A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 2. szám
sors Észt kultúra, észt A csehszlovák—szovjet barátság hónapjában a múlt évben észt kulturális fellépéseket, bemutatókat rendeztek országszerte. Bevallom őszintén, a hazai magyar sajtó az észt népről szóló néhány cikkében sok mindenben adós maradt olvasóinknak. Elsősorban a kulturális élet átfogó bemutatását mulasztotta el, pedig ez lett volna a legfontosabb. Az észtek történetét a régészeti leletek alapján elég részletesen ismerjük a régi időktől kezdve. Főleg erre kell hagyatkoznunk, ha a nép sorsát nyomon akarjuk követni, hiszen az ország hódítói — különösen a németek és oroszok — az írásos emlékeket nagyrészt elpusztították. A régészeti leletek mellett azonban megmaradt és továbbélt a nép nyelve, amely szintén sok mindent megőrzött a nép múltjából. Tanulságos felidéznünk F. R. Faehlmann híres nyelvbúvárnak, az észt népköltészet kiváló gyűjtőjének nyilatkozatát népe történetéről és nyelvéről: „Mely dolgok azok, melyek az eljövendő nemzedékeknek egy nép létéről, történelméről hírt adnak? Ahol hiányzik az írott szó tanúsága, ott helyükbe lépnek az építészet és a költészet fennmaradt emlékei, valamint különféle tárgyak, melyeket hajdan elástak, s melyek váratlanul napfényre kerülnek. Ho gyan állunk az észtek történetével? Talán népünknek nincs egyetlen emléke sem, amely hírt adhatna múltjáról? Legyőzőink dúló szenvedélytől űzve teljességgel elpusztítottak mindent a föld színéről, s hasztalan fogjuk vadaiéra a szűkszavú írásokat is, hogyan volt itt azelőtt ... így hát nyelvünket kell legfőbb emlékként bécsülnünk, amely múltjának legméltóbb tanúja. Nyelvünk nagy művészi alkotásként áll előttünk. Művészi alkotásnak nevezem, mert nem kevésbé az, mint bármi más ... Ezért ha leszálltaik nyelvünk mélységeibe, így kiáltunk fel: Annak a népnek a múltja, amely ezt a nyelvet teremtette, nem lehet semmirevaló, még akkor sem, ha tetteit nem jegyezték fel a világtörténelemben.“ Az észl nép önállósága a 13. század első feléig tartott, s utána az ország több mint hét évszázadon át a nagyhatalmak átjáró területe volt. A 13. században a német lovagrend hajtotta uralma alá az országot, a 16. században a német hódítókat felváltották a svédek, lengyelek és dánok, majd a 18. századtól az orosz cárok kebelezték be Észtországot. A svédeknek köszönhetik az észtek vallásukat és műveltségüket, mivel az oroszok vallási és kultúrhatása nem volt jelentős. A svéd uralom volt tehát Eesti régi történetének legvirágzobb korszaka. Enyhítették az elnyomott jobbágyság helyzetét és hozzákezdtek a népoktatás és közművelődés évszázados mulasztásainak a pótlásához. Iskolákat építettek, és 1632-ben megalapították az Academia Gustaviana-t, a legelső finnugor egyetemet. Azonkívül meghonosították a könyvnyomtatást, és kiadták az első észt nyelvű nyomtatványokat. Ezt az egészséges fejlődést azonban a svéd Uralom megdöntése után következő orosz megszállás kb. egy évszázadra megakasztotta. A nagy elnyomás miatt parasztlázadások törtek ki több helyen, amelyeket kegyetlenül vérbe fojtottak. A jobbágyság 1870-ben szabadult fel teljesen, s ekkor kezdődött meg az észteknek városokba való költözködése. Kialakult az észt kispolgári rend és lassan az észt értelmiség is. Általában minden területen megindult az élet és a fejlődés. Kreutzwald az észt mondák alapján megalkotja az észt hősköltenTényt, a Kalevipoeget és ebben a korszakban munkálkodik a nagy észt költőnő, Lydia Koidula is, aki költészetében a nemzeti érzést és hazaszeretetet énekelte meg. 1869-ben Jannsen, Koidula költőnő