A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-22 / 7. szám
de ez mit iem változtat azon a tényen, hogy egyedül maradt. Mit tehet mást, elmegy az AB bizottsághoz. Szégyenkezést érzett. Most először érzett szégyenkezést, mint aki hirteien egyszerre ébred a tudatára, hogy mezítelenül jár az emberek között. — Várj holnap rám a szokott időben a Metropolnál, akkor majd beszámolok, hogy mit végeztem a bizottságnál. — Jó — egyezett bele a fiú, de a lánynak akkor már megsúgta egy tévedhetetlen belső hang, hogy nem jön el a randevúra. Az orvos más hangon beszélt vele, mint a (lú, aki csak a mámor forró pillanatait és a viszony felszámolásának kegyetlen, rideg szavait ismerte. A bizottság tBgjal emberi hangon beszéltek vele, s a lány csodálatosképpen úgy éreztR, mintha mégsem lenne egészen egyedül. Elmagyarázták neki, hogy az életnek milyen titokzatos és szépséges folyamata vette kezdetét a testében, felvázolták előtte, hogy ha most ennek a csírázó életnek a fonalát elszakítják, talán sohasem lehet anya többé. Az első terhességtől való mesterséges megszabadulás későbbi következményeit az orvos sem tudja kiszámítani. A fiatal lány sírt és hol a családjára gondolt aggodalommal és félelemmel, hol arra a valakire, akit még elképzelni sem tudott, akit visszautasított és aki olyan követelőén szólt bele az életébe. Az orvos beszélt és ő hal az anyja arcát képzelte maga elé, milyen lenne ha a hírt megtudná, bol azt a valakit, akinek ő dönt majd most a léte vagy nemléte felett. Most ő dönt, mint ahogy tegnap az ő sorsáról döntött a fiú. Döntött olyon gyilkos szívtelenséggel, amely ellen nem is tudott védekezni, fis az a valaki, az a parány, akinek majd hét hónap múlva emberarca lenne, csöppnyi gyermekarca, ugyanolyan védtelen, ugyanolyan kiszolgáltatott, mint amilyen ő volt tegnap. Forró szánalom öntötte el az ismeretlen csöppség iránt. A fiú nem főtt el a Metropolhoz, meg is lepte volna, ha eljön. Akkorra azonban már megnyugodott. A döntés megnyugtatta. Az sem borította fel lelki egyensúlyát, hogy a fiú eltűnt az internátusból, a városból is. Talán hazament Morvaországba és más főiskolán folytatta tanulmányait. Azóta sem látta, semmit sem tud felőle. Azt is el tudta viselni, hogy otthona ajtaját bezárták előtte. Egyik férjes nővérénél húzódott mog. Sok erűre volt szüksége mindehhez, de az a valaki, aki bekapcsolódott véráramába, kimeríthetetlen erőtartaléknak bizonyult. Most a mama haját fésüli és erélyesen tiltakozik, ha az ölé bői le akarták tessékelni. Vajon így lesz mellette, ilyen határozottan és elszántan majd később is, ha ő lesz az erősebb és a mama feléje nyújtja kezét? Házasság? Hát igen, lenne valaki, de ez olyan nehéz. Még nem tudja elszánni magát. A közös gyermekek mellett nem lenne-e Borisz „mostoha“? Jó lenne a „nehezebbik részt“ megosztani valakivel, de aki egyszer megégette magát.'.. Az üzem most tanfolyamra küldi. Azt akarják, hogy szakképzettsége legyen. hogy többet keressen, hogy kevesebb gonddal nevelhesse a kis fiát • Alenka a nagyszülőknél él. Ok kísérik óvodába, ők hozzák haza. Az a fiatal néni, aki néha ritkán eljön, az a mamája, Alenka már megismeri, de látogatása nem igen jelent neki örömet, pedig egyszer egy újságot is kapott tőle, tele színes képekkel. A mama csak keveset beszél vele, nagymamival és nagypapával Is keveset beszél, mindig csak rövid ideig marad. A nagyszülőket szereti Alenka. Nagymami imádkozni is megtanította. Minden este azért imádkozik, hogy nagymami és nagypapa sokáig éljenek, mert különben ő „mehet az otthonba“. Nem tudja, milyen az az „otthon“, de fél tőle. Szeret az óvodában, szereti, ha sok gyerek van körülötte. Megjegyezte, amint az óvónéni egyszer azt mondta nagymaminak: — Nagyon nyflt, barátkozó természetű. Otthon is jó, nagymami és nagypapa néha unalmasak. Milyen más lenne, ha neki is volna testvérkéje, mint egyik-másik gyereknek az óvodában. Erre sajnos, semmi kilátás. Mikor anyu legutóbb itt járt, nagymami azt mondta neki: — Hát csak csináld, de ne az legyen a vége, hogy idehozol még egy gyereket. Azt már igazán nem vállaljuk. — Ne féljen attól, van már magamhoz való eszem — mondta a mama. Ahol több testvér van, azoknak a gyerekeknek a mamája buta? Nincs magához való esze? Ezekre a kérdésekre Alenka majd csak évekkel később fogja megtalálni a választ. De milyen választ talál majd? Mert minden kérdésre van több felelet is. Az ő mamája megszülte ót, de nem volt hajlandó vállalni a nehezebbik részt. Sokan vannak, akik nem vállalják. Ha nincsenek áldozatkész nagyszülők, van állami otthon, van beavatkozás. Akik pedig vállalják a nehezebbik részt, azokat csak a megbecsülés illeti, az egyének és a társadalom részéről is, amely ha más állásfoglalásra is helyezkedik velük szemben, mint a múltban, a „nehezebbik rész“ terhétől még ma sem képes őket megszabadítani teljesen. ORD0DY KATALIN Prandl (2) és Grossmann felvételei
