A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 3. szám
LENIN I Alekszef Kumjancev, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának alelnöke a közelmúltban terjedelmes tanulmányt írt Leninről, "ai államférfiról, tudósról és forradalmárról. Alább e tanulmány fontosabb részleteivel ismertetjük meg olvasóinkat. Lenin szerint — mondja Rumjancev — a forradalmi elmélet és gyakorlat egysége az emberi, társadalmi tevékenység objektív követelménye. Ezt az egységet azonban éppoly nebéz megvalósítani, mint amilyen könnyű meghirdetni. Egy-egy politikus munkájában (amennyiben komoly politikusról, gondolkodóról van szó) nem csupán sok közös vonást fedezhetünk fel a tudós munkájával, de néhány alapvető különbséget is. A politikus kudarcra van ítélve abban az esetben, ha elmarad az élet mögött, s ugyanakkor nem futhat túlságosan előre, ha nem akar elszakadni a valóságtól és tökéletesen válságba kerülni; ezzel szemben a tudósnak feltétlenül meg kell előznie a gondolkodás és megismerés pillanatnyi színvonalát. A tudós a maximális igazságot, a politikus a maximális eredményt tartja szem előtt. A politikus nem nélkülözheti a praktikus, érzékelhető mai sikert, hiszen ez feltétele annak, hogy az élen maradhasson. A jövő eseményei igazolhatják előrelátását, igazságát, ám amíg erre sor kerül, előfordulhat az is, hogy a tömegek mozgásából kirekesztődik. A tudományos gondolkodásból, (ha valóban mély gongolatról van szó) következik, annak lényegéhez tartozik a felfedezés képessége, a valóság megelőzésének s végeredményben a jövő meglátásának a képessége. A tudós akkor is folytathatja munkáját, ha kortársai nem 'értik meg őt. Hiszen ő a logika elrendezett szférájában dolgozik és a tényekből, a valóságból kiindulva, a szociális folyamat alapvető tendenciáit leplezi le, és szerkeszti meg azok általánosított modelljeit. Ezzel szemben a politikusnak egy meglehetősen zavaros empíriát, a tömegek elemi mozgását kell szem előtt tartania, a tömegét, amelynek ezernyi egyéni fenoménje úgyszólván logikátlanul bukdácsol az állandóan változó, nyomon alig követhető kombinációban. S itt egy-egy jelentéktelen részlet, a világtörténelem fő irányvonalának szempontjából jelentéktelen kitérő egyszercsak döntővé válhat. A tudósnak nincs joga kompromisszumokra; a politikusnak rendelkeznie kell ezzel a képességgel. A legmagasabb eszmények összehangolása a tárgyilagos, köznapi, eredményes haladással, a következetes gondolat és a politikai előny szinkronja — ez valóban nem könnyű feladat. Lenin tudatában volt ennek a feladatnak s képes volt úgy megoldani, ahogyan rajta kívül még soha senki. Gyakran mondogatta — folytatja Rumjancev —, hogy számunkra az olyan politika a legelőnyösebb, amelyben az értékek, az erkölcsi szempontok összhangban vannak a tudományos igazsággal. Az ilyen politika közelebb viszi egymáshoz a gondolatot és a valóságot, az elmélet logikáját a dolgozók széles tömegeinek érdekeivel. Hármas kapcsolatról van szó, a tudományos logikai mélység és következetesség, a humanista forradalmi céltudatosság és a tárgyilagos politikai realizmus kapcsolatáról. Talán éppen e hármas kapcsolat megvalósításában rejlik Lenin titka és vonzóereje. S Le-A Hét társadalompolitikai melléklete 3 Felelős szerkesztő: MAos ]6isef nin igazi követőjének csak az tarthatja magát — Alekszej Rumjancev professzor szerint —, aki a fenti princípiumok alapján cselekszik, Rumjancev ezután Így folytatja: Lenin — Marx és Engels után — azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy elméletileg kifejezi a tömegek érdekeit, ám anélkül, hogy a „tiszta“ elméletnek feláldozza a tömegek érdekeit. Ez egyike a marxista