A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-19 / 16. szám

7. Parlizánháború Európában

A nagy világégés

Közvetlenül a második világháború előtt és a háború első periódusában a német csapatok megszállták Ausztriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, Franciaországot, Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot, Jugoszláviát, Albániát, és Görögországot. Csaknem egész Európa ipara, munkaerő- és nyersanyagforrásai a németek és csatlósaik kezében voltak.

1941. június 22-vel a második világháború döntő szakaszába lépett.

A német Wehrmachtnak a háború első hónapjaiban sikerült Jelentős szovjet területeket megszállnia, de már az első hetekben megmutatkozott, hogy az OKW a „Barbarossa“ villámháborús tervvel elszámította magát.

Hitlerék, amikor meghirdették a „keresztesháborút a bolsevizmus ellen“, arra számítottak, hogy a szovjet lakosság legalább részben felszabadítóként fogadja majd a német csapatokat. Ha egyes helyeken akadtak is olyanok, akik hajlandónak mutatkoztak együttműködni a németekkel, a megszállók által alkalmazott kíméletlen terror ezeket is csakhamar ellenségükké tette.

A Herresgruppe Mitte már a háború második hónapjában kénytelen volt jelenteni a véderő főparancsnokságának, hogy a hadseregcsoport egy részét a partizánok ellen kellett bevetnie. 1941. június 29-én keit jelentésében a középső hadseregcsoport megállapította: „A megsemmisítő harcok végleges befejezése Keleten lényegesen eltér a harcoktól Nyugaton. Míg Nyugaton a körülzárt ellenséges erők a harcok befejeztével nagyjából és egészében csaknem önkéntesen mentek fogságba, ez itt egészen másként játszódik le. Az oroszok nagy hányada elrejtőzik hatalmas, részben átfésületlen területeken, erdőkben, mezőkön, mocsarakban stb. Emellett az ilyen területeken teljes fegyverzetű egész zászlóaljakat még egy ideig partizánosztagok veszélyeztetnek.“

Mindenütt frontviszonyok uralkodtak, sehol sem érezhették magukat biztonságban a megszállók. A megszállás veszélyének kitett területeken sokhelyütt intézkedések történtek a harc folytatására. Kommunisták, komszomolisták és pártonkívüliek, pártfunkcionáriusok, állami és gazdasági vezetők maradtak vissza, hogy illegális pártvezetőségeket, köztársasági, területi, járási és városi bizottságokat hozzanak létre és az ellenséges vonalak mögött, a hátországban átvegyék az ellenállási mozgalom vezetését.

Az SZKjbjP KB és az Állami Honvédelmi Bizottság 1941. július 29-én kiadott utasításában áll: „Az ellenségtől megszállt területeken partizánosztagokat és diverzáns csoportokat kell alakítani a fasiszta hadsereg alakulatai elleni harcra, a partizánháború kiterjesztésére mindenütt és minden helyen, hidak, utak, telefon- és táviróösszeköttetések szétrombolására, utánpótlási raktárak felégetésére stb.“

Az A. N. Szaburov vezetése alatt álló ukrán partizánszövetség már

1941-ben céltudatos, jól előkészített akciókkal súlyos csapásokat mért a fasiszta megszállókra. A leningrádi partizánok tevékenységük első nyolc hónapjában (1941 július — 1942 március) mintegy 16 000 német katonát, 629 tisztet, 11 ezredest és 3 tábornokot, valamint 67 Gestapoügynököt és 163 árulót öltek meg, vagyis megsemmisítették az ellenségnek több mint egy hadosztálynyi emberét.

Az a súlyos helyzet, amelybe a Szovjetunió az elkeseredett harcok és a kikényszerített visszavonulás következtében a háború első hónapjaiban került, természetesen kihatással volt a partizánmozgalom fejlődésére is. Kevés volt a fegyver és a lőszer, a ruházat és az élelem. Az ország ásványi kincseinek, iparának és mezőgazdaságának jelentős része az ellenség kezébe került. A szovjetország még nem volt abban a ■helyzetben, hogy a partizánokat ellássa a szükségesekkel. A partizánoknak sokszor az ellenségtől kellett szerezniük vagy a csatatereken gyűjteniük fegyvereket és lőszert. Nem rendelkeztek kellő tapasztalatokkal a partizánharc terén, s ez rengeteg áldozatba került.

1942-re lényegesen megváltozott a helyzet. Megjavult a szervezés, a partizánok felszerelése és ellátása, valamint a partizánosztagok és csoportok akcióinak és a vörös hadsereg operációinak koordinációja. Ejtőernyőjvel tapasztalt parancsnokokat és politikai tiszteket, sőt egész egységeket dobtak le az ellenséges frontvonalak mögött, s ezek később nagyobb partizánalakulatok magvává lettek. A német hadvezetés számos jelentésben kénytelen volt ismételten megállapítani, hogy rendszeres kapcsolat állt fenn a hátországban operáló illegális alakulatok és a „nagy ország“ között, ahogy a partizánok a frontvonalak mögötti hazájukat nevezték. E kapcsolatok állandóságára és terjedelmére jellemző, hogy például mennyi hadianyagot juttattak el repülőgépről a szmolenszki körzetbe. 1942 júliusa és 1943 szeptembere között az ottani partizánokhoz légi úton 7685 puskát és géppisztolyt, 266 páncélgránát kilövő csövet, 45 000 gránátot, 47 000* kg robbanóanyagot, 6,5 millió töltényt, 17 000 egyenruhát és 145 tonna élelmiszert juttattak el. 1942 őszéig az e területen tevékenykedő csaknem valamennyi partizánosztagot ellátták rádióadóvevőkkel.

