A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 2. szám

Lőrinci Gyula elvtárs, a CSKP KB tagja, ai Új Sió fősierkesztője, nemzetgyülési képviselő január 17-én ünnepelte hatvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból felkerestük Lőrinci elvtársat, s megkértük, válaszoljon néhány kérdésünkre. 1

1. Hogyan ismerkedett meg a kommunista mozgalommal? Mik a legszebb, legmaradandóbb élményei?

—* Bár a magyar Diószegen születtem — ez az a falu, amely arról volt híres, hogy állítólag az ún. szigetén a Dudvág és a kertaljaí mocsár között írta Petőfi egyik versét, no meg a cukorgyártásáról, Ausztriába exportált hízómarháiról és nem utolsó sorban az első köztársaságban erős kommunista mozgalmi jellegéről —, mégsem ott kerültem közel a kommunista mozgalomhoz. Keveset éltem ai szülőfalumban, Apám gépész, géplakatos volt, fiutal korában szókimondó harcosa az igazság nak, és mint ilyen nem egyszer szembe került munkaadóival, így kénytelen volt többszőr állást és lakhelyet változtatni. Otthon ezt anyám úgy szokta emlegetni, hogy ott éltünk, ahová a sors vetett bennünket; a valóságban ott, ahol apám állást kapott.

1919-ben, amikor kikiáltották -a Magyar Tanácsköztársaságot, Nógrád megyében, a selyppálteleki uradalomhoz tartozó Vörösmajorban laktunk. Aki élt ilyen magyar pusztán, majorban, az körülbelül tudja, milyen volt az élete a puszták népének, a tanyasi gyerekeknek. Én akkor kilenc éves voltam, tehát az utóbbiakhoz, a puszták gyerekeihez tartoztam. Hol játszhattunk másutt, mint a kukoricagórékban, a géppajtákban, az istállókban, ezek meg a karámok környékén. A major közepén, virágoskerttel, gyümölcsössel övezett villában lakott a jószágigazgató, a csöndesebb részén, a parkban fenyő és nemes lombosfák között állt a ritkán lakott két bárói lak, rózsafákkal szegélyezett, vörös salakkal hintett úttal összekötve. A parkban ott állt egy sziklákból mesterségesen összerakott „hegy“, tetején kis zöld' filagóriával. A kopár majorban ez a lombos, romantikus oázis rettentően vonzó, de még inkább tilos volt számunkra. Azzal ijesztgettek, hogy a sziklák között mérges kígyók élnek, a csípésük halálos, Mi ennek ellenére gyakran átmásztunk a drótkerítésen, élveztük a „hegymászás“ örömeit és a filagória hűvös padjait. Ízlett ez a tiltott paradicsom. A „sziklák“ között nem mérges kígyók, legfeljebb csak ártatlan siklók vagy szelíd gyíkok tanyáztak s nem bántottak minket. Volt ott persze veszélyesebb ellenfelünk is, a kertész. Az, ha meglátott, megkergetett bennünket, de nála is rosszabb és veszélyesebb volt Lurdy, a báróék kutyája.

Volt a kerítésen kívül egy vad gyümölcsfa, azt mondtuk rá, hogy zsidócseresznye, a fekete bogyóinak ízét még ma is érzem a számban, de a valódi nevét nem tudom és hasonlóval azóta sem találkoztam. Erről a fáról — mely nem volt tilos — könnyen beugrottunk a kastélykertbe. Letéptünk egy csomó rózsát, földhöz vertük csakazértisből, majd uccu neki, rohantunk a kerítéshez, ahol rendszeresen elkapta valamelyikünk nadrágját a Lordy kutya, és bizony csak széttépett nadrággal szabadulhattunk a fogat közül.

Miért mesélem ezt el?

Egy napon, 1919-ben, nem tudom már milyen alkalomból, az egész major apnajarnagyja felkerekedett és vörös zászlókkal, énekelve bementünk Selypre a cukorgyár kantínjának udvarába, valamilyen ünnepélyre. A többi szónok között az apám is beszélt. Ma, sőt már régóta, csak arra emlékszem, hogy a szánkról letépett lakatról beszélt és hogy most már megmondhatjuk ... a többi nem is nagyon érdekeit, ott szórakoztam a gyerekek között, de ez a szánkról letépett lakat, ez a fülemben maradt. A lényeg számomra mégiscsak a délutáni történet volt. Hazamentünk Vörösmajorba. Elöl Balázs

Löríncz Gyula hatvan éves

Ferkó bácsi, béresgaztíe, a párt vezére akkor ott Vőrösmarjorban, utána mi gyerekek, majd a felnőttek, és egyenesen a kastélyhoz vonultunk. Ott Balázs Ferkó bácsi valamit mondott az uradalmi csősznek, az bement a kastőlyudvarba, lelőtte a feléje szaladó Lordy kutyát ós kinyitotta a nagykaput.

