A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-19 / 16. szám

LOVICSEK BÉLA:

25

Kocsis István elment a kocsmába és részegre itta magát. Mióta a városban lakott, először ivott annyit a saját pénzén. Nem afölötti örömében ivott, mert adósságának az utolsó részletét is kifizette, hanem elkeseredésében.

Az utóbbi hónapokban Margit észrevette Istvánon a változást. Bár nem tudta pontosan és határozottan, mi lehet az oka, de sejtette. Egyszerű asszony létére okosan viselkedett. Tudta, hogy csak türelmes, szelíd szóval édesíthet* magához vissza a párját, hogy újra a régi legyen, aki neki fog stiglicet karácsony táján, aki mellette találja meg a szerelmet és a boldogságot.

Margit levetkőztette Istvánt, ágyba segítette, csinált neki pezsgő-vizet ecettel, szódabikarbónával, csupa harmat lett tőle az orra, nagyot tüsszentett, aztán megfogta Margit kezét.

— Mindig jó voltál hozzám, Margit — mondta István. — Nem érdemiem meg a jóságodat, nem istenugyse.. . Nagy lókötő vagyok. Gazember testestől, lelkestől. . .

— Nem vagy te rossz ember, István .. . Pihenj, aludd ki magad. Holnap vasárnap, elmegyünk a moziba, jó cowboy filmet adnak, a „Fütyörésző Dan“-t. Aludj csak — mondta Margit, aztán István fölé hajolt és megcsókolgatta.

Mindketten beléptek a pártba. Eljártak a gyűlésekre, részt vettek a tüntetéseken. Néha elmentek a munkás-otthonba tánconli. Lacika polgáriba járt. Már a harmadik osztályt végezte. Nagyra nőtt, vállasodon, közben megtanult hegedülni, csak úgy magától. Szépen játszott. Téli estéken néha Margit énekelt. István csendben hallgatta őket: édes bús keserűség szorongatta.

A Deák-gyerekek is nőttek, fejlődtek. Deákné örült a gyerekeinek, de hideg, büszke, megközelíthetetlen asszonnyá vált.

— Mintha Kocsis István szeméből cseppentek volna ki a gyerekei — suttogták a háta mögött, ő azonban mit sem törődött a szóbeszéddel. Deák Gáborral ugyan néha összevesztek, de ki is békültek. Nem tartott sokáig a haragjuk.

Kocsis Kálmán betegeskedett. Egyre többet köhögött, s aszalódott, pedig kevés asszony törődik, gondoskodik úgy a férjéről, mint az orosz asszony. Etette, itatta, a széltől is óvta.

Kocsis Jolika is nagyra nőtt, melleseden, farosodon. Bárczi Mari szépen öltöztette, teleaggatta arannyal — jól gazdálkodtak, volt miből —, már-már megakadt rajta a legények szeme, s kerülgették, de ő egyelőre visszautasított mindenkit.

Kovács János sántikálva járt. Mióta megrúgta a ló, nélkülzhetetlen társa lett a görbebot. Még a határba, dolgozni is bot mellett ment. Eleget kesergett miatta, dehát bele kellett nyugodnia.

Kocsis Istvánék éppen befejezték a cséplést a Deák-szérűn, mikor eleredt az eső. Csendesen, sűrűn, áztatón esett. Istvánt nem hangolta le a fénytelen idő, ellenkezőleg: jókedvűen fütyörészgetett. Jól fizetett a gabona, reménységen felül keresett. Jókedve Margitra is átragadt, összekacsintottak, s belenevettek az esőbe. Mint két pajkos gyerek.

Otthon sürgöny várta őket: „Apátokat agyonrúgta a ló, gyertek a temetésre, anyátok“!

Laciból fura, kamaszos hangváltozással töredezett ki a sírás. Szinte nevetséges volt a térdig kéz, nyakig láb fiú, amint vállát meg-megrándítva bőgött.

— Tud-tam ... én már... régen tudtam ... hogy ... agyon fogja rúgni... — mondta.

Kocsis Pétert tisztességesen eltemették. A fél falu elment a temetésére. Nem esett már, felhők között bújkált a nap. A tegnapi esőtől friss és üde volt a természet, kristálytiszta a levegő. A lombok között játékosan marakodtak, hangoskodtak a madarak, mintha megrészegültek volna. Csak Kocsis Laci volt szomorúan szótlan, s szemével nyársalta a nagyanyját. Szívből haragudott rá, gyűlölte.

A halotti torban ott volt az egész család. Szótlanul ettek, ittak. Mikor tányér mellé került a kanál és a villa, Kocsis Péterné a gyerekeihez fordult.

— Most már szétosztjuk a birtokot. Úgy gondolkodjatok, hogy ősszel már ti szántjátok, vetitek be a földeket. — Istvánra fordította a fekete szemét. Mintha valódi szomorúság borongott volna benne. — Ti meg hurcolkodjatok haza, de mielőbb! .., Megkapod az egyik lovat meg a szekeret, Kálmán a másik lovat, ekét, boronát, hengert. A vetőgépet közösen használhatjátok. Péternek most nem jár semmi, neki mindene megvan.

Azon az éjszakán Kocsis István alig aludt valamit: lesz hat hold földje. Hat hold! Csak egyszer vethesse meg rajta a lábát, maga az Úristen sem mozdítja ki belőle!

Néhány nap múlva Kocsis Péterné elment a tanítóhoz. Letérdelt elibe a szoba közepén, összekulcsolta a kezét.

