A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-29 / 12-13. szám
Először magas falat épített a háza köré, hogy megszabaduljon végre a szomszédok kíváncsiskodó tekintetétől. Utána felásta kertjét, udvará', Felesége megrökönyödött, amikor rengeteg rózsát hozatott. — Mit akarsz ennyi rózsával? — Azt akarom, hogy illatuk beáradjon a házunkba) És ültette a rózsákat Az asszony zsörtölődött. — Az egész kertet rózsával ülteted tele? Mérgesen beletúrt őszülő hajába — Ezentúl azt teszem amiben kedvemet lelem. — A rózsákban leled a kedvedet? Csak a rózsákban?! — Már csak a szépet akarom látni Az asszony nem porolt többé. Csak sóhajtozott, amikor az ura a rózsákat babusgatta, gyönyörködött a fehér, vérvörös és sárga szirmokban. Nem tudta megérteni újabb szenvedélyét. Pedig hogy reménykedett, ha majd felépítik a házukat, fellélegeznek, boldogok lesznek. A férje azonban egyre csak azt hajtogatta: — Minden hiába maradok, aki voltam, egy nagy semmi! — Hogy mondhatsz Ilyet? A szomszédok irigyelnek! Házat építettél, magas fallal vetted körül ... Azt hiszik . — Mit hisznek? — Milyen boldogan élhetünk a magas fal mögött... — Mit akarsz? — Semmit ... PETRÖCI BÁLINT Varga Lajos rajza A legboldogabb ember S már ő sem akar semmit. Csak él. Csak élnek. S az asszonyt mind jobban hatalmába keríti a gondolat: nem így képzeltem ei az életet! A férje sem? Sokáig gondolkodott ezen. De nem mert panaszkodni, nem merte megkérdezni az urától ... Csak a lemondást élteti magában. És nap nap után a konyha ablakából nézi, nézi a férjét, mint motoszkál a rózsák körül. Az arcáról is lerí, hogy nem gyönyörködik a virágokban. Csak kötelességből locsolja a rózsákat, hogy ki ne száradjanak. Kötelességből él. Harag, gyűlölet ébred benne. A rózsák elrabolták azt a csöppnyi emberi vonzalmat is, ami még a férjében megmaradt. Elugrik az ablaktól, hogy kirohanjon a kertjükbe, és széttapossa kertjük minden virágát. A küszöbnél megtorpan, és tehetetlenségében sírva fakad. Érzi, nem nyúlhat a rózsákhoz, mert az ilta már csak bennük reméli látni azt a szépet, ami még megtalálható az életben. Nem tudja magába fojtani fájdalmát. Hangosan felzokog. Férje hallhatja zokogását, mert nyitva az ajtó, nyitva az ablak, de nem fut be a házba, ujjai még szorosabban fonódnak a fecskendő nyaka köré, és egész vízáradatot zúdít a rózsatövekre, mintha ki akarná pusztítani mindazt, ami még közel áll hozzá. Az asszony még fájdalmasabban zokog. — Jaj, de boldog vagyok! — kiált fel az ura, és nevetni kezd. És görcsös nevetéssel öntözi a rózsákat. Késő estig. Már a bokájáig ér a víz, amikor az asszony kimerészkedik a nevető emberhez, s elzárja a csapot. Férjét bevezeti a házba, s lefekteti. Hamar elalszik. Alvás közben újra nevetni kezd. És álmodik. Messziről jövő hangokat halil. HANG: Boldog vagy? Ö: Nem lehetek más, ha már magamon is csak nevetni tudok! HANGOK: Mi is boldogok akarunk lenni . .. Ö: Nevessetek! HANGOK: Taníts meg bennünket nevetni. Ö: Nagy tudomány az, egykönnyen nem ismerhetitek meg a titkot. HANG (közelről): Nekem csak elárulod? Ö: Miért éppen neked? HANG: Elfelejtetnél? Ű: Ki vagy? HANG: Valamikor szerettél ... 0: Valamikor szeretni is tudtam. HANG: Szerettél és elhagytál. 0: Sok mindenről le kellett mondanom, hogy megismerjem a nagy titkot 1 HANGOK: Bennünket is szerettél, és elhagytál! Ö: Mindent megtettem, hogy kivesszen belőlem a szereteti HANG: És mégis boldog vagy? Ö: Még csak a kezdet kezdetén tartok. HANGOK: A világ legnagyobb gazdagságát mondhatod a maga dónak 1 Most már nem futamodsz meg tőlünkl Sokáig vártunk airra a pillanatra, hogy végre mi is boldogok legyünk! 