A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 2. szám

Hogy valaki bankrabló legyen, hogy a tükörfényes köpaülón beha toljon a nappali fényű pénztárcsarnokba, ahhoz merészség kell; én viszont, amikor nevelőim pályaválasztásra kényszerítettek, ennek a merészségnek híjával voltam. Szívesen lettem volna erdész is; ám úgy éreztem, ehhez a foglalkozáshoz is kívánatos egy bankrabló bátorsága. Majd minden szakmához, ha jobban szemügyre vesszük, kell annak a -merészsége, aki betör a pénztárcsarnokba, töltött vagy még inkább töl­tetlen pisztollyal sakkban tart mindenkit, ameddig csak meg nem kap­ja, amit akar, azután még mosolyog is hozzá, és kifelé hátrálva hirtelen odébb áll. Végül elhatároztam, hogy portás leszek. Portás is lettem, egy játék­gyárban. Tudom, hogy gőgöt ébreszt ez az állás számos szaktársamban, még az üzleti órák befejezte után is rideg képpel járnak, és eluta­sító mozdulatokkal lengetik kezüket. Én másmilyen lettem, ámbár igyekszem, amennyire csak erőmből te­lik, napi szolgálatomat némiképp kegyetlenül végezni. Kezdettől fogva otthonosan éreztem magamat üveg-fülkémben. A rámbízott ajtók gomb­jainak kezelését egyetlenegy magyarázatra tüstént megértettem. A házi­telefon jegyzékét alig kellett egyszer is átolvasnom, máris betéve tud­tam. Az első ügyfelekkel — elismerem — bátortalan voltam kissé: olyan kérdésektől tartottam, melyekre nem tudok megfelelni, nem voltam még biztos benne, úgy sikerül-e felvilágosításaim szövegezése, ahogy az ügyfél elvárhatja. Milyen könnyen bakot lőhet egy portás! Bejön pél­dául a gyárba egy-egy előkelő fajta úr, a portásnak meg fogalma sincs róla, vajon szívesen fogadják-e háza főnökei épp ezt vagy azt az urat. És a házban mindenki úgy érzi, hogy pont ő a portás főnöke. A portásnak nincs kartársa, csak feljebbvalói vannak. És mindenkinek kedvére kell tennie. Mindenki azt hiszi, a portásnak csak kezébe kell vennie a házitelefont és megkérdezni az irodában: szívesen iátják-e ezt ~ és ezt az urat, vagy sem. De azok ott az irodákban nagyon érzékenyek, sokszor már egy tele fon-kérdés is szörnyű izgalomba hozza őket: ilyenkor úgy ledorongol­ják a dróton át a portást, hogy annak nehezére, esik megőrizni a nyu­galmát és visszafojtani könnyeit. Pedig ezt nem szabad, hisz ott áll szorosan az üvegablak mellett, és minden figyelmét a portásra össz­pontosítja a sürgős válaszra váró ügyfél. A válasznak viszont semmit sem szabad elárulnia a finom idegzetű és kiválóan javadalmazott tiszt­viselő dörgedelméből, amely épp most viharzott bele a portás fülébe. Keni, a portásnak az a feladata, hogy a munkájában megzavart férfiú dührohamát tüstént sajnálkozó mosollyá, udvarias gesztussá fordítsa át, ami aztán az ügyfelet oly igen felderíti, hogy mire kiér az ajtón, már el is felejtette, hogy elutasították. Az ilyen tolmácsmunkához gya­korlat kell, ezt elhihetik. Ezenfelül sokszor még, a hallgatóval a füle­men, jól hátra is kell hajtanom a fejemet, bele egészen mögöttem ló­gó köpenyem hangtompító bélésébe, hogy az irodabeli ingerült hangot elrejtsem a fél füle elől, tekintettel a legfelsőbb vezetőségnek, vagyis magának a tulajdonosnak a rendelkezésére, amely szerint egyetlen ügyfelet sem szabad, bárki is az, nyersen elutasítani. Jóllehet