— No, gyerekek — mondta Balázs Ferkó bácsi -—, ez most már a tiétek, szaladjatok, tépjétek le az összes rózsát, nem bánt már a Lordy.

Mi pilanatok 'alatt ott voltunk a rózsafáknál, de a célnál megtorpantunk és egyetlen rózsát sem téptünk 5e. Minek? ezt gondoltam, és azt hiszem a többiek is —, hiszen ez most már mind a miénk.

Meseszerű, de igaz történet. Molnár Imre, a kis „Dedor“, Szmolnyik Lajos s a többi még éiö, akkori játszótársaim, barátaim igazolni tudnák ezt az igaz történetet.

Balázs Ferkó bácsi ilyen bölcs gesztussal adta tudtunkra, hogy a kommunista párt nekünk is adott valamit. Ez volt a Tanácsköztársaság ajándéka nekünk, gyerekeknek, az egykor tiltott kastélykert, a rózsák. Így Ismerkedtem meg a kommunista mozgalommal, kilencéves koromban, Balázs Ferkó bácsin keresztül, aki csak a Tanácsköztársaság végefeié tanulta meg leírni a nevét, az írástudatlan, mégis bölcs uradalmi cseléd, béresgazda.

A Tanácsköztársaság megdöntése után az irodában verték, botozták a férfiakat az ellenforradalmárok, ha jól tudom, a Prónay-fiük, a Prónay-különítmény tagjai. Apámat is kékre verték, de Balázs Ferkó bácsit el is hurcolták. Nem tudom, mi lett vele, de szép emléke örökké él bennem.

Persze, nem akkor léptem be a kommunista pártba, sok mindenen átestem, sok élményt sorolhatnék fel még, kapcsolatairól a dmtaszerclahelyi kommunistákkal, a diószegiekkel, diákkoromból a pesti illegális mozgalommal stb., míg a párttagságig eljutottam. De az említett élmény, a gyermekkori volt a legszebb,|mely felejthetetlen és mély gyökereket nagyot# bennem.

Húsz évig állt országos elnökként a Csemadok élén. Mik voltak ön szerint a húsz esztendő sikerei és problémái?

— Egy híján húszig, tizenkilenc évig. Ahogy az életben, a Csetnadokbai® is mindig voltak és lesznek problémák bőven, utólag ezt műid felsorolni nem volna értelme. Az egykor nagynak látszó problémák ma esetleg nagyon jelentékteleneknek tűnhetnének.

A legnagyobb siker és elégtétel azt hiszem 1968 augusztusa volt. A csehszlovákiai magyarokat — külön jómagámat is — nagyon sokszor megvalódolták nacionalizmussal, sovinizmussal, sőt irredentizmussal is. Augusztus megmutatta mindenkinek az igazi .arcát, a csehszlovákiai magyarok, minden ellenkező híresztelés ellenére (Gabonaváros hírei, sajtónk egyes cikkei). Internacionalizmusból kitűnőre vizsgáztak, az ivedentizmiis legkisebb jele sem mutatkozott meg nálunk. A Cseruadoh tizenkilenc éves felvilágosító, nevelő munkájának, azt hiszem, ez volt a legnagyobb, elvitathatatlan sikere.

Mint közéleti személyiség, a CSKP KB tágja, nemzetgyűlési képviselő, s mint az Új Szó főszerkesztője, mit kivan a magyar dolgozóknak?

— Kevesebb ígérgetést és több valóraváítást. Hivatkozva az említett gyerekkori élményeimre, mégcsak azt, hogy semmilyen Lordyk ne üldözzék őket azért, hogy szebb és jobb életet akarnak, becsületes munkájukért.

Löríncz elvtársat a művészettörténet festőként tartja számon. Min dolgozik jelenleg, mik a tervei?

— Három éve, hogy befejeztem az „1917“ című rajzalbumorn 80 rajzát. Készen van egy 480 rajzból álló sorozatom. Van egy csomó rajzom, vázlatom a puszták népéről és más témákról, ezeket most teszem át vászonra, most készítek belőlük figurális kompozíciókat. 1971-ben szeretném megrendezni gyűjteményes kiállításomat.

Köszönjük az interjút. A Hét szerkesztősége és olvasói nevében is erőt, egészséget, további munkájához sok sikert kívánunk Lőrinc elvtársnak.