világnézet és politika legfontosabb, mélyen megindokolt princípiumainak. Minden tudományos elmélet lényegénél fogva teljességre, rendszerességre, logikai zártságra törekszik, úgyszólván önmagába igyekszik záródni. Ez a tudományos elméletek objektív tendenciája. Különösen akkor erősödik fel, amikor a szociális elmélet intézményesítődik, azaz, amikor politikai intézmények és szervezetek tevékenységének eszmei alapjául szolgál. A kommunisták hatalomhoz jutásával, hangsúlyozta Lenin, a elmélet önmagába zárkózásának tendenciája felerősödik, épp ezért egyre szükségesebbé válik az elméletnek az élettel, a tömegek tapasztalatával való szembesítése. Október előestéjén Lenin a következőket írta: „Nem állítjuk, hogy Marx vagy a marxisták valamennyi konkrét vonatkozásában ismerik a szocializmushoz vezető utat. Ez képtelenség. Ismerjük ennek az útnak az irányát, tudjuk, milyen osztályerők vezetnek ezen az úton, de a konkrét gyakorlati utat majd csak a milliók tapasztalata mutatja meg, ha majd munkához látnak.“ Lenin nem szűnt meg élcelődni azokon az embereken, akik úgy vélték, hogy forradalmat lehet könyvek szerint csinálni. Ezt írta: „Az a tankönyv, amelyet Kautsky nyomán írtak, a maga idejében kétségtelenül hasznos volt. De épp itt az ideje, hogy lemondjunk arról a gondolatról, miszerint ez a tankönyv a világtörténelem további fejlődésének valamennyi formáját helyesen látja. Ideje lenne azokat, akik Így gondolkoznak, egyszerűen butáknak nevezni.“ Bárki megkérdezhetné — folytatja Alekszej Rumjancev —, mi a helyzet a Lenin nyomán megírt tankönyvvel?... Nos az, aki ma az új eszméket és megoldásokat csupán azért utasítaná el, mivel Lenin műveiben ezekről nincs szó, csak azt bizonyítaná be, hogy semmit sem tanult Lenintől. Lenin sohasem állította, hogy tudományosan megalapozott politikai döntéseket lehetne hozni oly módon, hogy a politika a marxista elmélet egy-egy tanulságához „alkalmazkodik“. Az ilyen „alkalmazkodás“ a leninizmustól Idegen, dogmatizmus lenne. Lenin mint államférfi — folytatja fejtegetését Rumjancev akadémikus — felül tudott emelkedni az ortodox dogmatlzmuson éppügy,' mint a minden forradalmi romantikától mentes prakticizmuson. Egyik legszebb példája ennek a fiatal szovjet állam külpolitikai irányvonala, a genovai és hágai nemzetközi konferencia idején, 1922-ben. Befejeződtek a polgárháború harcai. Az, ami még nemrég elképzelhetetlen volt — egy szocialista állam léte a kapitalista elszigeteltségben —, politikai, katonai, gazdasági vonatkozású ténnyé vált. 1922. elején Szovjet-Oroszország meghívást kapott a genovai konferenciára, amelynek célja a háború utáni Európa helyzetének és fejlődési távlatainak megtárgyalása volt. Ilyen körülmények között természetesen felmerült a kérdés, milyen irányvonalat képviseljen a világ első munkás-paraszt állama, szemtőlszemben az őt körülvevő erős, de egyáltalán nem egységes országokkal. A „baloldaliak“, akik a hatalmon levő pártban nem voltak kevesen — folytatja Rumjancev — a „baloldaliak“ szerint megalkuvás nélküli, elvi pozícióra kell helyezkedni, nem szabad feláldozni a kommunista eszméket a kapitalista országokkal kötött egyezményekből származó, ideiglenes anyagi előnyökért és a konferencián a polgári pacifistáknak címzett, megsemmisítő beszédekkel kell fellépni, hangsúlyozni a burzsoázia erőszakos megdöntésének elkerülhetetlenségét, az újabb imperialista háborúk elkerülhetetlenségét stb. A másik oldalon viszont olyan párttagok is akadtak (akkor „jobboldaliaknak“ nevezték őket), akik a „megbékélést“ hirdették az ^ellenséges világgal, bármiféle engedmények árán Is. Lenin másképp gondolkodott. Természetesen megmaradunk a