minden­kire vonatkozik az igazgatóság e rendelkezése, mégis csak a portás az, aki érvényt kell, hogy szerezzen neki a gyakorlatban. Én mindig öröm mel tettem ennek eleget, mivel épp ezt a rendelkezési helyeslem leg­inkább az üzem valamennyi törvénye közül. Ezért hát megszoktam, hogy a telefonhoz a lehető legritkábban nyúl­jak. Magam ítélem meg az ügyfeleket, és magam döntöm el, joggal óhaj­tanak-e a beszerzési osztályvezetővel, a cégvezetővel, a tervezési osz­tály vezetőjével, az étkezde bérlőnőjével, sqt: egyik igazgatóval vagy éppen a személyzeti főnökkel beszélni. Meglehet, hogy működésem elején némely felei túl gyorsan utasí­tottam el. De szert tettem az idők folyamán arra a képességre, hogy úgy vallassak mindenkit feltűnés nélkül, egyáltalán nein detektív vagy más kiváncsiskodó módjára, inkább csak mellékesen, mindkét félre kellemes beszélgetés közben, de teljes, céltudatos alapossággal, hogy a társalgás végeztével pontosan tudjam már: milyen fontos az ügyiéi cégünk szemponljáoói, és hogy a lehető legnyugodtabb lelkiismerettel hozhatom-e meg a döntést: el kell-e utasítanom az illetőt, vagy sem. Araikor azonban elutasítok egy új ügyfelet — és javarészt el kell utasítanom —, értek hozzá, hogy társalgásunk folyamán meggyőzzem: semmi értelme sem volna számára, ha beszélne cégünknek azzal a munkatársával, akinél be kellett volna jelentenem. Annyi ismeretet szerezted» már minden nálunk előforduló szakma területén, hogy pél­­uául az ügynöknek, aki bádoglemez-szállítás dolgában a beszerzési osz­­i.ily vezetőjével óhajt tárgyalni, pontos felvilágosítást tudok adni: van-e ajánlatainak sikerre kilátása. Kitanultam azt is, hogyan kell panaszt bejelentő kiskereskedőket, akik okvetlenül beszélni akarnak az eladási osztály vezetőjével, leszerelni, vagy a falusiakat, akik az üzemi kony­hának óhajtanak szállítani, vagy a sápadt képű feltalálókat, akik har­­nias-négyes csoportokban készülnek tervező-részlegünk főnökére tá­madni és értékesíthetetlen játék-tanulmányaikat bőséges beszéddel rá­nézni, sőt, hogy miképp kell a reklámfőnökünk visszautasító levelei miatt bosszúéit lihegő elszánt tekintetű írókat és festőket is lecsende­síteni Mindezeket az embereket módomban van visszautasítani a leg­­rosszabbtól, ámbár éppen a feltalálókat és művészeket — a falusiak meg az ügynökök becsületére legyen mondva — a legnehezebb okos szóval meggyőzni. így hát én képviselem — nem mondhatom másként — a ház összes vezető férfiait a portán, és a cég mind rohamosabban növekvő forgal­ma nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy vezető személyiségeit — hisz ők a legsebezhetőbbek — az alkalmatlan látogatóktól megvédem. Sajnos, ezek a férfiak ezt egyáltalán nem veszik észre. Meg sem értik, mennyi időt fordítok arra, hogy egyes ügyfeleket határozottan és min­den ridegség nélkül meggyőzzek látogatásuk hasztalanságáról. A hosz­­szadalmas eszmecserékből következik, amelyeket fülkém ablakából a nyakas ügyfelekkel kénytelen vagyok folytatni, hogy az üzemi órák kezdete után már egy félórával percről percre hosszabbodó sor kí­gyózik tolőablakom előtt. Megeshet, hogy egy-egy ueveletlen ember, aki álcázásnak használja az összetorlódott tömeget, bejelentetlenül sur­ran be közben a házba, megeshet