A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-10 / 19. szám

A nagy fordulók meghozzak a számvetés óráit is. Az iskolaügy terén is meg kell állapítanunk az ünnepi számvetés során: honnan indultunk, mit hagytunk a hátunk mögött, mi mindenen lábaltunk át és milyen magaslatokra értünk fel.

Rögtön elöljáróban hadd mondjuk el: napjainkban sokan foglalkoznak a közüggyé érlelődött pedagógia kérdéseivel, amit rendkívül nagy örömmel kell üdvözölnünk. Igaz, hogy volt idő, amikor a pedagógus úgy érezte, mintha az ő szakmájába szinte mindenki belekontárkodhatna — ám vitán felüli valóság: ez az érdeklődés pozitív jelenség, ösztönszerű erő. A probléma azonban az, hogy hogyan lehetne ezt az érdeklődést elmélyíteni, állandósítani és céljaink, az ifjúság sokoldalú kommunista nevelése minél gyorsabb és teljesebb elérése érdekében irányítani. Hogyan lehetne .elérni hogy egy-egy részigazságot senki se tüntethessen fel teljesnek, vagy — például a prágai tavasz megkésett, őszi sanzonjaként — szenzációt hajszolva, ne általánosítson. Hogyan lehetne rászoktatni az újságcikkeket író tollforgatót, hogy nagy gyorsan ne vonjon le „végleges következtetéseket“. A kérdés alapos ismerete nélkül ne nyilvánítson ki „egyedüli igazságokat“. Távol áll tőlünk, hogy a bírálat elhallgatására gondoljunk, sőt éppen ellenkezőleg: a széles, nagy tömegeket érintő kédrések nyílt, bátor kritizálását igényeljük, azt kell lehetővé tennünk. Kritizálni kell mindazt, ami gátolja az iskolaügy fejlődését, hozzáértéssel és úgy, hogy ezzel ne romboljuk le eddigi eredményeink hitelét.

Az elmúlt két évtizedben az iskolaügy kérdéseit vitató cikkek túlnyomó többségükben elmélyítették a csehszlovákiai magyar pedagógusok eredményes munkájába vetett bizalmat, mert a tanítás — hasonlóan, mint a gyógyítás — a tanítóba, az iskolai munka eredményeségébe vetett hitnek, a tanító tevékenységébe vetett bizalomnak is a kérdése. Ezért a pedagógia nem csupán „hálás téma“, és ezért nem jogtalan az általános pedagógusi igény, hogy az oktatás-nevelés kérdésekhez csak „pedagógusi felelősséggel“ nyúljanak a mi társadalmunkban, de az sem baj, ha pedagógiai hozzáértéssel. Mert diófát sem magának ültet az ember, de éppen ezért ápolgatja, nyesegeti olyan gonddal, hogy majd még az unokája is boldog gondtalanságban pihenjen árnyékában, féltő szeretettel őrizve szerető szülei, jó tanítója és mindnyájunk emlékét, anyanyelve szeretetét, népe haladó hagyományainak tiszteletét, a világ minden dolgozóját becsülő internacionalizmusát s mély szocialista humanizmusát.

1948-ban Csehszlovákia népoktatásának története is igazolta a marxizmus—leninizmus tételét: a munkásosztály politikai hatalma a kulturális forradalomnak elengedhetetlen feltétele, azaz a munkásosztálynak először a politikai hatalmat kell megszereznie és csak ezután következhet a tudásnak a dolgozók számára való közkinccsé tétele. A kulturális forradalom fontos része a művelődési monopólium megszüntetése; az iskolák kapuinak tágra nyitása, a korábban elnyomott népek nemzeti műveltségének megteremtése. Mindezt csak politikai forradalommal, a hatalom teljes átvételével lehet kivívni. Ez történt hazánkban rög tön 1948. februárja után, áprilisban, az egységes iskolatörvény beiktatásakor.