apja megalapította a népi énekkarokat. Ezek később nagy szerepet játszottak az ország életében: egyrészt dalosversenyeket rendeztek, másrészt a dalünnepélyről megindu ló gazdasági mozgalom mezőgazdasági körök alakítására irányult. Tartuban 1870-ben meg épült a Vanemuine Színház és két év múlva pedig megalakult az Észt írók Társasága is. Ez utóbbi 1893-ban történt feloszlatásáig irányította az észt irodalmi életet. Észt újságok jelentek meg, gazdasági egyesületeket alapítottak és mindenfelé ászt nyelvű népiskolákat létesítettek. Ezt a felébredt nemzeti öntudatot III. Sándor cár minden eszközzel igyekezett megsemmisí teni. Megkezdődött az erőszakos oroszosítás: hagymatetős templomokat építettek, oroszul tanítottak az iskolában, orosz hivatalnokok igazgattak és cirill betűkkel nyomták a könyve két. Az elkeseredés általános volt az egész országban. Később II. Miklós már nem erőltette az oroszosítást és így a nemzeti mozgalom új erővel indult meg. Az észt írók megalakították a „Noor Eesti“ (Ifjú Észtország) irodalmi csoportosulást, amely követelte a nemzet felszabadítását az idegen hatalom elnyomása alól, de egyúttal az egész társadalom átszervezését is sürgette. A nép bizalommal tekintett a politikai és társadalmi változások elé, s közben 1905-ben kitört az első orosz forradalom. A forradalom szikrái gyúlékony anyagot találtak Észtországban. Számos helyen fellángolt a német birtokososztály ellen érzett gyűlölet, s a parasztság itt is, ott is rátette kezét a hite szerint és munkájáért őt megillető birtokra. A kozákok a felkelést kegyetlenül leverték, de most már semmi sem tudta megtörni a nép szervezkedő lendületét, s a korábbinál is kíméletlenebb embernyúzás csak az idegengyűlöletet hevítette még izzóbbá. A belülről megindult fejlődést lehetetlen volt most már megállítani és az. észt nép tovább haladt kijelölt útján. Oj irodalmi élcsapat alakult, amely „Siuru“ról, a Kalevipoeg csodás madaráról nevezte el magát. Soraiban ismeretlen nagy tehetségek tűnnek fel, akik világirodalmi szintre emelik az észt költészetet és prózairodalmat. Mivel az iskolai népoktatás — különösen középfokon — nehézségekbe ütközött, ezért megszervezték az iskolánkívüli általános kultúrmunkát. Ezt a következő intézmények biztosították: kultúr-A Hét társadalomnolitikai melléklete 2 Felelős szerkesztő: Mács józset egyletek, népkönyvtárak, ingyenes oktatási tanfolyamok, vasárnapi iskolák, esti továbbképző iskolák, népegyetemek és oktatási körök. Az 1917-es orosz forradalom után 1918 februárjában Észtország önálló lett, amit később a Szovjetunió is elismert. De a II. világháború során a kis ország ismét a nagyhatalmak ütközőpontja lett, és egyideig Németország tartotta megszállva, majd 1944-től a Szovjetunióhoz tartozik. Ha az észt történelem vigasztalansága ellenére az ember mégis valami biztatót akar hallani-az észt nép múlt és jövendő sorsáról, akkor irodalmában talál erőt és vigasztalást. Az észt irodalom is, akárcsak a finn, a népköltészettel kezdődik. E népköltészet, illetve később népi költészet végigkíséri egész fejlődése során. A népdalok gyűjtése a 19. század első feléljen kezdődött el az Észt Tudós Társaság irányításával, s ennek köszönhető, hogy az észt népköltés gazdag és világhírű termékeit sikerült összegyűjteni és kiadni. Népköltészetük legszebb alkotásai a Kalevipoeg és a népdalok. Az Észt Tuciós Társaság fő célja kiváltkép pen az észtek nemzeti hőskölteményének, a Kalevipoegnek az összegyűjtése volt. A Társa súg megalapítója, F. R. Faehlmann élete hí vatásának tekintette a népköltészet anyagának teljes