A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-29 / 12-13. szám
LOVICSEK BÉLA: 21. Kocsisné meghökkent, elszlntelénedett az arca, de csak egy pillanatig tartott az ijedelme, nyomban feltalálta magát. — A tanító úr semmit nem vett észre a gyereken? — Nem én. — Pedig észre vehette volna. — Mit? — Hát a gyereken, hogy ... — Nem én, Kocsisné asszony, nem vettem észre semmi rendkívüliséget, hacsak azt nem, hogy okos, nagyon tehetséges gyerek — mondta a tanító. — Csodálom — mondta Kocsisné, most már teljesen helyrebillenve. — Nem is gondolja a tanító úr, hogy mennyi baj van vele. Sokszor azt hiszem, hogy nem is rendes az esze, szegénykémnek. Hogy miket beszél az, uramisten! ... Éjjel meg nyög, hánykolódik az ágyban, mint akit boszorkányok nyomnak, aztán felugrik, szaladna kifele, sikít, hogy az emberre majd a rossznyavalya jön rá éjnek idején. Nagy az én bánatom, tanító úr. elhiheti, dehát mit csináljak vele? ... Orvoshoz vigyem? Talán sl kellene vinni, hátha tudna rajta segíteni. Mondtam is az apjának, hogy vegyék magukhoz, mert én nem vállalom érte a felelősséget. Hát vállalhatom, tessék megmondani, tanító uram, ugye. hogy nem. Istvánom mondta, hogy talán tavasszal, elviszik Nehéz lesz nélküle, mert nagyon a szívemhez nőtt, szegénykém Kocsisné egészen hazáig átkozódott meg szitkokat szórt magában. Kékre-zöldre veri, kétfelé hasítja, érjen csak haza, gondolta magában. Aztán mégis másképpen határozott. Nem szólt semmit a gyereknek, nem is bántotta, még Kovács Jánosnak sem említette az esetet, ellenben üzent Istvánnak, hogy azonnal jöjjön haza. Néhány nap múlva megérkezett István. Gyalogszerrel jött, kicsit megfáradt. Leült a karos lócára, megtörölte a homlokát. — Hívatott, mama, mit akar tőlem? Kocsisné reggelit tett a fia elé: puha kenyeret, darab kolbászt, bőg réhen bort is langyított, cukrozott. — Előbb egyél-igyál! — Csak nincs valami baj? — Mondtam már, hogy egyél előbbi... Te is olyan vagy már, mint a bőrmadár, elfogysz, mint a holdvilág ... — Sok a munka . .. — Akkor is. Mert haptod magad döglésig? Holnapra is kell az erő... Hát azt akarom mondani, hogy vidd magaddal a gyereket, István! Egy percig sem tűröm meg tovább a házamnál. Kocsis István felkapta a fejét. — Miért? . . Mit követett el? — Ne törődj te azzal, vidd magaddal, nekem nem kell! Kocsis István kiment a ház elé. Lacika ott játszott a cimboráival. A játék heve pirosra festette az arcát. Magához intette, felbillentette az állát. s a szemébe nézett. — Mit követtél el, kisfiam, miért haragszik rá az öreganyád?... De ne hazudj, az igazat mondd meg, mer* kétfelé töröm a derekad 1 A gyerek meglepett ijedtséggel nézett fel az apjára. — Nem csináltam semmit. . . nem tudom, mért haragszik rárn, igazán nem tudom, édesapa ... ■ — Biztos? — Biztos — felelte a gyerek, s könnybelábadt a szeme. Kocsis István bement a házba, leült a lócára. — Nincs magában semmi jószándék, mama. Legalább a tanév végéig pártolja el, a nyáron még őrizné a libáit. — Majd fogadok libapásztort. — Aztán ősztől már ott járhatna iskolába. — Megmondtam: egy percig sem tűröm meg, vidd! Kocsis István nagyot sóhajtott. — Mindig kegyetlen volt maga, mama ... — mondta István szemrehányón. — Nem törődött soha senkivel ... — örüljetek, hogy eddig is neveltem. Soha senki nem köszöni meg ezt nekem. Volt