A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-01 / 8. szám
Szerkesztőségünkbe nap mint nap érkeznek a levelek. Különböző Javaslatokkal, kérdésekkel és kérésekkel fordulnak hozzánk olvasóink. A minap ..véletlenül“ én kaptam kézhez egy fiú levelét, akit „véletlenül“ ismerek, illetve ismerem a nevét és a szülőfaluját. Néhány sort idézek a leveléből: „Tisztelt szerkesztőség, bocsássanak meg, hogy levelemmel zavarom Önöket, de szeretnék valamit kérni. 1954. augusztus 1-én születtem. Édesapám korán elhunyt, négyen maradtunk testvérek, így édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. A kilencedik osztályt közepes eredménnyel végeztem el, utána vendéglátóipart tanulónak: plncérlnasnak jelentkeztem. Elméletből kettesre állok, de a gyakorlati munka nem megy. Szerintem, ha valakinek nem tetszik a munkahelye, nem ts tud jó munkát végezni. Ügy gondolom, Inkább most hagyom ott, mint később, ne mondhassa rám senkt, hogy nem akarok dolgozni. Pozsonyban szeretnék valamilyen munkát vállalni.' Szívesen mennék üzembe, gyárba, ahol nem nehéz a munka. Az sem lenne baj, ha többmüszakos munkahelyre kerülnék. De hová? Ehhez kérem az Önök segítségét..." ■ Ezerkilencszázötvennégy augusztusában aratási mulatságot rendezett a szövetkezet. Akkor a levélíró édesapja volt a szövetkezet elnöke — fiatal, tettrekész, szorgalmas ember. A kastély udvarán, rögtönzött asztalok mellett, az évszázados lombok hús árnyékában szórakozott, evett-ivott, mulatott a tagság. A nagy kondérokban Totyogott a gulyás, pohárban gyöngyözött az Ital, s húzta a cigány a lábmozdltót, a kedvderltöt. Liláskóken szállt az alkonyat, öblösen, ércesen szárnyalt a dal, S száz láb rúgta a port, pörögve orsózott, harangra püffedt a szoknya. Éjféltájt megbolydult a világ a kastély udvarán. Elmérgedt a szilaj jókedv, magasra csaptak az indulatok: kitört a verekedés. Ásót, baltát, dorongot ragadtak a karok, kurjongattak, hörögtek az emberek, kétségbeesett sikolyok hasogatták az éjszakát. Az elnök józan higgadtsággal csendesítette, csillapította a megvadult tömeget. Nem félt, hiszen nem volt haragosa, nem vétett, nem ártott a légynek sem. Elnöki teendőit tudósához mérten igyekezett ellátni. Mindenkivel szemben emberségesen viselkedett, miért is félt volna? Tiszta lelkiismorettel próbált rendet teremteni, de eredménytelenül. Tehetetlenségében lemondóan legyintett és elindult az utca felé. Maga sem tudta, hová akar menni, egyszerűen csak ment, vitte az elkeseredése. A komor kastély indával befuttatott fala mellett megállt, hogy rágyújtson, de nem talált gyufát a zsebében. Szétmorzsolta s földre szórta a cigarettát, majd Indult tovább. A sarkon egy sötét alak elvált a faltól, s jókora doronggal fejbevágta az elnököt — összerogyott. Néhány percre elveszítette az eszméletét. Mikor felismerte őt a dorongcs ember, szinte megdermedt. — Ne haragudj, nem téged akartalak bántani — mondta az ember az eszméletlen elnöknek, aztán eldobta a dorongot és elszaladt. Később az elnök magához tért és feltápászkodott. Szédült, zúgott a feje. Sajgott, hasogatott az ütés helye, a szíve is fájt. Elkeseredésében elindult hazafelé. Meg-meglngott, mint a részeg, de nem az italtól, hiszen alig fogyasztott valami szeszt. Olykor még kellett állnia, mert elsötétült előtte a világ, pedig az ég közepén állott a telihold, s hideg-ezüst fényt szórt a poros utcára, s a házak előtti akácfákra. Rövidet nyikkantva nyílott az utcaajtó. Nyüszítve lábához sündörgött a kutyája, de most félreparancsolta. A szobából fény szűrődött kifele. Felesége a legkisebbet (a levélírót) szoptatta, rakta tisztába és tette vissza a bölcsőbe. Csodálkozva nézett hazatérő férjére. — Ilyen korán jössz? — Nincs már korán. — Valami történt? — Nem ... semmi... — Sápadt vagy ... rosszul érzed magad? — Kicsit... zúg a fejem — mondta az elnök, majd sarkig tárta az ajtót, gyufát keresett, rágyújtott és leült a küszöbre. Meleg, fülledt éjszaka volt. — Mért nem fekszel le, ha rosszul érzed magad? — Lefekszem — mondta az elnök. Félállt, de meg kellett fogóznta az ajtómellékbe, hogy el ne vágódjuk. Még a bölcső fölé hajolt, hogy megnézze a leglfjabbik fiát. Halvány, kesernyés, fáradt mosoly lengte be az arcát. Elfújta a lámpát, aztán lefeküdt az ágyába az egyik fia mellé, aki állandóan vele hált. Fürge és eszes volt a gyerek, szemefénye az apjának. A felkelő nap fényes tányérja átkúszott a keleti dombok peremén és elindult a maga megszokott útjára. Lombok között a madársereg hangos, vidám csicsergéssel köszöntötte az új nap kezdetét. A napsugár betűzött az ablakon, s mint csillogó aranytócsa szétfolyt az ágyon. A fiú felült, hunyorgott, kézfejével kidörzsölte szeméből az álom morzsáit. Apjára tekintett, elmosolyodott. Játékosan csiklandozni kezdte, mint máskor szokta, kuncogott és várta a megszokott hatást, de hasztalan: nem mozdult és nem szólalt mer soha többé szeretett édesapja ... Hogy miért írtam le ezt a szomorú történetet — ami már-már feledésbe hullt —, magam sem tudom. A levél olvasásának hatására egyszerűen felszukadt és felbuzgott az emlékeim közül. Talán a tanulság miatt tettem, ami az esetből fakad és ered; egy özvegyen maradt édesanya küzdelmes életének, akaratának mégis megvan a gyümölcse: felnevelte a négy gyerekét. Mélyen fejet hajtok az egyszerű asszony emberi nagysága előtt. És én tudom biztosan, hogy semmi mást nem kíván a gyerekeitől cserébe, csak azt, hogy becsületesen és emberségesen éljenek, dolgozzanak. Amint az idézett levélrészletből kitűnik, a leglfjabbik fiú első lépése nem sikerült. Miért? Valóban kiábrándult a maga által választott szakmából? Vagy kevés az önbizalma, kitartása akarata? Nem tudatosítja magában, hogy minden kezdet nehéz, hogy mindenért meg kell küzdeni? A nagyváros varázsa, képzelt fényei vonzzák, vagy menekülni akar abból a környezetből, ahol csalódások érték? És ha a következő lépés sem sikerül, mi leszl? Ogy vélem, érdemes elgondolkozni a kérdések felett. Egyébként a kért címeket levélben küldjük azzal a tanáccsal; előbb tízszer gondolkozzék, mint hogy egyszer elhamarkodottan cselekedjékl LOV1CSEK BÉLA 20
