A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-22 / 7. szám
Tíz-tlzenkét évvel ezelőtt írtam meg hasonló című színművemet. Mondanivalómnak az volt a lényege, hogy két ember, húsz évnyi hányatott sors után végre egymásra talál. Többé nem állhat közéjük ledönthetetlen válaszfalként semmi, ami a múltban megkülönböztetett és ellökött egymástól két Igazán szerető embert. Emelt fővel, egyenes gerinccel állhatták egymás mellé, büszkén nézhettek egymás szemébe, bár már nem csillogott olyan derűvel és fénnyel a szemük, és fekete hajukba Is ezüstös szálakat szőttek az elszálló évek. Valahol a lelkűk mélyén mégis megmaradt egy kis kesernyés íz és borongás, mert húsz év kiesett az életükből — fiatalságuk legszebb évei... Vissaaemlékszem ezerkilencszázötven szeptemberére, amikor Szlovákia-szerte megnyíltak a magyar tannyelvű iskolák. Törvény biztosította, és mi mentünk, mi — fiatal és idősebb magyar tanítók —, mentünk a falvakba, városokba, hogy meghódítsuk a világot. Ezernyi terv, elképzelés, tűz, akarat hajtott és vitt, hogy az elárvult, némaságra kárhoztatott, elhanyagolt iskolaépületek megszépüljenek és megteljenek zsongással, kacagással, hogy a sző újra visszakapja értelmét és édes ízét, hogy a begazosodott udvarokat kitakarítsuk, s a dudva helyére virágot ültessünk illatozót, messzire virítót... Ezek a gondolatok akkor vetődtek fel bennem, amikor a lévai járás egyik kis falujában, Felsőpélen jártam. A négyszázhetven lakos kilencvenöt százaléka magyar nemzetiségű, mégis csak most, húsz év után nyílt meg újra a magyar iskola ... Annak idején ide is elindult valaki, hogy meghódítsa a világot. Nyilván tehetségtelen, vagy ki tudja miért, felelőtlen hódítónak bizonyult, mert egy-két évi működés után kapitulált. De a szülők nagyobbik része is tévedett — bár azóta rájöttek, s megbánták. Senki nem vonja kétségbe a szlovák nyelvtudás fontosságát, nem hiába vált aranyigazsággá a mondás: „Ahány nyelvet beszélsz, any-Máléffy Miklós tanító, Maracsak Viola szülővel beszélget Csuprai András a két lánya — Eve és Giziké - munkáját ellenőrzi. nyl embert jelentsz". Viszont azzal az örök Igazsággal se szálljon senki vitába — mert Komenskýt hazudtolja meg —, hogy minden gyerek a saját anyanyelvén tanulhat meg min*dent a legkönnyebben és legalaposabban. Felsőpélen elbeszélgettem Csuprai Andrással. Harmincnégy éves fiatalember. Előbb az ipolybőli mesteriskolát, majd a nagymegyeri mezőgazdasági technikumot végezte el. Tíz éve agronómusa a szövetkezetnek. Kőt kislánya van: a másodikos Éva, és a negyedikes Gizella. Az elmúlt tanévben még mindketten a helyi szlovák tannyelvű iskolába jártak. — Szövetkezetünk a közepesek közé tartozik. Általában elégedettek a tagok, de nagyon sok erőteljes munkás másutt keresi a boldogulását. Ügy élünk itt, mint a legtöbb faluban: dolgozunk, építkezünk, berendezkedünk, öltözünk, esetleg autót vásárlunk... A Csemadok? Mit mondjak, Jobban is mehetne. Aztán itt van az iskola. Tavaly, a Csemadok évzáró gyűlésén vetettem fel először a kérdést: mért ne lehetne nálunk is magyar tannyelvű iskola? Aztán összejöttek a szülők, elbeszélgettünk, végül kérelmünkkel elmentünk a jnb oktatásügyi szakosztályára. — Nagyon