A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-22 / 7. szám
Becs város központi temetőjének egyik sírja fölött, amely hamvait őrzi, a márványtáblán rövid, kilenc betűből álló neve van bevésve. Csupán vezetéknevének kilenc betűje — talán nem is véletlenül éppen ennyi szimfóniát írt — ős semmi több. És mégis milyen tömören szimbólikus ez az egyszerűség, mely minden dicsőítő dltirambusnál jobban és igazabban fejezi ki a tényt, hogy ott egy EMBER, egy szellemóriás alussza örök álmát, Ludwig van Beethoven... a neve fogalom, és alig akad kultúrember, aki előtt ismeretlen lenne. Aligha akad koncertterme a világnak, melynek falai ne visszhangzottak volna zenéjétől, és aligha akad neves előadó művésze a világnak, aki ne tolmácsolta volna műveinek valamelyikét. Alkotásai a legtöbbet játszottak és a leghíresebb nemzetközi lemezkatalógus felsorolása szerint a legnagyobb választékban kaphatók. Csupán az V. „Sors“ szimfónia mintegy 25 változatban áll pillanatnyilag a lemezgyűjtők rendelkezésére. Ezek a gondolatok vetődtek fel bennem, míg a Szlovák Filharmónia decemberi évzáró hangversenyén a „C-dur mise“ fenséges zenéjét hallgattam. Ez a koncert mintegy bevezetője volt a nagy zeneköltő születésének 200. évfordulója alkalmából meghirdetett idei Beethoven-évnek. Ludwig van Beethoven a Rajna menti Bonnban született 1770. december 16-án, és Bécsben, a zene fővárosában halt meg 1827. március 27-én. Élete viszonylag rövid volt, de mennyi ellentmondás, szenvedés és megbékülős, harc és vulkáni kitörés, erő és szeretet volt összesflrítve ebben az alig 57 évre méretezett titáni földi pályafutásban. Zenészcsalád sarja: nagyatyja Antwerpenből Bonnba elszármazott németalföldi, itt 1761 óta udvari karnagy volt; atyja pedig tenor a választófejedelem énekkarában. Iszákos és indulatos természetű apja korán felismerte benne a nagy tehetséget, s törekedett ezt minél előbb kenyérkeresetre használni. Erőszakkal kényszerítette gyakorlásra, és már mint tizenegy éves fiút nyilvánosan játszatta. Jóságos, imádott édesanyját 1787-ben elveszíti és rövidesen a családfenntartás gondja is a tizenkilenc éves ifjú vállaira nehezedik. 1782-ben és 1783-ban jelennek meg első zenemüvei, 1785-ben következett három zongoranégyese. Tudományos képzettségéről azonban alig gondoskodtak. Alig volt tizenhárom éves, amikor udvari másodzongorássá nevezték ki. Imádja Mozartot, és II. József felvilágosult szelleméért lelkesedik. De mire huszonkét évesen áltelepül Bécsbe, már egyiküket sem köszöntheti az élők sorában. Rendszertelen zenei tanulmányait itt folytatja többek között Haydnnál és Sallerinél. östehetsége előtt azonban rövidesen megnyílnak a zenekedvelő és müértő arisztokrácia főúri palotáinak ajtajai: a Lichnowsky, Lobkowitz, Razumovsky, Esterházy és Brunswick családokban hathatós mecénásokra talál. Mint kész zongoraművész 1795-ben lépett fel először, majd egy évvel később Prágában, Drezdában és Berlinben Járt, mindenütt] nagy sikert aratott. Életének ez az egyetlen kiegyensúlyozott időszaka azonban nem tart soká, mert rövidesen jelentkezik legnagyobb tragédiája, hallásának hanyatlása. Huszonhat éves, mikor rádöbben szörnyű betegségére, pedig éppen ebben az időben kezdenek nyomtatásban megjelenni igényes önbírálat után első, opusszámmal ellátott müvei. Ez a tény tehát végeredményben azt jelenti, hogy a 135 szerzemény — a beethonveni alkotás, egy hallásától megfosztott, gyötrelmek között élő és szenvedő, süket ember müve. A tragédia 1802-ben kulminál, mikor elhatalmasodik rajta a teljes süketség. Az öngyilkosság határán áll ekkor és megírja tragikus hangú búcsúját, végrendeletét öccseinek a Bécs melletti Hellmgenstadtban. Vitalitása, élet- és szabadságszeretete azonban erősebb kétségbeesésénél, átlendül a mélyponton s vállalva tragédiájának keresztjét, végigjátssza a játszmát. A társasági életre hajlamos fiatalemberből azonban lassankén önmagába forduló, csökönyös, embergyülölő és különc férfi lesz, akinek nem adatott meg, hogy hallhassa szabadságlttas Fidelíóját vagy az örömöt dicsőítő IX. szimfóniáját, és aki a külvilággal csupán írásban, jegyzetfüzetei útján érintkezett. A diadal, a dicsőség és a siker azonban még egyszer rámosolyog 1814-ben, a bécsi kongresszus idején. A város zenei életének Beethovent müvei alkotják középpontját, és Európa jelen lévő fejedelmei egyenrangú társként köszöntik a művészet uralkodóját. De lassan ennek « diadalnak és ragyogásnak a tüze is elhamvad, s marad a magány, a gyötrelmes alkotás utolsó periódusa. Éle y végefelé krónikus májbajától sokat szenved, majd tüdőgyulladás és vízbetegség is jelentkezik, melyek végleg megtörik meggyötört testének utolsó ellenállását. „Élő ember nem léphet a halhatatlanok csarnokába, a testnek el kell hullania, csak akkor tárulnak föl az örök kapuk. Akit gyászoltok, immár minden idők nagyjai között áll, minden időkre sérthetetlenül." fjiillparzer, a kortárs költő gyászbeszédének jövőbe látó szavai ezek, oki megérezte, hogy az a Beethoven, aki megalkotta 32 szonátáját, C60- -dás kamaramuzsikáját, a fenséges utolsó vonósnégyesekkel koronázva, hegedűre ős zongorára írott versenymüveit, egyetlen operáját, a Fideliót, a nyitányokat, szimfóniáit és végezetül a misék miséjét, a Mlssa Solemnist, tényleg csak a halhatatlanságra és az örök hódolatra tarthat számot. VARCA JÓZSEF A közelmúltban jakutszkban került sor a jakutszk környéki falvak műkedvelő együtteseinek seregszemléjére. A szemlén nagy sikert aratott a verhojanski körzet táncegyüttese. Képünkön az együttes a szarvastáncot mutatja be. APN felvétele
