A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-31 / 22. szám
Jöjjön be a következő tanúi Nagy hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábán fehér szíjakkal. Nini, ni, hisz ez a Macskás! István uram tót csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam. Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartóraat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön. — Hogy hívnak? — kérdőm tompán. — Vrana Mihály, szolgálatára — mondá az óriás tiszteletteljesen. — Lépj közelebb. Közelebb jött félénken, ünnepényesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál ugye?) — Hány éves vagy? — Huszonkilenc. — Nős, gyermekes? — Nőtlen. — Voltál már büntetve? — Nem voltam. (No hát, majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.) — Tanúnak vagy megidézve Vrana Mihály a Gyurgyik kontra Macskás! ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre. — Igenis, kérem alássan — mondá Vrana Jámboran, hosszú, sárgás haját hátrasimítva. — Nem vagy kapatos? — Nem vagyok. — Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb, lehelj rám. Ez a „lehelj rám“ volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben, s mit a szolgabíró is nekünk esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele. Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg az orromat. De mindegy, Vranának azért vesznie kellett. — András — kiáltám a hajdúnak. — Tessék parancsolni, esküdt úr ... — Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig. Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felszagolja a száját. Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe. — Hadd jöjjön a következő tanú. Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva. Derék főszolgabiránk csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt. Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: „Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsipett ember erre jövet iepottyanjon a hídról.“ Ha a kocsiszínek szelelő lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: „Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök.“ Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: „Mért nem tesznek oda új követ, még meg találnak botlani a‘ gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek.“ A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, se a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó hid. A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert maga keresi a bajt. Minek arról azt levenni. Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közel fekvő fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát. Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy es* Hatvan évvel ezelőtt halt meg a nagy mail gyár író Nagy József rajza MIKSZÁTH KÁLMÁN* Az elfelejtett rab tőből két este lett, no meg egy közbeeső nap. Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem — és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben — eszembe jutott Vrana Mihály. A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt. — Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba. A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni, mi lelt egyszerre? Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel. — Hagyjatok békét, be kell mennem, mindenáron be kell mennem. Az öreg levéltámok végignézett... — Értjük, domine spektábilisz, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel... vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban. — Ejh, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes — mondá az aljegyző, Kolonkay István —, inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos. Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Ű, hátha igaz, hátha igaz! Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármilyen sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. Fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem és a fogam vacogott. Ö istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana. Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több Időre ítélte, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap. Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van. Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba, vs megkopogtattam a kis megyeház kapuját. — Mi tetszik? — kérdé az őr. — Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába. Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt. Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott: — András, keljen fel gyorsan, keljen fel. — Talán a tatár van a nyakunkon? — dörmögte, és a másik oldalára fordult. — Keljen fel azonnal, nagy baj van. — Nono... — szólt félálmosan. — Emlékszik a tót csőszre, akit becsukattam tegnapelőtt? — Az úgysegéljen ... Emlékszem bizony. — Tudja-e — kiálték fel —, hogy az már meg is halhatott azóta? — Az ám, persze. Ámbár csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének. — Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy, kettő. — Ilyenkor? — csudálkozék András. De azért felkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben: — Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkéimét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan ő is alszik, s nem fogja szívesen venni... — Menjünk! Menjünk! Az irodából előhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt. Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt. hittem, rögtön ősszerogyok. Ö, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel. Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban és fölnyílt az ajtó ... — Menjen elöl, András — suttogtam reszkető hangon —, fogja meg a kezemet, András ... félek ... — Hideg a keze, teens uram ... — Szólítsa, András . .. szólítsa ... András elkiáltotta magát: — Hej, Misó, Vrana Misó! — Hopp! — kiáltá erre Vrana mellénk ugorva. ürömömben fölsikoltottam, s neki támaszkodtam a külső falnak: — Tehát él még, Mihály? — Ajhaj! — felelt ő. — Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend__ — No! — szól csúfondárosan a szinte gyermekes föltevésre. — Most már szabad kend, Vrana Mihály, Kihallgatom a pörre nézve, és azután haza mehet ... ) Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem, torkon ragad, hogy bosszút álljon önkényeskedésemért, s bizony eltűrtem volna tőle. De ő nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással, és a kezemet megcsókolja. — Köszönöm — mondá —, hogy hazaereszt a tekintetes úr. Nem vagyok én rossz ember, kérem alássan. Elrántottam a kezemet és elvörösödtem. Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos szíjat. — Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos. Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba. — Mi baj van, Vrana barátom? Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól. — Egy kis édes szőlőt hoztam hálából a tekintetes úrnak. ... Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.