veletek éppen elég bajom már, vénségemre is gyerekkel emésszem magam, hát nekem már egy percnyi nyugtom sem leheti? — mondta Kocsisné most már keményen, s villogott a csúnya, fekete szeme. Kocsis István káromkodott egy sort. majd behívta a gyereket. Mikor Lacika megtudta, hogy miről van szó, majd kibújt a bőréből örömében. Nagy igyekezettel öltözött át az ünne-plőjébe — Gyalog megyünk, édesapa? — Gyenge még a te lábad a gyaloglásra ... — Hát akkor hogyan megyünk, ha nem gyalog? — Vonaton ... — A nagyerdőn keresztül megyünk az állomásra? — Arra ... Meghallgatjuk a rigók füttyét... Lehet, hogy egy szelíd őzike is ránkbámul majd a bokrokból... — Megkérdezem a kakukktól, hogy hány évig élek még, jó? Jól van, édesapa? ... Emlékszik rá, mikor egyszer megkérdeztük, milyen sokat kakukkolt? Akkor még meg sem tudtam számolni. Most már ezerig is el tudok ám számolni, meg tízezerig is! — No, készen vagy már? — Készen. Mehetünk — mondta a gyerek ragyogó szemmel, s nézett fel az apjára melegen, ragaszkodón. — Hát akkor menj hátra az istállóba, köszönj el nagyapádtól... Köszön) el mindenkitől, aztán mehetünk ... Lacika szelesen belecsimpaszkodott a nagyapja nyakába és csókolta, csókolta a gyűrött, borostás arcát. Könnyel szaladt tele a szeme. Kocsis Péter torka is elszükült. Zavartan veregette a hátát, simogatta a fejét. — Hát csak vigyázz magadra, kisfiam, abban a nagy városban ... Vigyázz magadra, és tanulj jól ... Sokat tanulj, okosodj .. Aztán egyszer majd elmegyek hozzátok ... Majd a télen ha ráérek. Majd viszek kóstolót az ölesből: hurkát, kolbászt, pecsenyét .. Tudod, majd vágok egy darabkát a füléből, farkából, mert most már nem leszel itt a pörzsölésnél... Ki fog nekem segíteni, elmegy az én kis hentesinasom ... Azért ne búsulj, nem feledkezek én meg rólad .. Mikor a vonat befutott a városi állomásra, Kocsis István leugrott, a lépcsőről leemelte a flát és kézenfogta. — Megérkeztünk, s most hazasétálunk. — Messze lakunk, édesapa? — kérdezte a gyerek, s csak bámult jobbra-balra, rácsodálkozott az emeletes házakra, a nagy utcai forgatagra. Soha nem látott, számára érdekes, színes, új világ bontakozott ki előtte. Szívet bizsergető boldogság könnyítette a lépteit. Ki nem mondható hálát érzett az apja iránt, aki idehozta, ebbe a sejtelmes és titkokat rejtő környezetbe, amelybe most már ő is beletartozik, amelynek most már ő is egy parányi részecskéje. — Messzi lakunk? — kérdezte újra. — Mindjárt hazaérünk. Mikor otthon átlépték a küszöböt, Margit csodálkozva nézte őket, s öröm helyett gondfelhő telepedett az arcára. Lacika nyomban megérezte anyja ölelő karjának a hidegségét, s a homlokára vetett puszi sem melegítette át úgy a szívét mint máskor szokta. Elszomorodott. Később észrevétlenül kisomfordált az udvarra, hogy keressen magának egy csendes, rejtett zugot, ahol kedvére kisírhatja magát. Mikor magukra maradtak, Margit keserűen Istvánra támadt. — Nem elég a bajunk, most még a gyerekkel is tetézed. Minek hoztad el? .. Egy-két évig Igazán ott maradhatott volna még. Kocsis István elgondolkozva szívta a cigarettáját. — Kedvesebben is fogadhattad volna .. ügy néztél rá, mintha fel akartad volna nyársalni a szemeddel Nem kell néked sem Isten, sem ember. A saját gyerekeket is gyűlölöd. Olyan a te szíved, hallod, mint /a jégcsap