kommunizmus alapelvein. És rossz kommunisták lennénk, ha megfeledkeznénk a munka és a tőke közötti összeegyezhetetlen ellentétekről. Az imperializmus mint egész, természetesen reakciós és agresszív, s a pártprogram ezen elemi igazságairól megfeledkezni teljesen megengedhetetlen. De miért hunynánk szemet az előtt, hogy a burzsoázia táborában is van egy szárny, amely a kérdések háborús megoldására, s egy másik, amely békés megoldására, bár a mi kommunista szempontunkból meglehetősen szegényes és fenntarthatatlan pacifizmusra törekszik. Talán bizony mindegy nekünk, hogy polgári pacifistákkal, vagy nyílt ultrareakciósokkal van-e dolgunk? Miért ne próbálhatnánk meg ketté osztani Genovában a minket körülvevő tábort, kiugratni annak pacifista szárnyát és tárgyalásokat kezdeni vele? A polgári pacifisták apró reformokkal, a kapitalizmus szempontjából ártalmatlan javaslatokkal lépnek fel, írja Lenin. Igen, programjuk hatékonyságában nem igen hiszünk. Csaknem hasztalan program ez, mivel az Európa előtt álló alapvető problémák megoldásához radikális változásokra van szükség. De bizonyos feltételek között ez a program mégiscsak megkönnyíthetné a népek nehéz helyzetét. Tehát jogunk van-e nem kriprőbálni ezt az — ámbár problematikus — lehetőségét, miként lelhetnénk meg a kiutat a zsákutcából, amelybe az emberiséget az imperializmus kergette? Vajon jogunk van-e tudatosan vállalni azokat a véres áldozatokat, amelyeket egy háború hozhat, ha csak egyetlen lehetőség is van elkerülni? Nem. Erre nincs jogunk. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik, hogy ezt a szerencsétlenséget elkerüljük. Lenin szerint — folytatja Rumjancev — a konferencián nem kell „rettenetes szavakat“ mondani, nem kell aprólékosan elmagyarázni programunkat, nem kell a kommunizmus érdekében agitálni (fölösleges' időveszteség lenne csupán); sőt, továbbmenve, a szovjet küldötteknek maguknak kellett polgári pacifista programmal fellépniök, ezt javaslataik közé foglalni, hogy Így megerősítsék a burzsoázia baloldali, reformista szárnyát, s megnöveljék esélyüket a konzervatív küldöttekkel folytatott küzdelemben. Csicserinnek, a huszas évek kiváló szovjet diplomatájának kételkedő ellenvetésére pedig ezt válaszolta Lenin: „Hol, ki és mikor utasította el annak a lehetőségét, hogy a pacifistákat felhasználjuk az ellenség, a burzsoázia egységének bomlasztásához? Engedményeink természetesen nem határtalanok és nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy Szovjet- Oroszországnak mint vesztett államnak feltételeket diktálhatnak. De azokkal szemben, akik képesek velünk tárgyilagosan egyezkedni, bizonyos engedményekre is hajlandók vagyunk: bizonyos feltételek között elismerjük a régi államadóságok egy részét, külföldi tőkések számára előnyös koncessziókat nyújtunk stb.“ Az elmondottakhoz Rumjancev professzor még a következőket fűzi: Leninnek az a tézise, hogy a kapitalista rendszer különböző elemeihez differenciáltan kell állást foglalnunk, teljes mértékben vonatkozik a szellemi szférára is, hiszen butaság volna valamiféle egységes „burzsoá“ kultúráról beszélni, nem kiválasztani abból a progresszív, humanista és demokratikus áramlatokat, hanem az anarchista erőszak módszereivel elutasítani az emberi értelem valamennyi vívmányát. Lenin — hangsúlyozza Rumjancev — feltételezte az új rendszerhez való áttérés „békés“ útját is, ámbár sohasem felejtette el hozzátenni, hogy vajmi kevés ennek az esélye. Mint tudós, forradalmár és államférfi, szilárd, megrendíthetetlen eszmei alapról, de mindig rugalmas módon fogott hozzá a történelem áramlatai által felvett, előre nem látott feladatok megoldásához. (Zs. N. L.)
