A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-15 / 10. szám
LOVICSEK B t LA: 1$. Margitot azonban hiába biztatta, vigasztalta Kocsis István, csak még jobban elkeserítette. — Haltam volna meg inkább — mondta százszor is. Pedig valóban végéhez közeledett az aratás. Deák Gáborné megkereste és megtalálta a módját, hogy minél gyakrabban kettesben lehessen Istvánnal. Nagyon megszerette a nagydarab embert, ami mohóvá és telhetetlenné tette. Soha boldogabbnak nem érezte még magát. Akkoriban az volt a szokás, hogy az utolsó szál gabona levágásakor a gazda egy demizson borral kiment az aratóihoz, akik aztán mezei bokrétával „megkötötték“ a karját. Deák Gábor helyett felesége vitte ki a tarlóra a bort. A két marokszedő asszony szép mezei csokrot szedett. István az asszony elé állt, s vicces köszöntőt mondott, majd karjára kötötte a bokrétát. A kelleténél tovább tartott a művelet, mert István közben simogatta, szorongatta az asszonyt, azt azonban nem vette észre senki. Csak az ő szemükben lobogtak pajkos lángok, csak ők ketten tudták, hogy milyen jelentősége van, és mennyi gyönyör tud rejtőzni egy-egy érintésben, futó szorításban. Utána körbeülték a demizsont és ittak. A nagy hőségben kitikkadt aratóknak hamar fejükbe szállt a bor. Az asszonyok már igen kacarásztak, a férfiak viccelődtek. Jó hangulat kerekedett. Margit megvékonyodott, sápadt arcába is tűz szaladt. Elnehezedett ugyan a keze-lába, mégis könnyűnek érezte magát. István biztatására dalolni kezdett. A fáradtságtól kissé fátyolos volt az egyébként tisztán csengő hangja, öröm volt hallgatni. Később a többiek is átvették a dalát, még Deákné is. Magasan állót még a nap, de a lengedező szellő elviselhetőbbé telte a meleget. A nagy vidámságban Deákné felállt, és játékos mozdulattal hányát billentette István, aki nagyot gurult, s talpával fenyegette az eget. Margit akkorát nevetett, hogy a könnye is kicsordult. — Na vacakoljon — mondta István megjátszott haraggal —, mert a földhöz teremtem! Az asszony meg újra felbillentette Istvánt. Margitból meg a másik marokszedőből kitört a nevetés. Akkor István felpattant, elkapta Deákné derekát. Az asszony aprókat sikoltva védekezett, de csak a látszat kedvéért (soha jobban nem érezte magát). Lehuppantak a földre, s ott hempergőztek tovább. Aj többiek féltérdelve biztatták az asszonyt, hogy ne hagyja magát. Nevettek, kiabáltak a két összefonódó test fölött. Margit arcáról hirtelen szétfolyt a mosoly. Furcsa érzés, vagy megérzés ütötte szíven ... Deákné észrevette Margit megváltozott hangulatát. Rádöbbent, hogy kissé túlzásba vitték a játékot, s nyomban cselekedett. Nagy mérgesen ellökte magától Istvánt. Felállt, elsimította a szoknyáját, s haragos villámlásokkal a szemében jól lehordta Istvánt, elmondta minden jöttmentnek. — Én ugyan nem iszok a borából többet — mondta István sötét arccal, s Margithoz szedkezett. Cigánykodva hozzábűjt. Margit szelíden eltolta magától. — Menj tőlem, ne marháskodj! — mondta, de úgy is lehetett érteni, mintha azt mondta volna, hogy vele még soha az életben nem játszott olyan önfeledten, olyan igazi jókedvvel, mint Deáknéval. — Otthon majd jól verje végig a nyújtófával, Margit — mondta Deákné. — Majd megveri helyettem az isten — mondta Margit szomorú utóízzel és fájdalommal. Lassan összepakolta a holmijukat. Csak az vigasztalta, hogy végeztek az aratással, s megpihenhet. Este békességben lefeküdtek, bár szótlanságuk feszültté tette a hangulatot. Mindketten érezték, hogy valami történt, s arról beszélni kell. Hajnalnál tovább nem is bírta Margit megállni szó nélkül. Mielőtt István elment volna Deákékhoz, hogy megkezdjék a hordást, Margit utána szólt az ágyból. — Jó drága kant vásárolt magának a nagysága! — Nem tudom, miről beszélsz ... — Tudod te jól, csak nem akarod!... Arról a nyolcezer koronáról beszélek, amivel elszédített és megvett magának. — Bolond vagy, Margit — mondta István. Visszament az ajtóból, leült az ágy szélére. — Azt a pénzt kölcsön adta Deák úr, ha nem tudnád, és azért a pénzért nekünk rengeteget kell dolgoznunk. Margitot nem lehetet olyan könnyen lefegyverezni. — Nagyon szépen tudsz te beszélni, István! Ismerlek, hogy ki vagy —■ mondta Margit keserűen. — Mindeféle hájjal megkentek téged, még az anyádon is túlteszel, azon a . ..! Téged száz sarki szajha sem tudna kibeszélni... Én csak azt mondom neked, István, vigyázz, nagyon vigyázz, mert ráfizetsz! — Sírásba fúlt az utolsó szava. — Hová tettem az eszem, mikor hozzád kötöttem az életem. Otthagytam miattau az apámat, pedig még a halálos ágyáról is figyelmeztetett, hogy ne szaladjak a vesztembe. Nem hallgattam rá, hát megvert az isten. Meg is érdemiem ... — Csacsi vagy. Tudhatod, hogy csak téged szeretlek — mondta István, és meg akarta csókolni Margitot, de az eltolta magától, mintha undorodna tőle. — Hagyj békén. Nem téveszthetsz meg, hiába cigánykodsz. — Nem is akarlak. — Mióta Deákékhoz kerültél, nem vertél meg egyszer sem. Még csak nem is veszekedtél. Soha ilyen kedves nem voltál hozzám, mint mostanában. Tudom én jól, mire megy a játék. — Ha csak az a bajod, összevághatlak — nevetett István. — Elraklak én úgy, hogy jó koldús sem lesz belőled!... — Istmét komolyra fogta a hangját. — Mondtam már, hogy ne csacsiskodj! Pihengess, főzz magadnak és egyél, hallod, mert elkap a szél. Olyan sovány vagy már, hogy a fogaid sem tudod eltakarni. — Miattad vagyok ilyen... Tönkretettél... Olyan voltam én, mint a vas. Most meg szánalom rámnézni, tudom én azt... Kocsis István a hordás idején kinn hált az asztagoknál. Vigyázta a tűztől, tolvajoktól. Margit többször lesett utána, de semmi gyanúsat nem észlelt. így aztán egyik végletből a másikba esett. Már-már megnyugodott. Nem is lehet az, hogy olyan büszke, gazdag asszony kikezd egy béresfajzattal, gondolta magában. Inkább hálát adhatnék az istennek, hogy szépen, biztatóan alakul a sorsunk. Ha minden jól megy, egy év múlva már esetleg Lacikát is behozhatjuk a városba. Itt különb ember nevelődhetne belőle, s talán még taníttathatnánk is. Deák Gáborné azonban túljárt mindenki eszén. Gyakran elment István után, s töltött vele egy-egy boldog órát. Egyik éjszaka is az asztag tövében, a viaszosponyva alatt enyelegtek sokáig. Megfeledkeztek mindenről, összeolvadt körülöttük ég és föld, mélységes és tiszta csend v®tte Itörül, amit csak néha-néha törtek meg halk éjszakai zajok, tücskök percelése... Mint távoli világok hangjai jutottak el István tudatához ... — Voltam az orvosnál, István, gyerekem lesz. — Tudtam, hogy lesz. — Szép gyerekem lesz. — A gazda tudja már? — Nem. — Megmondja neki? — Ráérek még ... — Abból baj is lehet. — Ne féljen maga attól, István! — Jobb félni, mint megijedni. — Majd elintézem Deák Gáborral. Annyira fog örülni, olyan boldog lesz, hogy madarat lehet vele fogatni. Meglátja, úgy bánik majd velem, mint a hímes tojással, a széltől is óv ... . — Margit sejt valamit. ' — Én is észrevettem. Szólt? — Szólt. Kesergett, de megnyugtattam. — Elhitte a meséjét? — Nem tudom ... — Vigyáznunk kell, István! — Vigyáznunk! — Volt már sok asszonya? — Volt néhány. — Mindig észrevette magán? — Eddig még soha nem szólt semmit. — Szereti Margitot, István? 4 — Szerettem ... — Néha fáj a szivem... szégyellem magam... lelkiisrneretfurdalást érzek ... és néha meg szeretnék halni... Mért jött maga hozzánk, István? — A kenyerem után mentem. — Gyerekem lesz, mégsem lehet teljes és tiszta az örömöm. Most már tudom, hogy igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy fél tőlem. Most már egyremegy, ha fél, ha nem, visszaút nincs, nem is akarom, hogy legyen... A fél öröm és a fél boldogság is több a semminél... Pedig minden embernek joga van a teljes és a tiszta boldogságra ... Azt hiszem, kevés embernek adatik meg, nekünk sem. Hiába is áltatnánk magunkat, ez az igazság, István ... — Az az igazság, hogy szegény vagyok, mint a templom egere. Ha lenne húsz hold földem, lovam, tehenem, fényes szárú csizmám, plüss kalapom, minden másképpen lehetne ... Érzem én, hogy mi ketten nagyon összetalálkoztunk. Mindenben megértjük egymást. Az első feleségemet sem szerettem úgy, mint magát, pedig azt nagyon szerettem... Talán maga is szeret... Vinném én magammal egyszál ingben is, vinném a világ végére, csak jönne. Vajon jönne-e a nyomorúságba, a semmibe? ... Itthagyná-e a gazdagságát, mindenét? ... Lemondana-e arról a jogáról, hogy parancsolhat másnak, és arról a nagy-nagy biztonságról, amit az a tudat ád, hogy a portáján maga, csakis maga az isten!? ... — Kérdi, vagy csak mondja? — Nem kérdem én, mondani is kár volt... Rájöttem én már arra, hogy sokféle arca lehet az igazságnak ... Hideg borzongás futott végig Kocsis István hátán. Hirtelen kinyitotta a szemét, s a valóság tárulkozott eléje. Az égen még hunyorogtak a csillagok, de már halványodott a fényük. Nem tudta pontosan, hogy meddig és mit beszélt az éjjel az asszonynyal. Tény, hogy itt járt, mellette feküdt, most meg egyedül fekszik a ponyván. Kuszáit gondolatai közül néhány értelmet kap, vagy csak álmodta az egészet? ... Meglehet. Alig várta a reggelizés idejét, hogy találkozhasson Deáknéval. Végre egy alkalmas pillanatban megkérdezhette tőle súgva. — Járt az orvosnál? — Miért jártam volna!? — meresztett rá nagy szemet az asszony. —> Miért kérdi? — Semmiért... csak úgy ... eszembe jutott valami ... — Az éjjel úgy elaludt, mint a bunda — súgta az asszony. — Elvihették volna asztagostól, ponyvástól. (Folytatjuk)