szívesen megnyitjuk — mondták —, ha legalább tizenhárom-tizenöt tanuló jelentkezik« — Tizenöt jelentkezett — mondta Csuprai András. — Az volt a helyzet, hogy az elmúlt tanévben hat tanuló úgyis magyar iskolába járt, mégpedig a szomszédos faluba, Lökre. Egyszóval tizenöten Jelentkeztek, megnyílt az Iskola, őszintén szólva, mi szülők is örültünk, meg a gyerekek is. De azt is meg kell őszintén mondanom, hogy az örömünkbe egy kis üröm is vegyült. Kérdőn néztem Csuprai Andrásra, nem is késett a magyarázattal. — Szeptember elején a Járási tanfelügyelőség Záhorský Ágnest helyezte ide. Nagyon elégedettek voltunk a tanítónő munkájával, a gyerekek Is megszerették. Sajnos, csak két hónapig taníthatott, mert közben megbetegedett. Amint értesültünk, elég hosszú Időt vesz Igénybe betegségének a kezelése, aligha jöhet már vissza. így aztán november elejétől Mátéffy Miklós hatvanöt éves, nyugdíjra jogosult tanító járogat ki hozzánk nap mint nap Léváról. A világért sem akiarjuk megsérteni az idős tanítót, de meg kell mondanunk, hogy gyengén fogja a gyerekeket. Megértjük mi, kérem szépen, hogy negyven évi tanítói működés megfárasztotta fizikailag és idegileg egyaránt. Azt is megértjük, hogy aki fél lábbal már nyugdíjban van, talán nem is fejt ki olyan igyekezetét, mint amilyen kitelne tőle. Kérdem én: ennek az áldatlan helyzetnek a ml gyerekeink igyák meg a levét, a ml gyerekeink legyenek az áldozatai? Még azt Is merem álítani, hogy Iskolánk léte, fennmaradása forog kockán, ha nem történik változás. — S tettek már valamit? — Igen. Elmentünk a járási tanfelügyelőségre és kértük, hogy helyezzenek a falunkba egy tehetséges, jó tanítót, de necsak ideiglenesen, hanem véglegesen, aki sokat tehetne az iskoláért és a falu kultúrálls felemelkedéséért. Jó a ml falunk népe, tisztelné és megbecsülné a jószándékú tanítót. Biztosan jól éreznő magát köztünk, a számítását is megtalálná ... A tanfelügyelőségen éppen olyan bizalmasan és emberségesen fogadtak, mint a múlt év tavaszán és megígérték, hogy Igyekeznek orvosolni a gondunkat, bajunkat, de azt is hozzáfűzték, hogy egyik napról a másikra nem akaszthatnak le a szegről megfelelő, jő tanítót. Mi szülők, nagyon bízunk a jnb oktatásügyi szakosztályának dolgozóiban, s reméljük, hogy kérésünket és problémáinkat rövidesen megoldják. Aztán elmentem az iskolába. Füzet és könyv fölé hajolva ültek a tanulók a padokban. Előbb kiváncsi bizalmatlansággal méregettek, de csakhamar feloldódott a pilanatnyi feszültség. — Neved? — kérdeztem egy villogó szemű fiútól. — Sebestyén Gyula, negyedikes tanuló vagyok. — Jobb anyanyelvű iskolába járni, s ha Igen, miért? — Jobb, mert mindent megértek és sokkal hamarább, könnyebben megtanulom a leckémet. Ezt bizonygatta a többi fiú és kislány is. Felsőpélen húsz évet késett az idő. Törvény biztosítja a „mindent megértek“, „könnyebben tanulok“ lehetőségét. Ez ia lehetőség azonban könnyen kicsúszhat a kézből, ha nem őrködnek fölötte. A meggondolatlanság és a könnyelműség százszorosán megbosszulhatja magát, s talán véglegesen, örökre elveszíthetünk valamit, amit kis túlzással drága klncsneik is nevezhetünk. LOVICSEK BÉLA STÜBNYA ARNOLD felvételei 10