Az általános iskola ingyenes és kötelező kilenc évfolyama (5 elemi és 4 polgári osztálylyal) és az erre épülő — csupán az ifjúság tehetségeit kiválogató — gimnázium és a szakközépiskolák négy évfolyama az iskolarendszer egységét teremtette meg hazánkban, biztosítva minden gyermeknek jogát ahhoz, hogy a tanítás egyik fokáról a másikra folytatólagosan átléphessen. Az átmenetet a tantervek egyesége is lehetővé tette Ezzel tehát megszűntek Csehszlovákiában n zsákutca jellegű iskolák.

A felszabadulás után a magyar tannyelvű iskolák a csehszlovákiai iskolaügynek ezen a

es ma

fejlődési fokán születnek újjá, helyesebben: i alakulnak meg, mert az 1945—-48-as időszak áldatlan nemzetiségi viszonyai lényegében szinte teljes egészében megszüntették Szlovákia magyar tannyelvű iskolaügyének történelmi kontinuitását. Az első köztársaság közel 2000 magyar pedagógusa közül alig százan foglal ták el hazánkban ismét helyüket a tanítói dobogókon.

Az ünnepi számvetés során büszkén állapíthatjuk meg: mi, csehszlovákiai magyar pedagógusok is megtettük, amit a munkásosztály, dolgozó népünk, egy hősi kor, nemzetünk tőlünk megkövetelt. Szinte egyik napról a másikra, színié a semmiből teremtettük meg, Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetésével, a hatalmon levő csehszlovák munkásosztály első kormányának segítségével a szlovákiai magyar oktatásnyelvű iskolaiigyet. Mindezek bizonyítására íme egykét statisztikai adat:

1949-ben 154 osztályban 5100, 1950-ben viszont már 1266 osztályban 34 200 csehszlovákiai magyar gyermek tanult anyanyelvén. Persze, a gyors növekedés minden törvényszerű következményével fel kellett vennünk a harcot. A tanítóhiány áthidalása érdekében százával ké peztük az új tanítókat, s ma már tanítóink összetétele és kvalifikációs aránya elérte a szlovákiai országos átlagot. Az iskolaépületek hiányát az oktatásügyi szervek úgy igyekeztek kiküszöbölni, hogy míg az észak-szlovákiai járásokban ezekben az években 10 000 lakosra 27 tantermet, a dél-szlovákiai járásokban közel kétszer ennyit építettek. Mindezek eredményeként megállapíthatjuk:

— az 1970-es jubileumi évben közel százezer magyar gyermek és ifjú tanul hazánkban anyanyelvén;

— a magyar oktatásnyelvü iskolák egyenlő és teljesen azonos értékű ismereteket nyújtanak és ugyanolyan készségekkel és szokásokkal ruházzák fel növendékeiket, mint a cseh és a szlovák oktatásnyelvű iskolák.

Ez végeredményben a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka pártunk helyes nemzetiségi iskolapolitikájának.

Mindezt pedig azért hangsúlyozzuk, mert az iskolapolitika sohasem független az általános politikától, benne az egész csehszlovák oktatáspolitikától és természetszerűen a neveléstudománytól sem. A mi oktatásügyünk is viszszatükrözi azt a közeget, melyben élt. A légkör elsorvaszthatja .és kivirágoztathatja az oktatásügyet.

