A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-03 / 18. szám

Űrkutatás

és leszerelés

Az Apollo—13 feladata tulajdonképpen azonos lett volna az Apollo—11 és az Apollo—12 által végrehajtott programmal: két űrhajósnak le kellett volna ereszkednie a Holdra, hogy ott 33 órát s magán a Hold felszínén, a szabadban 9 órát töltsön. A start sem meglepetést, sem különösebb izgalmat nem okozott. Bár mindig számolni lehet előre nerrt látható embert és műszaki tényezőkkel, az egész nem látszott többnek egyszerű ruttn-repülésnél. De nem így történt, kéP hibátlanul végrehajtott holdrepülés után — a harmadik nem sikerült...

Nem véletlen, hogy az Amerikai űrhajózási Hivatal, a NASA eredetileg az Apollo-program keretében húsz, lényegében azonos jellegű holdutazással számolt, s csak éppen az Apollo—13 útja előtt döntött úgy, hogy ezeket tizennyolcra csökkenti. Biztosnak látszott, hogy ennyi Is elég lesz a Hold megközelítésének és a Holdon való leszállásnak, majd az onnan való visszatérésnek tökéletes begyakorlására.

Mert egy-egy holdutazás nem olcsó mulatság, . kerek 400 millió dollárba (hozzávetőlegesen 15 milliárd csehszlovák koronába/ kerül. A holdkomp csakúgy, mint a leválasztott rakétafokozatok kinn maradnak a világűrben, s az asztronauták csak az aránylag kicsi űrkabint hozzák vissza a Földre, pontosabban a tengerre, ahol leszállnak. Viszont az űrkabint sem lehet újabb reuüléshez felhasználni.

Ahhoz, hogy a holdutazásoknak necsak csekély tudományos, de elsősorban gyakorlati haszna Is legyen, egészen más úton kell haladni. Legújabb elképzelések szertnt nagyobb „támaszpontot", űrállomást bocsátanának fel, ez egy Hold körüli ún. parkolópályán keringene, s erről az űrállomásról bocsátanák kt a holdkompokat. Ezekből szállnának ki a Holdat „kolonizáló" 'emberek, Hold-városokat építenének, feltárnák az ott található természeti kincseket, s ugyancsak az ingajáratszerűen közlekedő holdkompokkal térnének vissza az űrállomásra.

A Földről az emberek az űrállomásra félig szárnyas repülőgépre, félig rakétára emlékeztető jármüveken jutnának el; ezeknek meglenne az az előnye, hogy vissza is tudnának térni a Földre és itt szilárd talajon szállnának le.

Ez a módszer tehát az eddiginél lényegesen olcsóbb lenne, csak az a baj, hogy a Satum rakétával Ilyen nagyméretű űrállomást még nem lehet Hold körüli pályára juttatni.

A Szovjetunió bocsátotta fel az első mesterséges holdat, az első embert a világűrbe, s ugyancsak szovjet kozmonauta — kiszállva az űrhajóból — tette az első űrsétát, s a szovjet tudósok nyilván csak a vállalkozás veszélyessége mtatt nem küldtek még embert a Holdra. Vagyis, végeredményben az Apollo-program részleges stkere még mindig nem jelenti azt, mintha az amerikaiak behozták volna a szovjetek előnyét.

Azonkívül a Szovjetunió a Hold birtokbavételének alighanem a fent ismertetett korszerűbb módját választotta. Erre vall például a legutolsó szovjet űrkísérlet, amikor tavaly egyszerre három szovjet orbltálts állomás keringett az űrben, sőt szovjet kozmonauták sikeres hegesztést hajtottak végre odakünn a kozmoszban.

Mint látszik, napjainkban egyik szuper-nagyhatalom sem nélkülözheti a másik tapasztalatait. Csak közös összefogással remélhető, hogy meggyorsul a világűr birtokbavétele. Ha a két nagyhatalom a rakétafegyverkezésre és a rakétaelhárító rendszerek kiépítésére fordított öszszegeket a világűr közös tudományos kutatására használja fel. Nemcsak a világbéke, de a ollágűrkutatás eredményessége szempontjából is igen fontos tehát, hogy milyen eredménnyel végződnek az elmúlt napokban a stratégiai fegyverkbzés korlátozásáról a szomszédos Bécshen megindult szovjet—amerikai megbeszélések.

