A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-08 / 9. szám
„ aiicsi feküdt, mozdulni sem vök kedve, az asszony tovább piszkálta. — Mért nem kaszálsz? Lustálkodsz? — Beteg vagyok — mondta a legény, s bújt volna a föld alá ■ » szégyenével. — Beteg!?... Reggel még semmi bajod nem volt. Olyan élesen fütyültél, csak úgy hasította a fülemet! — mondta az aszszony. Sejtette már, hogy mi történhetett. Játékos szemrehányással ugratta a legényt. — Te már csak jól megszorítottad a munkásunkat, rád bízhattam! Jancsi dühösen felült. _ Megszorítottam!?... Én olyan vadmarhával nem dolgozok többet! Nem is ember az, hanem gép, még attól is rosszabb. Inkább felmondok, de többet nem dolgozok vele! Deák Gáborné arcát halvány mosoly lengte be. _ jól van, no, gyere ebédelni! — mondta engesztelőn. — Nem kell. — Gyere, no, éhen nem lehetsz. — Nem .megyek. — Ha nem jössz, éhen maradsz. — Elfordult a legénytől. — István! István! Jöjjön ebédelni! Kocsis István nyugodtan, jó étvággyal ebédelt. Az asszony maga alá húzott lábbal ült mellette. Szoknyája szétterült a fűvön, mint a legyező. — Rettentő hőség van — mondta az asszony. — Nyár van, most van itt az ideje. — Jó a kaszája, István. — Nem rossz. — Magától megy. — Tőlem bizony, tőlem. Nevetett az asszony, majd Jancsira sandított, aki úgy feküdt a fa alatt, mintha elszállt volna belőle az élet. — Megbetegedett szegény gyerek — mondta Deákné. — Az ebéd sem kell neki. — Elővette a vizes ruhába göngyölt csatosüveget. —■ Tán még a bort sem issza meg. — Nem hát, nem kell semmi — mormogta Jancsi a könyöke alól. — Miért buzerálnak, mással is megeshet. Deákné újra elnevette magát és cinkosan Istvánra kacsintott. Kocsis Istvánt meglepte, hogy olyan jó ízűén, olyan felszabadultan nevet az asszony. Merőben más, mint odahaza. — Több jut nekünk, igaz, István? — Hát... ha tényleg nem kell neki... Nem iszol, Jancsi? — Mondtam már. István befejezte az ebédet, ivott, rágyújtott. Deákné összepakolta az edényt, felállt, s intett Istvánnak a fejével, hogy menjen utána. Mentek egymás mellett a lekaszált lucernaföldön. A fonnyadó takarmány kesernyés illatától telítődött körülöttük a levegő. Apró, halványkék pillangók karlkáztak csoportosan a rendek felett. — Fürjegykét fogott-e nekem, István? — Nem is láttam — mondta István elkomorodva. — Mezei bokrétát sem kötött. — Nem ... Nem gondoltam, hogy maga hozza ki az ebédet. — S ha tudta volna? István megállt, szembenézett az asszonnyal. Mintha azt mondta volna a szemével: „Most aztán elég legyen az ugratásból!“ — Tudja mit mondok én magának!? — Nem. — Én még soha senkitől nem féltem, sem istentől, sem embertől, de magától félek. — Olyan ijesztő vagyok, hogy félni lehet tőlem? — Nevetése végighullámzott a rendek között. — Szombaton hazamegy? — Szeretnék. — Gyalog? — Se lovam, se hintóm ... — Maga mindig ilyen tempóban dolgozik? — Megszoktam. — Nagyon elfárad? — Nem mondhatnám. Az asszony megállt, katicabogarat csípett fel a lucernáról, tenyerére tette, s várta, hogy melyik ujja hegyéről száll el. Szeme ragyogott, kissé megnyílt a szája. LOVICSEK BÉLA: 18. Nagy József rajza — Semmi oka rá, hogy féljen tőlem — mondta. — Nevetséges. Ilyen hatalmas szál ember, és fél egy asszonytól. — Maga más, mint a többi asszony. — Ne higgye, István ... én is csak asszony vagyok. Fenn, a magasban, a kék égre fúródva, pacsirta lebegett egyhelyben, mint egy súlytalan, kis pille, s annyira cifrázta az énekét, mintha részeg lett volna. Gyönyörűséggel zengte teli a határt. Nem szólhat szebben, tökéletesebben a templomi orgona. — A múltkor azt mondta, nyolcezer korona az adóssága. — Annyi. — Hány százalékos a kamat? — Hat. — Szombaton adok magának nyolcezer koronát, kifizetheti az adósságát — mondta az asszony. — Nekem nem kell kamatot fizetni... Magának meg mindegy, hogy kinek tartozik, nem? — Mindegy — mondta István. — Nem félti a pénzét? — Eszembe se jutott. — Sok pénz az. — írunk megállapodást. — Akkor sem biztos, hogy bírom fizetni. Megbetegedhetek, szerencsétlenség érhet... — Én is meghalhatok. — Igaz. — Különben, elég biztosíték rá a háza. — Az is igaz. — Nézze, István, az a helyzet, hogy nekünk megbízható, jó munkás kell — magyarázta Deákné. — Olyan értelemben is megbízható, hogy nyugodtan beküldhetem a kamrámba, házamba, s nem tapad semmi a kezéhez... Olyan munkás, akit egyedül is kiküldhetek a határba, nem kell fölötte állni és noszogatni, hogy dolgozzék. — Alig ismernek. — Jó emberismerő vagyok én, nem szoktam tévedni. Ha mégis tévednék, hát istenem, minden rizikóval jár. István rágyújtott. — Azt hiszem, nem fogunk összeveszni — mondta végül. Visszamentek a patakpartra. István kalapálni kezdte a kaszát. Deákné felült a kerékpárjára és elkarikázott. Otthon Deák Gábor kérdőn nézett a feleségére. — Uzsonnára meglesz — mondta az asszony. — Ne beszélj bolondokat, Erzsi! — Pedig jóformán csak egyedül kaszál. A_ mi Jancsink kinyiffant. Úgy fekszik a fák alatt, mint az élettelen. — Legjobb esetben két ember másfél nap alatt szokta lekaszálni — mondta Deák Gábor nevető szemmel. — Azt hiszem, emberünkre akad-12 /
