A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-08 / 5. szám
Veres János műfordításai Juraj Pado strófák Janónak Ű, vasárnaptól vasárnapig csak teng a szívem, zúg a lelkem. A szürke ágból eső esik, és pára száll a hideg csendben. Csak dacom él, a sóvárgásra sziklaként gördül vasfegyelmem. Felejtsd el kínod te is, drága, ne sínylődj örök gyötrelemben. Én jövőnk házát építgetem, ha szívem táját új vágy sebzi. Fojtsuk el tüzűnk türelmesen, hogy nagyon tudjunk majd szeretni. Belül is esik s köd kavarog, a hideg minden zugot átjár. Néha már olyan hervadt vagyok, mint kókadt virág odvak árnyán. A köd kinyújtja nyálkás nyelvét, mogorva ház les, néma bokor. Szorongás karma törne kétrét, minden faágról fölémhajol. Rideg távolság feszül közénk, ám mégis egymás mellett vagyunk, a képzeletünk tágas vidék, s ölelni tud a gondolatunk. Ha esik, nagyon jó így veled, üdítő szél vagy, enyhe béke. Hajtsd baruahajú kedves fejed az utca nyirkos hidegébe. Mihai Beniuc pasztellkép Hólepte mező; halott ágak. Barlang csöndje ült a tájra, s a sófalakon nincs kijárat. Mord zimankó. Homály. Pára. Az időnek nincs hossza-vége. Búcsút int egy emlék némán, sosem lesz méltó gyászzenére, s dédelgetést nem is kér már. Mint sötét pontok, varjak szállnak, nyílegyenes csikót húznak, de holt nyomuk csak köddé válhat, nem lehet jó jelölt útnak. És szívem mégis lázad, szegény, vív az árnyak seregével, dobol az idő érclemezén, fakó égre holdat képzel. Florin Mihai Petrescu forrásvizek Forrásvizek, forrásvizek, múltak ködét idézitek, ősi ének szép zenéjét, szorgos kezek dicsőségét. Játékosan, édesdeden zúgjatok át a szívemen, habotokban csillag zizeg, forrásvizek, forrásvizek. Színig telek tisztasággal, üstökösök sugarával, óceán hív, mese sziget, forrásvizek, forrásvizek. Miroslav Válek tél Télen tiszták és fehérek a dolgok. Annyi a hó s a derűs kékség, hogy szinte fáj. Az áradó szurkot lerázta a táj. A vihar kimarja kérgükből a fákat, bensőm nyüszít, mint rettegő állat. Éj közeleg, megforgatja, csiszolja a hold üvegét, s reggelre elviszi, homályba zárja. S ez már a sötétkék tél világa. Az én telem fehér, az eltévedt szelek csak néha morognak a küszöbön. Telem lám csupa öröm. Dobjuk el a búskomorság nyűtt süvegét, hajadonfővel a dombokra felfutni csodás Lágyság a párom, szikrázó csillag s szűzi hó-ragyogás. Vannak más telek is, melyek felidézik tested mesés, rózsaszín telét. Megízleltem a rózsaszín telet, s a fehér télben sivár a lét. Mint búvárhajó, kiszököm e telekből. Friss levegőt szívok, vág mint a kés. Sziklák ropogását kérem a hegytől, s a barna tél éles hajszálát csuklómra csavarom: virítson tűzpiros, egyszerű ember-vér a havon. levest. A bor is fűtötte, homlokát kiverte a verejték, mintha gyöngyredőnyt húztak volna rá. A leves után tyúkcombot, két szárnyatövét meg uborkasalátát tett elibe az asszony, s rávillantotta a fogát. — ízlett a leves? — Ha a te húsod is olyan, mint a fűztőd... 