■ ta -Évfordulók alkalmával szokás felmérni a megtett utat, értékelni az elért eredményeket, s feljegyezni az esetleges kudarcokat. Az ünnepi hangulat legtöbb esetben magával ragadja az embert, s hajlamossá teszi a szépítgetésekre, túlzásokra. Pedig nincs sémim értelme, hogy elefántot cslnljunk a bolhából, groteszk és nevetséges lenne a kép, hitelét vesztené. De akkor sem lenne teljes a kép, ha csak a nagy létesítményekről adnánk számot. A kisebbek is tükrözik a fejlődést, igaz nem hivalkodón, hanem szerényen meghúzódva Jelzik, hogy 1945 óta mekkorát lépett előre a világ.

A Csallóköz szivében, Nagymegyeren Jártunk, ahol meglátogattunk egy új, fiatal üzemet, a neve: RAVAKO.

Az ötvenes évek elején traktorállomás volt a helyén, később gépkocsijavító műhellyé alakult át. 1966 elején kezdték szervezni a mai üzemet. Az év végén már meg is kezdődött benne a próbaüzemeltetés, illetve gyártás. Induláskor 150 alkalmazottja volt az üzemnek, ezzel szemben ma 480 az alkalmazottak száma, az állóeszközök értéke pedig 46 millió korona.

Az üzemben gyártanak radiátorokat, zománcozott kályhákat, tv-képernyőrámákat s legújabban mosogatógépeket.

— A képernyőrámákat és a mosogatógépeket francia licenc alapján gyártjuk — mondja Vida Imre mérnök, a gazdasági osztály főnöke, majd hozzáfűzi: — Az üzem jövőjét tekintve nagyok a terveink, szépek a kilátásaink. A műszaki fejlesztésről azonban nem akarok nyilatkozni, korainak tartom még, nem szeretném elkiabálni.

Szaval és gesztusai között valami furcsa bizonytalanság, de egyben bizakodás is bujkál. Megértjük: annyira merészek és szépek az üzem fejlesztési tervei, hogy nem akarja „elkiabálni", azaz fél, hogy nem valósulnak meg.

Oj, fiatal az üzem. Fiatalok a vezetői, de a dolgozók túlnyomó többsége is fiatal, ami örvendetes, s egyben biztosíték arra, hogy a nagy tervek előbb-utóbb megvalósulnak.

Elbeszélgettünk néhány dolgozóval.

Cséfalvai Zsuzsa húszéves lány. 1968-ban végezte el a gépipari technikumot Kassán. Képesítése: műszaki rajzoló. Az iskola elvégzése

után rögtön munkába állt. Diszpécser. Havi keresete 1460 korona.

A fiatal kislány kissé szófukar és bizalmatlan. Szavaiból, mondattöredékeiből mégis összeáll a. róla alkotott kép. Népes családból származik. Egyik nővére a Járási nemzeti bizottságon dolgozik, a bátyja mérnök, a másik nővére laboráns a tejüzemben, két öccse pedig még tanul. Mindebből arra következtethetünk, hogy a szorgalommal nincs baj a családban. Megkeresik és meg is találják az érvényesüléshez és a boldoguláshoz vezető utat.

— Szeretem a zenét — mondja Zsuzsa —, de egyedül nem járok szórakozni, inkább otthon kézimunkázom és hallgatom a rádiót.

S nyilván álmodozik is közben, mert van kiről álmodoznia. A fiú Füleken dolgozik. Ritkán találkoznak, mert nagy a távolság, de azért ők mégis megbíznak egymásban.

— Hogy mit szeretnék? — emeli rám nagy, kerek szemét. — Férjhez menni, családot alapítani, nevelni a gyerekeket, dolgozni, élni, esetleg ... külföldre utazni néhányszor, ennyi az egész.

— Felszabadultnak érzi magát?

— Igen ... Sosem gondoltam az ellenkezőjére. Elégedett vagyok a helyzetemmel, szeretem az életet.

Muhovics József ötvenöt éves, az üzem raktárosa. A találkozás első pillanatában érzi az ember, hogy kemény munkával eltöltött évek állnak mögötte. A hétköznapok egyszerű, szürke embere ő, akinek egyetlen éke és dicsérője a kérges tenyere. Nyilván becsületességéből fakadó és őszinte minden tette még akkor is, ha néha téved. (Az egyszerű emberek tévedései leggyakrabban túlbuzgalmukból és naivitásukból fakadnak, ami elnézhető és megbocsátható.)

Édesapját korán elveszítette, özvegy édesanyjának sem volt könnyű az élete. Muhovics József nehéz körülmények között nevelkedett fel. Soha senki másban nem bízhatott, csak az akaratában és a két dolgos kezében.

Kitanulta a kőművesmesterséget, felszabadult, s mint segéd dolgozott különböző építkezéseken. Katonáskodott, a csehszlovák, később a Horthy-hadseregben. Megjárta a keleti fron-6