A moszkvai csatában aratott győzelemtől fellelkesülve, újabb és újabb harcosok csatlakoztak a partizánegységekhez. 1942 nyaráig például csak Ukrajnában 1565 partizánosztag és -egység működött összesen kb. 36 000 harcossal. Bjelorussziában 1942 nyarán mintegy 23 000 partizán harcolt.

Az SZK(b)P KB és az Állami Honvédelmi Bizottság utasítására a legfőbb főparancsnokság főhadiszállása mellett 1942. május 30-án létrehozták a partizánmozgalom központi vezérkarát. A partizánerők főparancsnoka Vorosilov marsall, vezérkari főnöke P. K. Ponomarenko, a politikai főcsoportfőnök M. N. Malin lett.

Jellemzők a szovjet partizánmozgalom hatására már ebben az időszakban egyebek között Goebbels naplófeljegyzései. 1942 elején például ezeket írta:

„1942. március 6: Egy SD (biztonsági szolgálat) jelentés tájékoztatott a megszállt Oroszországban kialakult helyzetről. Ez kedvezőtlenebb, mint általában gondolnánk. A partizánveszély hétről hétre fokozódik. A partizánok egész körzeteket uralnak a megszállt Oroszországban és terrort fejtenek ki ott. A nemzeti mozgalmak is dacosabbak lettek, mint ahogy korábban feltételeztük ... 1942. március 16: Az SD egy jelentését olvasom a helyzetről a megszállt keleti területeken. A partizánok komoly, jól szervezett kisháborút folytatnak. Nagyon nehéz kifogni rajtuk ... 1942. április 29: A megszállt területeken továbbra is a régi mértékben fennáll a partizánveszély. A partizánok már a tél folyamán igen nagy veszteségeket okoztak nekünk, s ezek a nehézségek a tavasz beálltával még mindig nem szűntek meg.“

1942 nyarán és őszén, a sztálingrádi csata napjaiban az OKW 15 hadosztályt volt kénytelen kivonni a harcterekről, hogy a partizánok ellen vesse be. Ezenkívül 10 SS-hadosztály, 2 Gestapo-hadtest, 27 rendőrezred és 114 rendőrzászlóalj folytatott irtóhadjáratot a megszállt területeken mindenütt, éjjel-nappal felbukkanó partizáncsapatok megsemmisítésére.

1943 elején Bjelorusszia partizánjai a köztársaság területének 03 százalékát ellenőrizték, az ezen a területen működő kommunista pártszervezetek 168 nyomtatott újságot adtak ki.

A Donyec-medencében, Krasznodar bányavároskában a komszomolisták „Ifjú Gárda“ elnevezésű illegális szervezetet hoztak létre; ennek tagjai hosszú időn keresztül számtalan szabotázsakciót követtek el a német megszállók ellen mindaddig, míg árulás a Gestapo kezére nem juttatta őket. Az ifjú hősöket a német hóhérok kegyetlenül megkínozták, majd egy használaton kívül álló bányaaknába dobták.

De a szovjet partizánokat nem lehetett megsemmisíteni, az elesettek helyére ezrek és tízezrek léptek.

A német hadvezetésnek a háború utolsó éveiben kifejtett igyekezete, hogy egységessé tegye a partizánok elleni harcot, eredménytelen maradt. Bár 1943 júniusában Bach-Zelewski SS-tábornok parancsnoksága alatt létrehozták a partizánok elleni harc központi vezérkarát, de ennek csak az SS-hez tartozó alakulatok voltak alávetve. A partizánmozgalmat fejlődésének ebben a szakaszában már nem lehetett néhány különleges alakulattal legyőzni. A partizánok likvidálására tucatjával vetették be a reguláris hadosztályokat, s ezek a legbrutálisabb terrort alkalmazták a partizánok és a polgári lakosság ellen.

Csehszlovákiában is 1942-ben indult meg a fegyveres harc a megszállók és fasiszta szekértolóik ellen. 1942 közepén alakult meg Morvaországban a „Zelený kadr“ és a „Jiskra“ partizáncsoport. Kelet-Szlovákiában Pavol Boros vezetésével 1942 tavaszán alakult egy partizánosztag. Pavol Boros 1943-ban esett el a fasiszták elleni harcban. 1942 májusában alakították meg bratislavai kommunisták a „Janko Král“ csoportot, mely a Fehér-Kárpátokba vonult vissza. A fasiszták hamar megtalálták a nyomukat, és már júniusban felszámolták a csoportot.

A londoni emigráns kormány 1941 végén, 1942 elején utasította az országban tevékenykedő ellenálló csoportjait, hogy működésüket hírek továbbítására, szabotázsakciókra, tje főképp a háború végére való felkészülésre korlátozzák. Nem volt ééljuk egy széles antifasiszta tömegmozgalom létrehozása. Nem volt ez feladata az Angliából repülőgépen ideszállított és ejtőernyővel ledobott ellenállóknak sem, mint például a „Silver A“ és az „Antropoid“ csoportoknak, amelyek a Heydrich elleni merényletet előkészítették és végrehajtották.

A Heydrich elleni merénylet utáni terrorhullám — 1800 halálos ítéletet hoztak és néhány ezer személyt letartóztattak — súlyosan érintette a kommunista pártot is. A CSKP illegális Központi Bizottságát felszámolták. 1942 szeptemberében kezdődött a 3. illegális KB szervezése, melyhez J. Molák, F. Koštálek, J. Fajmanová, K. Aksamit, S. Brunclik, V. Körka és mások tartoztak.

A CSKP 3. illegális Központi Bizottsága 1943 közepén felvette a kapcsolatot a polgári ellenállókkal, köztük az 1943 elején a hazai Beneš-