A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-05 / 14. szám

LOVICSEK BÉLA:

23.

A városba érve, Kocsis István leszállt a kocsiról a sörlerakat előtt.

— Nekem itt dolgom van, Deák úr.

— Ilyenkor ... itt... dolga?! ... Ugyan mi dolga lehet magénak éjfél után, István? Menyecske?

— Sörre szomjas a szám — mondta István nevetve és beóvatoskodott a jól ismert udvarba. Halkan megkocogtatta a cselédszoba ablakát és várt. Nem kellett sokáig várakozni. Csakhamar Zsuzsa kócos feje jelent meg az ablakban.

— Jaj, Istenem, maga az, István!? — mondta csodálkozó, meglepett örömmel, s nyomban kihulltak szeméből az álom morzsái.

— Gyere ki! — súgta István. — Hozzál pokrócot is!

Az orgonabokrok tövében feküdtek. Fölöttük milliónyi kis virágtölcsér szórta az illatot. Hűvös leheletű harmat szállt az udvar pázsitjára.

— Sokat gondoltam magára, István.

— Én is rád, Zsuzsa.

— Tudja, én nagyon megszerettem magát, és fájt, hogy azóta felém se nézett... Jöjjön el máskor is.

— Nem érek rá mindig csavarogni, Zsuzsa... Azért néha eljövök, ha akarod — mondta István, s könnyű borzongás futott rajta végig. A hold már lecsúszott az égről, a csillagok fénye is halványodott.

Virradt, mire hazaért. ,

Fejéből már némileg elpárolgott a szesz, de még mindig érezte a hatását. Rengeteg bort bevedeltek a gazdával, talán egy vizesvödörbe sem férne bele.

Sarkig tárta az ajtót, leült a küszöbre, ajtómellékhez támasztotta a hátát és rágyújtott.

— Szégyellhetnéd magad — mondta Margit az ágyból.

— Ne mondd.

— De bizony mondom, a nyavalya jönne rád!. .. Tudom, a nagyságánál jártál, itatott, látom én rajtad, hogy jól beittál. Áldomást fizetett a nagyfejű gyerekért? ... Nem sül le a képedről a bőr, te gyalázatos?!

— Csendesebben csivitelj, anyukám, mert felébred a gyerek — mond: ta István nyugodtan. Semmi haragot nem érzett, inkább bűntudat féle lappangott benne. Sajnálta Margitot, annyi volt az egész. A sajnálatnál tovább azonban sosem jutott. Néha ugyan megfogadta magában, hogy legyűri utálatos természetének a követelőzését, de amikor az asszony közelébe került, megfeledkezett mindenről. Ereiben meglódult a vére, s elborította az ágyát, mint sötét viharfelhők az égboltot.

— Ki törődik vele, hadd ébredjen, legalább meghallja, hogy milyen jó mákvirág az apja! — szájaskodott Margit.

— Mondtam már egyszer, hogy csendesebben beszélgess, mert kiváglak az ágyból, hogy a lábad sem éri a földet! — mondta István, most már valamivel kényesebben. — Ne törődj te a nagyságával, se a gyerekével, tartsd számon a magadét, azt neveld!

— Azt neveljem? — pattant fel Margit. — Hol? A répaföldön? Hiszen ott csúszkálok hajnaltól késő estig veled együtt!... Más ember megkeresi egyedül is a családnak valót, de te nem vagy képes egyedül dolgozni, keresni — mondta Margit mérgesen, csakhogy borsot törjön István orra alá, bár pól tudta, hogy, nincs igaza.

— Csiviteljél csak, beszéld bajodat, jól tudod, hogy az adósságot nyögjük, arra kell keresnünk... Kelj fel, mert rögtön hasadra süt a nap!,Készíts a gyereknek reggelit, hagyd ki az ebédjét, aztán megyünk a répába. Délben akarsz odaállítani?

— Nem kelek — makacskodott Margit, pedig tudta jól, hogy felkel, s teszi a dolgát, mert mást nem tehet, senki nem megy helyette a határba kiritkítani a cukorrépát.

— Kelj fel, míg szépen mondom!

