A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 1. szám

A rekenyed/falusi elesett partizánok emléktáblája

tott, hogy a két angol segítségével kedvező színben tüntetheti fel magét az oroszok előtt.

— Az Is ismeretes, hogy a kórházi ápoláson kívül Ilonka néni kapcsolatot tartott a partizánokkal Is. Hogyan tudta mindezt titokban .tartani?

— A Horthy-rezsim idején a férjem katonai szolgálatra vonult bej

majd megszökött a magyar hadseregből és átállt az oroszokhoz. Az I. csehszlovák hadsereggel jött vissza. Tudtam, hogy a partizánok igazságos ügyért harcolnak és kötelességemnek tartottam őket segíteni. Tőlünk csak egy ugrásra van a pelsőcl Nagyhegy. Ha egyszer valaki beveszi magát ebbe az erdörengetegbe, bottal üthetik a nyomát. Falunkból Is többen voltak a partizánok között. Könnyű volt velük kapcsolatot teremteni. Köztük is voltak, akiket ápolni kellett és az élelmezésükről is mi gondoskodtunk, ,

— A Magyar hadsereg és a Nemzetközi Vöröskereszt hivatalos jelentése szerint (Itt van előttem) a férje elesett. Hogyan fogadta a hírt?

— Nem hittem a jelentésnek. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Ezt azzal is bizonyítom, hogy nem mentem férjhez. Tudtam, éreztem, hogy meg fog jönni. A ml családunkban csak egyszer esküszünk hűséget, és csak egyszer halunk meg. Kőt éves volt a kislányom, róla is kellett gondoskodnom. Ma, ötven éves fejjel egy percet sem sajnálok az életemből, csak az keserít el, hogy nem hallok. 13 éve vagyok süket. Egyszerűen egyik napról a másikra teljesen elromlott a hallásom. Kórházakban jártam, orvosok vizsgáltak, segíteni azonban mindmáig nem tudtak és nem Is tudnak.

Két súlyosan legördülő könnycseppnek állja útját ökölbe szorított, - munkától kirepedezett keze. Fátyolos tekintettel várja a következő kérdést, csakhogy én már képtelen vagyok a további faggatásra. Szemem az elém helyezett szűkszavú és szomorú orvosi jelentésen matat: abszolút süketség — gyógyíthatatlan. Kiszámíthatatlan és különös Játéka a sorsnak: egy ember, aki a másokon való segítést tűzte ki életcéljául, önmagán nem tud segíteni. Olyan kór áldozata, amlve^ szemben a korszerű, sokszor csodákra képes orvostudomány is tehetetlen.

Mlsurda Ilonka néni akarata, lendülete ennek ellenére semmit sem változott. Csak a szemeit veszi jobban igénybe, mint eddig. A hallást a megfigyelés helyettesíti nála. Mások szájáról kell leolvasnia az elhangzott szavak értelmét és felfognia Jelentésüket. Még ez sem akadálya annak, hogy az ötven éves önkéntes vöröskeresztes ápolónő ne teljesítse senki által sem diktált, csak lelkiismerete sugallta társadalmi és becsületbeli erkölcsi kötelezettségét.

Megérdemelt kezekbe került a Florence Nlchttngule-díj. ötven év alatt a tizenhatodik Csehszlovákiában.

ICSEK ISTVÁN

A szerző felvételei

Genfben, 1969. május 12-én. A Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság elnöke, olvashatatlan aláírás.

Egy kisebb, remekbeszabott és fekete bársonnyal bélelt kazettában pedig az emlékérem.

Papírt téptem ki Jegyzetfüzetemből és kérdést írtam rá: Miért kapta ezt a kitüntetést?

Biztosan nem tudja, de sejti, hogy Arthur ős Lee, a két angol repülő megmentéséért, akiket 1944. őszén a Rozsnyó melletti Várhosszúrét közelében lőttek le. (Több mint valószínű, hogy a németek.) A repülőgép személyzetéből csak Arthur, a pilóta és Lee, a rádiós maradtak életben, de súlyosan megsebesülve. A rozsnyói kórház pincéjében ápolták a két angolt. Még dr. Jiaross, a’ kórház akkori főorvosa sem tudott a két sebesült idegenről.

Arthurnak térden alul amputálni kellett sebesült lábát. Talpéba hatolt egy repeszdarab és a bokáját roncsolta szét.

— Milyen idősek voltak az angolok? — írtam a' papírra.

— Arra már pontosan nem emlékszem, nyilvántartási lapjukat sem láttam. Ogy tudom, nem is volt. Becslésem szerint 22—24 évesek lehettek. Azt biztosan tudom, hogy Arthur fiatal házas volt. Esküvője után egy hét múlva behívták, úgy került bevetésre. Akkor még nem sejtette, hogy hazájától távol válik számára végzetessé a háború.

— Ilonka néni, hogy került a rozsnyói kórházba?

— önkéntes ápolónő voltam, többnyire sebesülteket gondoztam. A két angolt három hónapon át ápoltam. Egyszer németek jöttek, a kórházba. Hirtelen nem tudtuk, mit csináljunk. Kockázatos ötletem támadt, de az adott helyzetben nem tehettem másként. A két angol közé feküdtem az ágyra. Nem volt az rendes kórházi ágy, csak szükségmegoldásként szolgált szalmazsákokat toltunk egymás mellé. Fehér lepedővel és takarókkal borítottuk be. Mikor a németek megjelentek a pinceszobában, őrjöngeni kezdtem. Az egyik kórházi orvos (csak 6 volt beavatva a titokba) sajnálkozva mondta a németeknek, hogy légnyomást kaptam és az eszemet vesztettem. Azok még csak nem is közelítettek az ágyakhoz. Pedig a nagy ijedtségtől remegtem, s ha Jól emlékszem, még a hideg is kirázott a félelemtől.

—- Mi történt azután az angolokkal? — faggattam tovább.

— Annyit tudok, hogy 1945 januárjában egy napon váratlanul oroszok jelentek meg a kórházban. Azl egyik idősebb, tisztformájú katonaegyenesen hozzám jött, megrázta a kezemet és mondott valamit oroszul. Valami „Haraso, bárisnyú“-t emlegetett. Mondott ő még többet is, de bizony én nem értettem.

Röviddel e látogatás után orosz vöröskeresztes autóba tették a két angolt és elvitték. Azt mondták, hogy Kassára viszik őket. Sírva búcsúztak tőlem és azt mondták, olyan mintha az anyjuktól búcsúznának. Én is úgy viselkedtem velük, mintha valóban az anyjuk lettem volna. Ma, úgy érzem, az is voltam, hiszen még dohányt is vásároltam nekik 3000 pengőért és én sodortam nekik cigarettát belőle. Megígérték, hogy találkozunk még az életben. Sajnos, eddig még nem sikerült, de: én reménykedem, hogy egyszer sor kerül rá.

— Amikor az oroszok eljöttek a sebesült angolokért, Jaross doktor is velük volt. Pedig Ilonka néniék féltek Jaross doktortól és nem merték bevallani, hogy kiket rejtegetnek. Miért?

— Mindenki tudta, hogy a főorvos, Jaross doktor nemzett párti. Nem bíztunk benne és féltünk tőle. Amikor mégis megtudta, hogy kiket rejtegetünk, az oroszok már a kertek alatt voltak. Bizonyára arra szémí-Misurda Ilonka néni elmaradhatatlan vöröskercsztes táskájával