összegyűjtését és az eposz megszerkesz tését. Korai halála után F. R. Kreutzwald vé gezte el a megezdett munkát. Ezt a nehéz fel adatot sikeresen megoldotta, mivel egyeztette és összhangba hozta a monda anyagát, a hiá /íyos részeket kiegészítette és végül verses formát adott a monda prózai részének. Mindez Kreutzwald kiváló költői tehetségét bizonyítja A Kalevipoeg megjelenése általában nagy ha tással volt a nép szellemi hagyományainak gyűjtésére. Országos méretben megszervezték a népköltészet gyűjtését, amelynek vezére Hurt jakab vylt. Az ö munkássága szinte egyedül átló a népköltészet gyűjtésének történetében: egyedül mintegy 45 000 régi dalt, 10 000 mondát, 52 000 közmondást, 40 000 találós mesét és 60 000 babonát gyűjtött össze. A gyűjtés terén Hurt munkatársai voltak még M. J. Ei sen és O. Kallas. A teljes észt biblia 1739-ben jelenik meg, az észt irodalom tehát meglehetősen későn és ak kor is nehezen indul fejlődésnek, Tudós férfiak, főleg papok és tanárok művelik az irodalmat, kedvtelésből vagy hazafias kötelesség érzésből. Ettől az irodalomtól teljesen különváltan él a népi költészet, amely főleg a rab szolgasorsot panaszló lírai dalokból áll. Az észt műköltészet a 19. század második felében indul virágzásnak, a nemzeti újjáébredés idején. A már említett Koidula költőnő mellett egy másik nő tűnt fel az észt iroda lomban: Anna Haava, aki a szerelmi költészet egyik legjelesebb képviselője. A nemzeti idealizmus irányának folytatója K. E. Sőt, aki Petőfi több költeményét fordította le nagy for mabeli hűséggel. A szimbolikus költészeti irány megalapítója Észtországban Juhan Liiv volt, aki már nagy realista készséggel ábrázolta a társadalmi jelenségeket. A prózában Eduard Wilde-vel kezdődik a népi realizmus diadalrajutása. Ezt az irányt Anton H. Tammsaare emelte a legmagasabb fokra, akinek hatalmas ötkötetes regénye, „Az igazság ős a jog“ az észt irodalom legmonumentálisabb alkotása. A már említett „Noor Eesti“ (Ifjú Észtország) irodalmi csoportosulás lelke és serkentője egy fiatal költő, Gustav Suits volt. Ö fogalmazta meg a mozgalom kettős aspektusát: a nemzeti és a nemzetközi kultúrszomjat. Az új észt költészet kezdetét Suits „Élet tüze“ c. kötetétől számítják. Az Ifjú Észtország nevű mozgalom kiváló esztétikusa és kritikusa Tuglas Friedebert, aki az új észt szépprózát is megteremtette. A „Siuru“ nevű költői gárda két legkiválóbb tagja Maria Under és Henrik Visnapuu. M. Under nemcsak Észtország, de egész Észak legnagyobb költőnője. Költészetét egyszerűség és közvetlenség jellemzi. H. Visnapuu verseiben már elég korán megszólal a szociális és politikus költő. Az irodalmi tevékenyég mellett az észt nép hatalmas fejlődést ért el a népi zene- és énekművészet terén is, főleg a nemzeti megújhodás korában. Az országos ünnepi dalostalálkozókat 1869 óta évente megrendezik, s azokon átlagban 35 ezer énekes vesz részt. Az énekkarok közül leghíresebb az Észt Állami Akadémia Férfikórus, amely szinte az egész világot bejárta, és mindenütt nagy sikert aratott A barátsági hónap keretében Kassán és Színén egy észt folklóregyüttes mutatkozott be november második felében, amelynek tagjai táncaikkal, zenéjükkel és énekükkel az észt népi hagyományanyagot tolmácsolták a hálás közönségnek. Mindkét előadás hatását fokozta a különösen szép női népviselet és néhány jellegzetes észt népi hangszer megszólaltatása. Örülünk, hogy ebből az alkalomból találkozhattunk észt testvéreinkkel. Jő lenne, ha kapcsolatainkat a jövőben még szorosabbá és állandóbbá tennénk, az egyetemes emberi kultúra érdekében! GÖRCSÖS MIHÁLY
