A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-01 / 8. szám
Az írástudók f6lCÍéSSé|6 Hozzászólások a kisebbségi fiatal költészet problémáihoz A csehszlovákiai magyar irodalom eseménytelenségébe az utóbbi hetekben szokatlan mozgást hozott Szalatnai Rezsőnek a kisebbségi költők rossz verseiről Irt három bírálata. Legelsőnek — a maga módján — Bábi Tibor válaszolt Szalatnainak az Oj Szóban. Mivel nem magánügyről, hanem a csehszlovákiai magyar irodalom egyik idült problémájáról van szó, mi is elmondjuk véleményünket. Szalatnai bírálataiban aggódva állapítja meg, hogy a fiatalok versei nem foglalkoznak a szlovákiai magyar társadalmi valósággal. Verseik gyakran érthetetlenek, üresek; értelmetlenség, szépség és erő nélküli zűrzavar van bennük. Nagyon helyesen fölöslegesnek és károsnak ítéli az ilyen irományok közlését. Mert „a nemzet, főként a gondok között élő nemzet keresi és kívánja az irodalomban is gondjainak, bajainak valóságának kifejezését, lírai hitelét“. Mindebben igaza van Szalatnainak s egyetértünk vele. Csupán abban vélekedünk másként, hogy „az, aki nem köti mondanivalóját a nemzet kérdéseihez, elsüpped az emberek emlékezetében, ha jő poéta volt is, mint például Komjáthy Jenő“. Aki jó poéta, az nem süpped el az emberek, illetve a versértők emlékezetében. Mert a jó vers szempontjából a hangsúly a jó poétán és nem a nemzet kérdésein van. Itt elég például Poe világhírű Hollóját, vagy Rimbaud Részeg hajóját említeni. E két remekműben nem esik szó semmiféle nemzeti kérdésről, mégis mindkettő örök értékű. Alig írtuk le azonban a két fenti verseimet, s megjött Szalatnai újabb kritikája, a Verstévesztés: úttévesztés című, melyet újra fogalmazva, előbbi elírását jóváteszi, írván, hogy „a szép vers-szó, ha nincs is nemzeti tárgya, nyelvi szépsége és ereje is megtartó és erősítő hatású“.. S most már helyesen állapítja meg, hogy Komjáthy verse (nyilván a Homálybólra gondol) elragadóan szép ma is. Ilyen értelemben hivatkozik a cseh Bfezinára is, aki a mi Adynk mellett a világköltészet legnagyobbjai közül való. Viszont mindez nem jelenti azt, hogy igazi költő verse, mely a nemzet kérdéseivel, sorsával viaskodik, nem lehetne szintén maradandó, sőt tökéletesebb, szépségekben, gondolatokban gazdagabb, mint az említett két vers. Gondoljunk megrendítő erejű Szózatunkra, vagy Kölcsey Himnuszára. S gondoljunk arra is, hogy minden nemzet, de különösen a kisebbségi sorsú, elvárhatja, hogy költői az ő saját keserveivel, bajaival, örömeivel foglalkozzanak. Annál is inkább, mert ha költőinek sikerül költészetükkel saját népük sorsán keresztül éreztetniük az általánosan emberit, akkor oldották meg a legnehezebb és legnagyobb művészi feladatot. Nehezebbet és keservesebbet, mint azok a költők, akiknek — szerencséjükre — nem ilyen feladat jutott osztályrészül. Bábi személyeskedő válaszában (A fiatal költészetért) azzal vádolja Szalatnait, hogy ő „a fiatalok legéretlenebb, legsilányabb zsengéit bogarászta _össze“. Nos, silány és éretlen zsengéknek nem irodalmi lapokban a helyük, sőt az ennyire silányaknak a középiskolások önképzőköréiben sem. Ha pedig mégis „elárasztják“ lapjainkat, úgy a lapok szerkesztői és az „írók“ felelnek értük. Azonban mi még e „legsilányabb zsengéknél“ is silányabbakat tudnánk idézni tömegével. Mutatóba közlünk néhányat, Bábi gyönyörködtetésére: írod. Szemle, 1969/3.: Lábamon apró karikák / -hallom / tévedés volt / amikor elkötöttek / az oszlopoktól / ahol déluátnonként / vizelni szoktam I. Nos, mi valószínűnek tartjuk, hogy a költó az Istálló oszlopaira gondolt nosztalgikus visszaemlékezésében. De folytassuk a gyönyörélvezést: írod. Szemle 1969/1.: ...a lovak szájából az tsten / kivette a zablát és / abrakostarisznyának / fejükre húzta a / csillagos eget. / Sötét van. / Csontjainkat sárga lófogak / ropogtatják; / a vérünk lóhúgy, gondolatunk lócitrom, I. Vagy az 1969/3. Írod. Szemlében: ... megszülettem kőrisfaárnyékban / legbelül vas vagyok / s azon túl tojás... / Kivételesen idézzünk egy ritmusost is az I. Sz. 1968/9. számából: Csonkalábú istenfia / kézenálloa kéregét / kézenállva rugdossa a / rugdossa a kék eget /. Vannak még szebbek, akarjuk mondani, még zsengébbek is: I. Sz. 1969/6.: ... megmártod kezed a vérben / homlokodon szétkened az ondókat / kövekre fekszel és kövekre köpsz... / Ugyanabból a számból: nyákos ebihalak ülik körül asztalod / és könnyezve gondolsz / az egyetlen delorálásra... I S végül, hogy egyelőre a végére érjünk e váladék- és ürülék-líra idézésének, a következő monumentális részlet: ... egyetlen őrületed a sperma / apád, nagyapád, ükapád spermája / ... egyetlen őrületed a pete / anyád, nagyanyád, dédanyád, ükanyád petéje / ... köldöködben cipeled elkorcsosult anyádat / anyád fogát, mellét, ölét, őrületét / köldöködben cipeled a harangkötetet /. Az idézést folytathatnánk oldalakon keresztül, de minek? Nyilvánvaló a fentiekből, hogy amit Bábi védelmezni próbál „fiatal költészetként“, az semmi egyéb, műit néhány gátlástalan „tizenkilenc, húszéves legényke“ felelőtlen firkálása, akiket rászabadítottak lapjainkra és akik ostobaságaikkal lejáratják a költészet hitelét a már amúgy is gyér számú igényes magyar olvasó előtt. E versek értelmetlenségénél, ízléstelenségénél és közönségességénél csak „íróik“ tehetségtelensége nagyobb. De még ennél is rosszabb, hogy az évek óta megjelenő, nem exhibicionista jellegű versek között is alig akad valamire való szép vers. S ennek nem a költők fiatalsága vagy öregsége, hanem egyedül a tehetség hiánya az oka. Ami a szlovákiai magyar irodalom-csinálás „próbálását“ illeti, az igaz, hogy ezt magyar nyelven próbálták, de amit összepróbáltak, az se nem magyar, se nem költészet, hanem olyan jellegtelen zagyva szürkeség, mint az a külföldi „szellemi“ szemfényvesztés, amit magyarra fordítva költészet ürügyén közölnek lapjaink és számos pesti laptársuk. De ez nem mentheti a mi lapjainkat, és az sem, hogy ez a beteges tünet, a sok feltűnni akaró citerás jóvoltából, világjelenség. Mégpedig időnként visszszatérő és a beavatottak előtt már jól ismert jelenség. E jelenséget, illetve jelenségeket dadaizmusnak, futurizmusnak, szürrealizmusnak és még számtalan másféle izmusnak hívták és a sok mindenféle izmusba belemagyarázott eszmék mellett a lényegük az volt, hogy provokáljanak, hogy lehetőleg minél nagyobb feltűnést vagy megbotránkoztatást