néha az is, hogy az egyik fonok ki akar hirtelen lépni a kapun, és a várakozó sor miatt elveszít pár pillanatot; szó ami szó: egyre sűrűsödnek a házban az ügyfelekkel való bánásmódom módszere ellen a panaszok. Hogy túl lassan dolgozom, túl nehézkesen, túl keveset, nem elég tárgyilagosan... Ezt keli hal­lanom! Olyan rövidlátók ezek a szemrehányások meg jranaszok, szak­mámnak olyan csekély ismeretét árulják el, hogy ellenük tulajdon­képp nem is védekezhetem. Szeretném látni, mi történnék, ha kurtán­­furcsán utasítanám el az ügyfeleken Akkor az előcsarnok üres lenne ugyan, de szünet nélkül csengenének a telefonok a tiltakozó hívásoktól, szenvedne a cég jó hírneve, csökkenne a forgalom. Nemhiába hozta az igazgatóság azt a rendelkezését, hogy egyetlen ügyfelet sem sza­bad elriasztani. Nem rohanhatok természetesen az igazgatóhoz azzal a kéréssel, hogy tömje be a rám panaszkodók száját Egyszerűen azt telelné: intézzem úgy, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is meg­maradjon. De hogyan győzzem meg udvariasan az ügyfeleket, hogy a cég nem fogadhatja őket, ha egykettőre végzek velük? Arról, hogy megnyerte valaki a főnyereményt, egyetlen mondattal meg lehet győz­ni. De azt adni be egy embernek, hogy a találmánya vagy a reklámszö­vege vagy a bádoglemeze vagy a zöldsége nem érdekli a céget — és úgy adni ezt be, hogy ajkán dicshimnusszal nagyja el a házat — ezt próbálja két perc leforgása alatt bármelyik ellenlábasom utánam csi­nálni. De mit lehet ilyenkor tenni? Fülkém előtt a sor napról napra nőttön-nő, s mivel most már ismerem a veszélyt, amelyet ez rám hoz, nyugtalanná tesz, bizonytalanná is, beszédem nem folyik már olyan simán, mint régebben, izzadok, dado­gok, lassabban végzem a dolgom, mini eddig, a vigasztalásnak nem érem el többé a fokát, amelyet eddig: mái az is előfordul, hogy néme­lyik ügyfél káromkodást vág a képembe, becsapja az ajtót, és dühö­sen elrohan. Mit tegyek? Változtatni már nem tudok semmin sem. Be kell végül vallanom, miért jegyzem fel ilyen részletesen pályám fejődésének a menetét: önmagam igazolásául ugyanis, hogy valahol, az üzememén kívül legalább, megértésre találjak. Mert maga elé rendelt holnapra a személyzeti főnök. Azt gondoltam először, csupán intelemről van sző, valamiféle figyelmeztetésről. Most már nem hiszem. Tegnap .ott állt valaki a tolóablakom előtti sorban, egy goromba, keskenyajkú ember, és felszólított, jelentsem be a személyzeti főnöknél, oda van rendelve. Megkérdeztem, miközben már a tárcsán volt kezem, milyen ügyben óhajt a személyzeti íőnökkel beszélni. Ajánlkozik a megüre­sedő portási állásra, mondta. Sikerült mindjárt előszörre helyesen tárcsázni a személyzeti osztály számát, bejelentettem az embert, igaz, hogy mutatóujján», amellyel a tárcsát forgattam, mintha fagyos lett volna utána. A férfi bement a házba, félóra múlva nagy vígan jött vissza. Még fütyörészett is. Mély csodálkozással néztem utána. Micsoda merészség, ez kellene nekem! Csak egy kis merészség. Hát én bizony kicsikét szégyelltem magam mindvégig, amiért csak portás lettem. Most látom be, hogy még ehhez is egy bankrabló bátorsága szükséges. Az a bá­torság, amit én mindig hiába kerestem magamban. Honti Irma fordítása 16

Next

/
Thumbnails
Contents