0: Ha azt hiszitek, mástól kaphatjátok meg, éntőlem maradhattok! NŐK: (meztelenül a szobájába toppannak): Itt vagyunkl Követeljük a jussunkat! ö: Éva, Helén, Márta, Aliz, Márta . . . NŐK: Ne sorold tovább! Itt vagyunk mindnyájan, akiket valaha szerettél! ö: Szép tőletek, hogy felidézitek a múltat, amikor tenni mert az ember, s nem gondolt arra, hogy az elhatározás és a tett pillanata másokban egy életre szóló emléket hagy . .. NŐK: Ne elmélkedj most, mert újra megfeledkezel rólunkl ÉVA: Hogy lehetsz boldog a feleségeddel, amikor az első csókot nekem adtad? ö: Egyszer talán jut majd arra is időm, hogy ezen a kérdésen törjem a fejem. HELÉN: Kivezettél a csendes temetőibe, és a sok kereszt között hűséget esküdtét! Ö: A keresztnél tett eskümnek is hátat fordítottam . MARIA: Emlékszel, hogy férjezett asszony létemre mit mondtam neked? A szerelem nem bűn. A szerelem sosem lehet bűn. Ez a legszebb, amit az élet adhat az embernek. Én adtam neked a legszebbet! Megijedtél tőle, s három nap múlva menekültél előlem! Mondd, hogyan lehet boldog veled a feleséged?! Ö: Ezt tőle kérdezd. MÁRIA (ébresztgeti az asszonyt): Ébredj! NŐK (lerántják rőta a paplant, letépik hálóingét): Mutasd magad, hadd lássuk, kivel boldog a mi szerelmünk?l ASSZONY: Mit akartok? MÁRIA: Boldog vagy a férjeddel? ASSZONY: Szeret engem. NŐK: Valamikor bennünket is szeretett! MÁRIA: Neked elég az a tudat, hogy szeret? ASSZONY: Miért vallatsz? MÁRIA: Boldoggá tesz az a tudat, hogy szeret? ASSZONY: Nem látod? Egy ágyban fekszünk! NŐK: Mi Is feküdtünk vele egy ágyban, s nem ismerjük a boldogságot! ASSZONY: Én boldog vagyok . . . ÉVA: Nem lehetsz az, amikor bennünket is szeretett! HELÉN: Amikor téged csókol, az elődeidre Is gondol! MÁRIA. És azokra, akik még várnak rá! Ö: Hogy lehetnének egyszerre mindnyájan boldogok? ASSZONY: Másoknak is kívánod? Ő (a nőkre mutat): Ha boldogok lennének, nem zaklatnának! ASSZONY: Ha elosztogatod a boldogságot, mi marad nekünk? tgy is olyan szegények vagyunk. ÉVÁ: Osszuk meg a boldogságot! HELÉN: Jogunk van rá! MÁRIA: Írd alá az egyezményt ... ASSZONY: Elveszítenénk még azt is, amink vaníII Ö (szomorkásán felnevet): Mit írjak alá, amikor már szeretni sem tudok?! ÉVA: És mégis boldog vagy?! Ö: Kételkedsz benne? HELÉN: Az egész városban azt mesélik, hogy te vagy a legboldogabb ember a világon! MÁRIA: A magas fallal zártad el mások elől a boldogságot! ALIZ: Szerettél minket, oszd meg velünk a boldogságot! MARTA: Nekünk a cafat papír Is aranyat ér! ASSZONY: Hadd legyenek boldogok a cafat papírrall Ö: Ha aláírom, itt maradnak . . . NÖk. Ha nem írod alá, akkor is maradunk! A rózsáid között maradunkl A magas kőfal megóv bennünket a boldogtalanságtól! Ö: Magatokban nem érzitek a kőfalat? Én a szívemet, lelkemet vettem körül magas kőfallal. Oda nem törhettek be! ASSZONY: Engem is becsaptál?! Ő: Amikor házunk körül felépítettem a magas kőfalat, én magamban építettem! ASSZONY: Lerombolom azt a magas falat, s újra szeretni fogsz! NÖK: Leromboljuk azt a magas falat, s újra szeretni fogsz bennünketl Az asszonyok kirohannak, hogy lerombolják a magas falat. A férfi hangos hahotában tőr ki. Felugrik az ablakpárkányra, és a mélybe veti magát. . . Felébred. Megpillantja a gondterhelten tö!é>e hajoló feleségét. — Kacagtál, nagyot nyögtél — mondja az asszony. — Azt álmodtam, leromboltad a magas falat ... — Ezért nyögtél akkorát? — Kiugrottam az ablakon . .. — Azért, mert leromboltam a magas falat? — Mert nem hitted el, hogy a magas fa! a mi boldogságunkat őrzi... — Ezt csaik álmodhattad! Jő, hogy felépítettük! Még szöges drótot tehetnénk a tetejére, hogy a tolvajok át ne mászhassanak rajtal Kiugrik az ágyból és kifut a szobából. — Hová futsz?! — kiált utána az asszony. A kertjébe rohan. Megragadja az egyik rózsát, és tövestől kitépi. A tüskék a tenyerébe szóródnak. Fájdalmasan felszisszen. S arra gondol, nem elég az, ha az ember szívét, lelkét veszi körül magas fallal, de még szöges dróttal is körül kell tekernie magát, hogy feljajduljon mindenki, aki hozzá mer érni. És sorra letöri a rózsák töviseit. Tűt, cérnát hoz ki a házból, s fűzni kezdi a töviseket A végeláthatatlan tövisffizérrel körültekeri magát, hogy az orra sem látszik majd ki belőle. A gondolat jóérzést ébeszt benne, és telkacag a sötét éjszakában...