Kocsis István kikalapálta a ritkító kapákat, jó élesre reszelte ráspolyával az élüket, aztán bekukkantott a házba, talpon van-e már a felesége. Margit elkészült, még vizet is öntött a korsóba. Egész úton mondta a magáét, veszekedhetnékje volt. Eleinte István is visszavetegette a szó, később azonban ügyet sem vetett a feleségére. Fütyörészgetett s mosolygott a bajsza alatt. Margitot majd szétvetette a méreg. Tehetetlen haragjában sírni kezdett. Borsónyi könnyek gurogtak a szeméből.

A tanévzáró ünnepélyre Kocsis István is elment. Szépen szavalt a fia, s kapott jutalomkönyvet a szorgalmas tanulásért, s a jó bizonyítványért. Az ünnepély után a tanító magához intette Kocsis Istvánt.

— Jó, hogy eljött, Kocsis úr, szerettem volna beszélni magával — mondta a tanító. — Arról van szó, hogy rendkívül tehetséges, eszes gyerek a fia. Tovább kellene taníttatni. Amennyire ismerem a szociális helyzetüket, úgy vélem, nincs módjában más városban taníttatni, ahol van magyar gimnázium. Sajnos, a mi városkánkban szlováknyelvű a gimnázium, így itt kell keresni a lehetőségeket. Azt javaslom, adja a fiát szlovák iskolába, aztán ha befejezi az ötödik évfolyamot, jelentkezhet felvételi vizsgára a helyi gimnáziumban.

Kocsis István elgondolkodott, megvakarta a feje búbját, egyik lábáról a másikra állt, gyűrte kezében a sapkáját.

Úgy gondolja a tanító úr, hogy megállná a helyét a fiam a szlovák iskolában?... Hiszen nem tud szlovákul^ nehezen boldogulna, aztán úgy járok vele, hogy a végén semmi sem lesz belőle. Jól meg kell ezt gondolni, tanító úr.

A tanító hosszan fürkészte Kovács István arcát.

— Nem veszíthet semmit, Kovács úr ... Ha nem sikerül,, még mindig elvégezheti a magyar polgárit, s akkor ... lesz belőle valamilyen mesterember. Kár volna elszalasztani a tehetőséget, szerintem mindenképpen meg kell próbálni.

Hazafelé menet Kocsis István fagylaltot vett a fiának.

— No, klsöreg, őszre szlovák iskolába mész!

A gyerek nagy szemet meresztett az apjára. Megijedt a gondolattól. Miért kell neki szlovák iskolába járni, mikor alig néhány szót tud, éppen csak annyit, amennyit a négy év alatt megtanult az iskolában. Már pedig az édeskevés.

— Én oda nem megyek! — mondta ki gyorsan, elvörösödve. Néni szokott ö ellenkezni, visszabeszélni, most azonban nem tudta megállni szó nélkül. — Nem megyek szlovák iskolába, édesapám, engem nem fognak csúfolni a gyerekek, mint a Raczkó Karcsit, meg hogyan tanuljak én ott, ha nem tudok szlovákul?!

— Majd megtanulsz! Aki akar, az megtanul:

— De én nem akarok megtanulni, édesapám...

Kocsis István elgondolkodva lépkedett.

— Ne törődj te azzal, ha csúfolnak. Ne gondolj semmi inasra, csak a tanulásra .., Ha meg valaki csúfolni merészel, velem gyűlik meg a baja!

Egész hazáig magyarázta a gyereknek, hogy miért kell szlovák iskolába járnia. Lacika nem felelt semmit, elszótlanodott. Makacs, dacos haraggal rugdalta a lába elé kerülő kavicsokat.

— Ne rugdald szét a cipőd orrát, azt hiszed, két krajcárba kerül?! .. . Szlovák iskolába mész, és kész!

Vasárnap délelőtt Kocsis István elment Deáknéhoz. A gazda templomban volt, Deákné meg főzött.

— Azt mondta a tanító, adjam szlovák iskolába a gyereket — mondta Kocsis István hosszú hallgatás után. — Mit szól hozzá?

— Mit szóljak? ... Ha egyszer azt mondta a tanító, ö már csak jobban tudja.

— De a gyerek makacskodik, hallani sem akar róla.

— A gyerek mindig azt teszi, amit a szülő akar. Jól néznénk ki, ha egy taknyos parancsolna a háznál — mondta az asszony.

1