— Drága, tanító uram, ártatlan vagyok!... Isten látja a telkemet, ártatlan vagyok.. . Pétert valóban a ló rúgta agyon. Higgyen nekem, tanító úr, a nagy Istenre kérem, higgyen! .. . Ártatlan vagyok

A tanító megrendültén nézte Kocsisnét. Csendesen szólt.

— Menjen haza, Kocsísné asszony .. . Nyugodtan menjen haza.

Kocsis István elkérte Deák Gábortól a fogatot. Szekérre pakolta a

holmiját, a^tán Margit és Laci a holmi tetejére ült, s útnak indultak hazafelé, mint valami új honfoglalók.

Deákék előtt István a szolgalegény kezébe adta a gyeplőt, leugrott a szekérről és bement elköszönni. Bundás a mellére ágaskodott, alig bírta lerázni magáról. Mintha csak megérezte volna az oktalan állat, hogy miről van szó.

Kocsis István a nagyobbik Deák gyerek elé guggolt.

— Hát... Isten veled, kisöreg ... pacsit a bácsinak! — mondta, s homlokon csókolta, majd a másik fiút szorította egy pillanatra a keblére, őt is megcsókolta. — Nőjetek nagyra, jók legyetek, fogadjatok szót anyukának... és néha gondoljatok a bácsira, aki annyit játszott veletek, meg felültetett a ló hátára, meg fogott nektek kishalat a patakban, meg ..

Deák Gáborné a tornácon állt. Könnye végigfolyt az arcán, aminek nem tudta útját állni a büszkesége sem. István feléfordult, s felnézett rá a sütés sapka alól.

— Isten áldja, Deákné asszony! Köszönöm a jóságukat!

— Isten áldja .. . Kocsis István ...

Zötyögött a szekér a köves úton, egyenletesen kopogott a lovak patkója. A felvert port átlőtte a napsugár. Mintha aranyfüstöt eresztelt volna a távolodó szekér ...

A felhőtlen ég alatt gólya körözött.

Kocsis István arra a kaszálásra gondolt, mikor Deákné először vitte ki neki a határba az ebédet. Szinte érezni vélte a fonnyadó lucerna kesernyés illatát, s hallani a kis pacsirtát, amint dalával telizengi a széles, nagy határt. Szemére rántotta a siltes sapkát, s'ostorával a lovak közé suhintott. Nagyot nézett rá a szolgalegény.

Vessem meg csak a lábam a földemen, gondolta magában Kocsis István, szerzek hozzá öt, tíz, tizenöt holdat, gazda leszek én is a javából. Akkor majd odaállok elibéd, te büszke asszony, plüss kalapban, lakkos szárú csizmában. Odaállok, de csak foghegyről, félvállról beszélek hoz.zád.

Újra a lovak közé suhintott.

A lakó időben kihurcolkodott István házából. Rendet hagyott maga után. A szilvafák petrencényire lombosodtak, kéklett már rajtuk a gyümölcs. Margit nevető szemmel kereste az érettjét. Aztán elrendezkedtek. A kamráiból istállót csináltak. A lónak jászlat készítettek, föléje szénatartó rácsot. És összefogott az orosz asszony lovával, szántottakvetettek. Soha annyi buzgalom, akarat nem sűrűsödött össze Kocsis Istvánban, mint azokban a hetekben, hónapokban. Dolgozott, mint a barom, szinte nem bírt elfáradni. Egybefolytak a nappalai és az éjszakái, valami rettenetes belső tűz hajtotta.

— Mi lesz veled, fiam? — kérdezte Lacitól karácsony táján vacsora után. — Elmész mesterséget tanulni, vagy maradsz itthon a kapa, kasza mellett?

— Majd bolond lesz a földet túrni! — mondta Margit.

— Nem téged kérdeztelek — mondta István csendesen.

— Én meg neked mondom — ellenségeskedett Margit.

Csúnyán összevesztek. A karácsonyi ünnepeket is haraggal töltötték. Sötét szemmel, szó nélkül kerülgették egymást.

Laci, aki legilletékesebb volt a kérdésben, nem nyilatkozott. Mintha neki mér minden mindegy lett volna. Mivel nem tanulhatott tovább, szertefoszlottak az álmai. Kissé kiégett. Maga sem tudta, hogy mit akar tulajdonképpen. Téli estéken elővette a hegedűjét, sokat olvasott, aztán eljárt a faluba a cimborák közé. Felforgatták a gyalogjáró hidakat, elgurigatták a házak előtt száradó farönköket, tollfosztók ablakai alatt ácsorogtak. Néha verebet eresztettek be a lányfosztók közé. Csapkodott a madár a fényben, szállt a pihe, a lányok sikongtak, a gazdasszony átkozódott, a gazda meg vasvillát ragadott, s üzgélte a legényeket.

Laci egyelőre otthon maradt.

Az első termés betakarítása után Kocsis István számadást vetett. Anyjának elvitte a nyolc mázsa gabonát, szekér szalmát, kifizette az adót, biztosítást, alig maradt valami. Igaz, tele volt az udvara tyúkkal, libával, az ólban két disznó röfögött, üszőt is vett, hasast, nemsokára leellik — elégedett is volt meg nem is. De bizakodott, reménykedett a szorgalmában, két dolgos kezének az erejében.

Vasárnaponként Margit koránt felugratta az ágyból Lacit, s küldte

Nagy József rajza