A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-08 / 5. szám
REQUIEM egy kulcsos gyermekért A karácsonyfának már nem örülhetett. A téli szünetben nem siklott Jókedvű sikongatással a Jégen. A szomszéd gyermekeknek, ha hidegtől pirosra csípett arccal játszanak a hóban, egy-egy pillanatra még eszükbe jut Vilma. Még nem felejtették el vékony kis alakját, lengő szőke haját, kérdő szürke szemét. Bátyjának pedig még sokkal gyakrabban eszébe jut. Azóta, amióta megtörtént a dolog, nem tud a többi kilencévesekhez hasonlóan önfeledten, játszani, élni a tél és a szünet kínálta lehetőségekkel. Gyakran felötlik benne a kérdés: miért? Miért kellett éppen aznap clvódmok. Miért találta meg Vilma a gyufát, és miért kapott a láng a ruhájába? A kérdésekre nem talál kielégítő választ, mert még nem ismeri az összefüggéseket. Az édesanya fájdalma alig csitult azóta. A vékony, szenvedéstől meggyötört arcocska feléje küldött utolsó mosolya szlvbemarkolóbb látvány volt, semhogy az eltelt néhány hónap elhalványítsa emlékét. Könnyű, gyermekesen vidám, táncoló lépteinek nyomát nem tudja betemetni az autókat, vonatokat megállító hófúvás sem. Az édesanya is felteszi a kérdést: miért? És hiába keresi a választ, okolni csak a kegyetlen, gonosz véletlent lehet. De hát léteznek-e a szó szoros értelmében vett igazi véletlenek? A kis Venzel Jurko és Vilma vidám gyermekek. voltak, olyanok, mint sok más rendezett családi körülmények között élő kortársuk. Nem hiányzott nekik az édesapa, akire emlékeztek ugyan, de sosem szerették igazán, nem tartozott szorosan életükhöz, mert csak néha tűnt fel a családi közösségben. Venzel Jurajnak már volt felesége és két gyermeke — akiket elhagyott —, amikor egy napon munkahelyén, a vasútnál megismerkedett Vilmával. Csinos, dolgos lány volt, nagyon megtetszett a férfinak, ö Is a lányak, aki azonban sohasem engedte bizalmasabb közelségbe. Lassan úgy érezte, a lány mellett ő is egészen megváltozott és kapcsolatuk egy életre szóló is lehetne, összeházasodtak. Lakást is sikerült szerezniük, megszületett a kisfiú, majd két évre rá a kislány. A férfi azonban nem tudta sokáig megbecsülni la családi kört, amelyet egyre inkább nyűgnek érzett. Venzeléknél is kezdetét vette a bomlás, utolérte őket más, szerencsétlen családoknak a sorsa, ahol az apa italozik és még rabiátus is a többé-kevésbé kiszolgáltatott feleséggel, gyermekekkel szemben. A fiatalasszony biztosítani akarta a gyermekek nyugalmát, ne hogy lelkűkben maradandó káros nyomokat hagyjon hátra a feldúlt családi élet légköre, a hangos veszekedések, a félelem. Fogta hát :r kicsiket és a közösen szerzett la kást átengedve a garázda férjnek, rokonaihoz költözött. Rövidesen hivatalosan is felbontották a házasságot. Egy idő múlva Venzel ráunt u szabadságra, kezdett ismét kívánatosnak feltűnni előtte az elveszett otthon. Felkereste volt feleségét, fűt-fát ígért, fogadkozott, olyan őszinte bflnbánatot mutatott, hogy az asszony lassan-lassan felengedett és hinni kezdett abban, hogy érdemes lesz új életet kezdeni. A békesség rövid ideig tartott, aztán újra ott tartottak, ahol iannak előtte. Hogy a drága „családfőtől“ megszabaduljanak, az aszszony minden áldozatot meghozva szerzett a férfi számára egy garzonlakást. De a rövid együttélés következményekkel járt. Megszületett a harmadik gyermek. 1968 őszén Venzel elhagyta az országot és nem tért többé haza. Elhatározásában bizonyára szerepet játszott az a körülmény is, hogy állandóan fenyegette a veszély: behajtják rajta a Jó pár ezer koronát kitevő tartásdíj-hátralékot. Itthagyott hát csapot-papot s ment könnyű szívvel ismét új életet kezdeni, ezúttal egyedül és idegenbe. A fiatal anya mindent megtett, hogy három kis gyermekének az apát is pótolja. Dolgozni járt, a kicsiket pedig önállóságra nevelte, mint ahogy annyi más gyermek is rá van utalva az önállóságra ma, amikor a szülők elfoglaltsága ezt megköveteli. így került kulcs először Jurko, aztán Vilma nyakába, lantikor iskolások lettek. Ha laz egyik gyerek b9teg lett, a másik is otthon maradt, hogy legyen, aki egy pohár viizet ad neki, s ne érezze magát egyedül, így az édesanyának sem kellett annyit mulasztania a munkahelyén. Minden fillérre szüksége volt, hiszen négyükről gondoskodott egymaga. Azon a szeptemberi délelőttöt!, míg a mama munkában volt, a kicsi pedig a bölcsődében, Jurko és Vilma, akiknek délutáni „műszakjuk“ volt az iskolában, egyik pajtásukhoz mentek tévét nézni. A két testvér valamin összekapott, és Vilma sértődötten hazament. Kulcsát azonban otthon hagyta, nem* tudott bemenni, Így hát a ház körül téblábolt, míg bátyja meg q pajtása abbahagyták a televíziózást és szintén kijöttek. Vilma akkor már fázott, elkérte hát Jurkó nytakából a kulcsot és hazament. Ki tudja, miért — talán unalmában, — • nyitogatnl kezdte a fiókokat. Az,-.egyikben talált egy fél-arasznyi gyertyavéget. Jó mulatság lett volna a gyertyát meggyújtani, gyermeki képzelete szerint melegedni a gyertyalángnál, ha — talált volna gyufát. Azt azonban a gondos édesanya Előrelátóan elzárta, csupán a konyhaszekrény tetején volt egy megkezdett doboz, amihez azonban a gyerekek még székre állva sem fértek hozzá. Vilma azonban mégis kitalálta a módját, hogyan lehet leszedni a dobozt a kredenc tetejéről — mert hát mindenáron meg akarta gyújtani a gyertyát. Sikerült Is neki. Nem könnyű feladatot oldott meg, 'büszka Is volt ügyességére és ezt bátyja tudtára szerette volna adni. Jurko pajtásával ott volt éppen az -ablak alatt. Kitette hát a lobogó lángocskájú gyertát az ablakba és nevetve mutogatta a fiúknak. Jurko felnézett húgára, nézte a gyertyát, ez egyszerre csak eldőlt és a szoba padlójára esett. Látta, amint Vilma lehajol, hogy felvegye. Utána kétségbeesett sikoltás. Rögtön tudta, valami nagy baj történt. Könyörgött a pajtásának, hajoljon le, hogy a vállára állbassun, talán így be tud ugrani a szobába. A másik fiú túl nehéznek találta a feladatot vagy Jurkót, és nem állt kötélnek. Jurko megkerülte a házat és a bejárathoz rohant de <? ku'rs r-am volt már a nyakán, azt elkérto tőle a kishúga. Dörömbölt hát az ajtón, de nem nyitotta ki senki. Vilma bársony ruhácskája lángokban állt, a rémülettől, fájdalomtól és saját sikoltozásától hogy is hallotta volna meg Jurko rémült dörömbölését. A közeli autóbuszmegálló felől közeledett egy asszony. Mikor meghallotta a kétségbeesett kiáltozást, önkéntelenül a hang irányába fordult s a lélekzete is elállt. Az egyik ház magasföldszinti ablakában egy égő fáklya állt és szlvettépő hangon esdekelt segítségért: mama, mama! Az ablak alá szaladt és biztatta a kislányt, ugorjon le, ne féljen, elkapja. A lángokban álló Vilma még fel tudta fogni, hogy segítséget kínálnak, felállt az ablakba és ugrott. Akkor már egy fiatalember is odarohunt, hogy az aszszonynak segítsen felfogni a zuhanó testet. Eloltották a lángokat és megállítottak egy arra haladó gépkocsit, amely azonnal kórházba szállította az eszméletlen kislányt. Vilma mamája a munkahelyén értesült a tragédiáról. Rohant a kórházba. A bepólyált kis testből csak az arcocska látszott ki. — Ne haragudj, mama — súgta feléje a kislány, szenvedéstől eltorzult szájjal. Fgy hónapig harcoltak az orvosok Vilma életéért. Akkor aztán az ö életének kis gyertyácskája Is kialudt. Megejtették a hivatalos hatósági vizsgálatot, de a kislány haláláért nem lehetett felelőssé tenni személy szerint senkit. Mégis elgondolkodtató — vannak-e la szó szoros értelmében vett igazi véletlenek? Vilmát eltemették. A karácsonyiának már nem örülhetett. A téli szünetben nem siklott Jókedvű slkongatással a jégen. A szomszéd gyerekeknek, ha hidegtől pirosra csípett arccal játszanak a hóban, egy-egy pillanatra még eszükbe jut Vilma. Még nem felejtették el vékony alakját, lengő szőke haját, kérdő szürke szemét. Bátyjának pedig még sokkal gyakrabban eszébe Jut. Azóta, ami óta megtörtént a dolog, még nem tud a többi kilencévesekhez hasonlóan önfedten játszani, élni a tél és a szünet kínálta lehetőségekkel. Gyakran felötlik benne a kérdés: miért? Miért keltett éppen aznap cívOdnlok. Miért találta meg Vilma a gyufát, és miért kapott a láng a ruhájába? A kérdésekre nem talál kielégítő választ, mert még nem ismeri az összefüggéseket. Az édesanya fájdalma alig csitult azóta. A vékony, szenvedéstől meggyötört arcocska feléje küldött utolsó mosolya szlvbemarkolóbb látvány volt, semhogy az eltelt néhány hónap elhalványítsa emlékét. Könnyű, gyermekesen vidám, táncoló lépteinek nyomát nem tudja betemetni at autókat, vonatokat megállító hófúvás sem. Az édesanya is felteszi i3> kérdést: miért? És lilába keresi a választ, okolni csak a kegyetlen, gonosz véletlent lehet. De hát léteznek e a szó szoros értelmében vett igazi véletlenek? ORDÚDY KATALIN Könösst és , Grossmann felvételei m