Hát idejutottunk — Ide, ide jutottunk! — villogtatta Margit a szemét. Később sírni kezdett — Azért azt ne gondold, hogy nem szeretem a gyerekemet! ... Annyira biztosan szeretem, mint te. — Mondhatsz, amit akarsz, látom én... — mondta Kocsis István és kiment az udvarra. Körülhordozta a tekintetét, majd kiabálta a gyerek nevét. Lacika lehajtott fejjel, röstelkedve, vörösre sírt szemmel előjött. Apja úgy tett, mintha nem venné észre a könnyes szemét. Feléje nyújtotta a kezét — Gyere, kisfiam, bemegyünk a városba, veszek neked fagylaltot — mondta csendesen. — Jó nagy tölcsérrel .. A tavaszi, kék eget a visszatért fecskék hasogatták. Csicsergésükben örömújongás, s a zöldszagú világ dicsérete zengett. A ház mellett futó patak vizén tükörként csillogott a napfény Mikor a hídon átértek, Lacika újra elsírta magát. Hirtelen felderengett előtte a falu képe, a patakpart, a gólyafészkes templomtorony eszébe jutott a libapásztorkodás, maga előtt látta kedves cimboráit, nagyapját, hallani vélte a tanítója érces hangját.. . ridegnek, idegennek és kegyetlennek találta ezt a fonákjára fordult, keserűséggel bélelt világot. — Ne sírj. kisfiam — mondta Kocsis István biztatva. — Jó lesz itt neked, meglátod .. . Akad itt pajtás is elég. több mint otthon. Az iskola Is szebb, libákat sem kell őrizni. Fagylaltot is lehet venni, a patakban horgászhatsz, eljárhatsz a meccsre, megtanulhatsz futballozni ... ne sírj... Május elején Deák Gáborné négykilós fiúgyereket szült. Deák Gábor annyira örült, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Büszkeségtől dagadozott a melle. Három napig ivott egyfolytában, pedig azelőtt soha senki sem látta még részegnek. Egyik nap befogott a könnyű, nyári kocsiba, és Kocsis Istvánt is kivitte a pincébe. Éjfélig ittak, zengően daloltak, s trágár vicceken nagyokat nevettek — Igyon, István, érezze jól magát! — mondta a gazda. — Igyunk a fiam egészségére!I! Lesz már örökös a birtokba, hálistennek, pedig azt hittem ... szóval azt hittem, István, hogy nem tudok gyereket csinálni... De én csinálok másikat is, ha az Isten is úgy akarja — lökte magasra bütykös ujját. — Tudja, István, nagy volt az én bánatom, de most a világon senkivel sem cserélek . .. Azt mondom én magának, hogy boldogabb embert nem igen hordott magán a föld .. Csinálok még egyet, aztán az egyikből parasztot, a másikból meg urat nevelek: papot, mérnököt, vagy ügyvédet .. Módos ember vagyok, megtehetem, igaz-e!? ... Meg is mondtam már az Erzsinek, egyetlen galambomnak, hogy nekem két gyerek kell, kettő, érti, István!?... Telhetetlen lettem, mint a pap zsákja... Merthogy: „Káka tövén költ a ruca . ., — És a gazdasszony beleegyezett? — Bele, István, bele az! .. Azt mondta, ő is úgy gondolja, hpgy egy még mindenképpen kell, s hogy lesz is — mondta Deák Gábor csukladozva, s újra énekelni kezdett: „Árok is van, gödör is van ...“ A telihold az ég közepén állott, mikor elindultak hazafelé. Az ezüsthideg fényben minden megszépült. Messzire szaladt a hang, mint puskából a golyó. A fonott oldalú kocsi előtt egyhangúan poroszkált a gömbölyű farú muraközi. Nem kellett ostorral bíztatni. Elmúlt már éjfél Is, ösztönösen igyekezett haza. S a két ember összekapaszkodva dalolta jókedvét a csillagos égre. Egyre közelebb jutottak a város fényeihez ... /Folytatjuk/ 22
