leradíroztak a térképről. Mélyre hulltam, eltűntem, mint magányos sziget a tenger színéről. Marhaság ... Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak. Meg aztán nem is olyan könnyű meghalni, öreg fiú“. — Felnevetett. — „Nem is akarok, előbb be kell fejeznem nagy életművemet, a „Tükör nélküli iakás“-t. Szép lassacskán megtennem, mint fiatalasszony a gyermekét, aztán meghalok .. . De a művem tovább fog élni, nemzedékek adják majd kézről kézre ...“ Ivott, újabb cigarettára gyújtott, s vérágas szemmel .bámulta a mennyezetet. A zöldszagú tavasz belopakodott a nyitott ablakon. Valamikor mennyire tudott lelkesedni a tavasz színeiért és illataiért! Most észre sem veszi. A lombok között trillázó madarak hangja is csak távoli sikolyokként jut el a tudatáig. Hát idáig jutott. Kizárta magát a világból, pedig alig harminc lépésnyire zöldell tőle a mező, s vagy ezerötszáz lépésnyire csillog a belváros, mégis lemérhetetlen a távolság. Váratlan kopogás az ajtón: összerezzen. Évek óta nem lépte át senki a küszöbét. Ki lehet az? — Szervusz, Pistái — mondja a belépő, magas férfi. — Szervusz! — mondja Révész hanyagul, anélkül, hogy felismerné a barátját. Pedig nem is olyan régen együtt ültek a gimnázium padjaiban, együtt jártak egyetemre. Lusta mozdulattal felült, padlóra eresztette a lábát. — Foglalj helyet... ha akarszl... Felőlem ugyan vissza is fordulhatsz — mondta tompán, haragosan. Furcsa szégyenérzet markolászta. „Ki a mennykű lehet, mi a nyavalyát akarhat tőlem?“ — tűnődött. — „Egyáltalán, hogyan talált rám?“ — Látom, nem ismersz fel, Pista ... Hát én vagyok a Misi, tudod, a Hosszú!... Még most sem emlékszel? — És mi van akkor, ha emlékszem, vagy mi van, ha nem emlékszem és azt mondom, hogy menj a pokolba!? — Semmit sem változtál, Pista — nevetett fel a jövevény. — Mindig makacs, akaratos, vakmerő voltál. Emlékszel, egyszer laposra verted az orrom, pedig jó másfél fejjel magasabb voltam?! — A Piriké miatt... — bólogatott Régész. — Ha lányról volt szó... szóval én olyan kérdésben nem ismertem tréfát... Feleségül vetted? — Fenéket__ Könnyű kis nő volt a Piriké ... — Az, pihekönnyű ... ló fél óráig emlékeztek az ifjúságukra, közben vodkát ittak, cigarettáztak. Szilágyi Mihály körülnézett a szobában. Elszorult a torka. „Mi történhetett ezzel az emberrel, hogy ilyen körülmények között él?“ — A világért sem akarta megsérteni, megbántani, feldühíteni a barátját, így hát nem érdeklődött a sorsa felől. „Csak azt tudnám, mi a jófenét akar tőlem a Hosszú?“ — morfondírozott magában ugyanakkor Révész István. Mielőbb szeretett volna már túl lenni a látogatáson: szégyellte az elesettségét. — Bökd már ki, mit akarsz tőlem! — mondta ki végül dühödt sürgetéssel. — Ha még nem tudnád, én lettem az új főszerkesztő ... — Essek hasra előtted? — Másról van szó, Pista... Kezembe került regényed első részének a kézirata. Elolvastam, aztán érdeklődtem utánad, és most itt vagyok — tárta szét a kezét mosolyogva Szilágyi. — És ... ? — Regényedet az utóbbi évek legjobb írásának tartom... A jövő héten megkezdjük folytatásos közlését. Remélem, nincs ellene kifogásod? ... Holnap gyere be a szerkesztőségbe, megbeszéljük a részleteket, előleget is vehetsz fel, és... és talpra kell állnod, Pista, nem veszhetsz el, én nem engedem, hogy ilyen ... egyszóval értsd meg, hogy szüksége van rád az irodalmunknak ... — mondta Szilágyi lelkesen, határozottan, s szünet nélkül még vagy fél óráig beszélt, beszélt... Révész István talán nem is hallotta a szavait. „Mit tudsz te, barátom? Semmit. Az én életemről semmit sem tudsz. Azt hiszed, hogy én nem tudtam lelkesedni, hogy én nem szerettem az életet? Életet, óh! Félre a közhelyekkel! ... Volt nekem is szépen berendezett, összkomfortos, háromszobás lakásom. Volt szép feleségem, csinos és tehetséges lányom, voltam elismert szerkesztő, az irodalomban is értem el sikereket... és utaztam és szórakoztam, és szerettem, boldog voltam ... Igen, szerettem a feleségem, még jobban a lányomat, büszke voltam rá... Aztán egy szép napon fülembe tették a taplót, illetve tette... a legjobb barátom, hogy a lányomnak nem én vagyok az apja__Nem tudhatod te azt, kedves barátom, hogy mit éltem át akkor, azokban a hetekben és hónapokban, meg azóta is. Bizonytalanság és kételyek közt hánykódtam. Egyre gyakrabban álltam a tükör elé. Vizsgáltam az arcomat és titokban a lányomét, kerestem, kutattam a hasonlatosságot. Az egyik pillanatban találtam, a másikban nem... És ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre kevesebb hasonlóságot fedeztem fel. Végül semmit... Napirenden voltak köztünk a veszekedések. Odáig fejlődött a dolog, hogy ... egyszóval azzal fenyegettem meg a feleségemet, hogy megölöm. Pedig gyáva vagyok én ahhoz, de az elkeseredett ember mindenre képes ... Egy szép napon aztán csendesen, indulat nélkül a szemembe mondta, hogy a lányom, illetve a lány nem az enyém... Ha akkor ólmos ostorral vernek hetekig, vagy életlen késsel metélik a húsomat, talán könnyebben elviselem. Arra azonban sem erőm, sem bátorságom nem volt, hogy őket bántsam, őket, a két idegent. .. Rettenetes haragomban pozdorjává zúztam a lakást, összetörtem minden tükröt. Azóta sem néztem tükörbe, soha nem is nézek... Azt mondod: fel a fejjel, talpra kell állnom?... Miért? Mi értelme? Talán abban igazad van, hogy nem lett volna szabad idáig süllyednem ... Dehát a regényemet itt is, ilyen körülmények között is meg tudom írni... igen, barátom, kivetek magamból minden szépet és mocskot, minden álmot és keserűséget... Megtisztulok ... Hogy mi lesz azután, az már nem érdekes, ki törődik vele ... ?“ — Révész István ápolatlan szakállábán kotort és a beszélő barátjára sandított. — Elég lesz már a dumából, Miska — hangolta le csendesen közbeszólva. — Inkább igyunk meg még egy pohár vodkát! A leáldozó nap rótt fénye vetődött be az ablakon. A sugárnyaláb megtört a roggyant kályhacsövön, s mint egy aranyrámás, fényes tükör fügött a falon...