A két évtized fejlődésének minden vargabetűje tehát szinte törvényszerűen megmutatkozott a mi iskoláink fejlődésében is az ötvenes években dívott erőltetett túlpolitizálás (mely a tanítási órákon az ún. aktualizálásban nyilvánult meg. A hatvanas évek egyébként helyes irányítási elveinek vulgáris szimplifikálása, a prágai központosító intézkedések baklövései és így sorolhatnánk tovább. Az iskolahálózat egyetlenségei (pl. az óvodák) Dél-Szlovákia lakosságának szociális helyzetére illetve (pl. a szakközépiskolák) az ipar fejletlenségére vezethetők vissza. Az oktatásnevelés az iskolaügynek azonban nem kizárólagosan szociológiai kategóriája. Itt semmiféle vulgáris szociológizálás nem segít, éppúgy, mint ahogyan egy valamilyen elszigetelt pedagógiai idealizmus sem lehet célravezető. A mi politikánk töretlenül mindig az volt, hogy a csehszlovákiai magyarság számára megteremtsük a művelődés, a felemelkedés ugyanolyan szellemi lehetőségét, mint az az ország cseh és szlovák lakossága számára adva van. A nemzetiségi iskolapolitikának nem lehet más célja, mint az, hogy a magyar dolgozókat is bekapcsolja a csehszlovák szocialista társadalom egységes áramkörébe és a magyar művelődés vérkeringésébe. Mi csehszlovákiaiak vagyunk és magyarok. A mi iskolaügyünk még fiatal, de arcán már látható a két markáns vonás, hogy magyar és csehszlovákiai, hogy két forrásból is merít, hogy tanítványainak bikultúrát nyújt, hogy kétnyelvű ifjakat nevel. Két kultúrát — irodalmat, zenét, művészetet — szerettet meg, két nép történelmének erkölcsi tanításából merít...

Mi sikerült s mi nem? Nehéz a válasz egy

Z. Mináčova felvétele

ilyen könnyű kérdésre. De még a jubileum alkalmából is a tények beszéljenek! A tanítók képesítése és továbbképzése, iskoláink anyagi ellátottsága, az a 718 valóban gyönyörűen illusztrált tankönyv, az évenként közel kétmillió koronáért vásárolt magyarországi segédeszköz, film, diafilm, könyv, módszertani irodalom, a mi módszertani kiadványaink és tanulmányköteteink, az új iskolaépületek stb ... A leglényegesebb eredmény azonban mégiscsak az, hogy a magyar tanítók túlnyomó többsége az 1968/1969-es kaotikus időszakban is megállta a helyét, politikailag érettnek bizonyult. Tanítványaink pedig a 15 éúesek országos tudásszint felmérések során 1969-ben — minden tantárgyból — ugyanolyan eredményeket értek el, mint a szlovák iskolák tanulói. A mai pedagógiai tudomány állása szerint tehát a lehető legobjektívebb értékelés eredményeként visszautasíthatunk minden olyan vádat, mely szerint a mi iskoláink gyengébbek lennének. S ez lényeges dolog!

A „temporis acti“-ban az „elmúlt idők dicséretéiben mindig, óvhatatlanul van valami gyámoltalan gyengeség komikus félelem. Szeppent menekülés ez a volt idők biztos vizeire vagy az izomsorvadásos öregek konzervatív ijedtsége. Nem ezt kívántuk tenni, mert ez számunkra idegen. Nem tévesztettük szemünk elől a geethei Dichtung und Warheit ellenpontjait, azt, amit az 1968/69-es évek mindent tagadó avanturista politikája hirdetett, és a valóságot, amit a gyakorlati munkában, társadalmi, politikai ellentmondásaink és gazdasági lehetőségeink közepette megteremtettünk. Látjuk a pontosan körvonalazott problémákat is, a meg nem oldott feladatok tömkelegét. Ám az emlékezés erősebb volt. Tudatosította bennünk, hogy nincs miért szégyenkeznünk, hogy nem lehetünk az elmúlt idők emigránsai.

A húsz évvel ezelőtt megindult alapozási folyamat ma lényegesen magasabb szinten, de tovább tart. És ha sokszor úgy is látjuk, hogy az emlékezés a tegnapból szinte a holnapba emel át minket, tudjuk, hogy az erőfeszítéseket mindig a mának, a jelennek kell meghoznia.

Ezért emlékeztünk a tegnapra, de szóljon minden emlékezésünk a mához.

MOZS1 FERENC