váltsanak ki képtelenségeikkel. Az effajta képzőművészet és irodalom alkotó elemei közt a groteszkség és az abszurdum minden esztétikai értéket felülmúlt, értelem és forma ebek harmincadjára került. Ma már egyetlen dadaista vagy ténylegesen „forradalmi“ szürrealista versre sem emlékszünk, legfeljebb egy-két vezér nevére (Tzara, Benda), de műveikre nem. Persze idővel lehiggadva s a túlzó képtelenségeket elvetve a valóban tehetségesek művészi alkotásokat is létrehoztak. így például ha a szobrász Hans Arp csak eredeti „alkotásánál“ marad, amikor is egy akkori amerikai kiállítás meghívására klozetcsészét küldött be nevének aláírásával, ma aligha tudnánk ennél többet róla. Hans Arp ugyan túljutott művészetének e klozetcsésze-periódusán, de ő csak kivétel volt, legtöbb kortársának s a mai újítók tömegének ez, amint tapasztaljuk, nem sikerült. De hogy a mostani újra újítók csak a régi elméleteket melegítik föl újra, arra bizonyság a Párizsban megjelenő Magyar Műhely (1969. szept. 15, 63. old.) ars poeticá-ja: „Az abszurd versekben nincs semmiféle leszűrnivalő tanulság, sem igazság, sem realitás, fikció van (azaz: kitalálás, elmeszülemény — lásd Idegen szavak szótára) és a tökéletlen nyelv felszabadulása, törvények és kötöttségek nélküli működése“. Vagyis magyarán: a tökéletlen nyelv helyett tökéletes értelmetlenség. Azonban figyelemre méltó, hogy amint az ekként elmélkedők elméleteiket magyarázni kezdik, azonnal értelmes mondatokat fogalmaznak, mivel úgy látszik, az értelmetlenség lényegére is csak az értelem tud világosan rámutatni. Mutatóba egy csúcs-részlet a párizsi lap 30. oldaláról: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden iránnyal... szard le szemérmes hátországodat... ürarend-penisszel átkutatott inéhed ...“ stb. Tehát, hogy tárgyilagosak legyünk, hasonló szépségekben nemcsak a szlovákiai, hanem a párizsi magyar, továbbá francia, német, cseh és szlovák líra is gazdag. Még nem dőlt el, hogy kié lesz az elsőbbség. Mindnyájan reménykedhetünk. Bábi elvárná, hogy a szerkesztők komoly pedagógiai munkát fejtsenek ki a fiatalok irányában. Ebben igaza van. A szerkesztők feladata volna, hogy felismerjék, irányítsák és segítsék a tehetséget. Bábi megkockáztatja hogy kétségbe vonja Szalatnai bíráló jogát irodalmunkkal kapcsolatban. Vajon milyen jogon szólalt fül? Kinél kell engedélyért jelentkezni, ha irodalomról akarunk írni? Közölje velünk, hadd tudjuk mi is. Szalatnai teljes joggal, a hozzáértő írástudó jogával és javító szándékával nyúlt problémánkhoz, mely végül is egyetemes irodalmunk problémája. Szalatnai hozzászólása még mindig túl kíméletes: nem ítélte el kellő szigorúsággal a kontárokat, akik működésükkel azt akarják elhitetni, hogy költészetünk a havas-eszűek és féltalyigások rezervációjává vált véglegesen. Szalatnai bírálataiból aggodalmat, de egyúttal jóindulatú tanácsot érezni ki irántunk s főleg azt a komoly pedagógiát, amit Bábi éppen szerkesztőinknél hiányol. Mi Bábinál viszont a türelmet és az udvariasságot hiányoljuk és válaszának hangját ízléstelennek és tapintatlannak tartjuk, hogy saját jelzőinek csak egy részével éljünk. A KASSAI BATSÁNYI KOR irodalmi szakosztálya