1 — Egyen, ne marhaságokon törje a fejét! — mondta az asszony tettetett haraggal és besietétt a konyhába. Kis idő múlva sótiartóval a kezében visszajött. — Elfelejtettem ... — Ne haragudj, Erzsi, az előbb csak bolondoztam. — Tudom. — Szóltál a gazdának? — Szóltam. — Mit mondott? — Majd .ebéd után megegyezhetnek. — Akkor jól van — villant fel István szemében egy halvány reménysugár. — Meglátod, megszolgálom én neked, ha sikerül beszegődnöm. Majd egyszer hozok mézeskalács-szivet a vásárról. Tükrösét. Belehamiskodhatsz a huncuts zemeddel... Meg hozokneke d fürjecskét is a határból. A télen meg fogok stiglicet, kalitkába teszem, meglátod, milyen szépen fütyül majd a füledbe tavaszig! ... Meg kötök szép mezei bokrétát is. Szereted a virágot? Akkor jó... Meg hozok csillagot is az égről. Tudod?... — Mindezt bizalmasan suttogva mondta el István, hogy a gazdáék meg ne hallják a konyhában. — Az asszonyt nem láttam jönni, hol van? Deákné eleresztette füle mellett a kérdést. — Hát még mit hoz nékem, István? — kérdezte. Csodálkozás, öröm és meghatódottság keveréke ült a szája sarkában. István visszazökkent a valós életbe. Némi öngúnnyal elmosolyodott, s lemondóan legyintett. — Szegény vagyok én, Erzsi, mint a templom egere, az az igazság . .. Nem hozhatok én neked semmit, az égkerék világon semmit. Inkább viszek. Most is megettem az ebédrészed, látod. Ennyi a hasznod, hogy itt tartottál. Inkább eljöttem volna ebéd után... Azért mézeskalácsszívet hozok egyszer... Köszönöm szépen az ebédet, régen ettem jobb Ízűt! — Váljék egészségére! — Azért ha hiszed, ha nem, most a királlyal sem cserélnék — mondta István, majd elkomorodott. Gondolatban a múltba ásott. — Az ura• « dalomnál csépeltem. Rekkenő hőség volt. Gizella, az első feleségem hozta az ebédet. Leültünk a fa alá, lángolt az arca, szinte elégett, szegény. Áldott terhével alig bírt felballagni a dombra. Jóízű ételt főzött — hasonlót a tiédhez — úgy jól laktam, majd szétpattantam. Ebéd után tenyeremmel beborítottam a hasát, odabent rúgkapált a kicsi. Tudod, Erzsi, én akkor... Estefelé meg kitört a vihar... a laposon elkapta ... a nagy víz hempergette... aztán kivittük a temetőbe ... Szegény vagyok én, Erzsi, mint a templom egere. Nem jutott nekem soha semmi, csak a munka meg a szegénység ... Most meg házat építettem, tele vagyok adóssággal, Dolgoznék én éjjel-nappal, csakhogy kinyöghessem .. . Van egy fiam, talán benne meglelem minden elveszett örömöm. Talpraesett, okos kölyök. Mikor hazamegyek, repül rám, mint szőlőre a darázs. Nagyon ragaszkodik hozzám, most mégis ott kell hagynom az anyámra. Kegyetlen, kemény asszony az anyám, ha mellette lesz a fiam, néhanapján talán meglágyul a szíve. Tudom, akkor sem lesz könnyű a gyerek sorsa, dehát mit csináljak vele? Hát így vagyok én, látod, ilyen az én buta sorsom, ide lök, oda lök, egyik rosszból a másik rosszba. Aztán csak marháskodok, fütyörészgetek, szemébe nevetek a nyomorúságnak, szégyellje magát ő helyettem, nem igaz? Tétován állt az asszony István felett. Valami megmozdult a szíve körül. Szeretett volna valami szépet, biztatót mondani, de semmi sem jutott eszébe. Furcsa keserűség tolult a torkára. — Küldöm a gazdát — mondta végül, azzal sarkon fordult és besietett a konyhába. Kijött a gazda peckes-begyesen, kezet ráztak, bemutatkoztak, elbeszélgettek erről-arról, aztán rátértek a tárgyra. — Maga hogy gondolja, István? — Tizedikért koszttal. — Tizenkettedikért — mondta a gazda kevés eréllyel és meggyőződéssel. István kissé csalódottan és megbotránkozva felállt. — Inkább éhen halok, Deák uram! — Üljön csak le! — mondta Deák Gábor szánalomra méltón, s a konyha felé pislantott. — Nem kell mindjárt elszaladni, arra van az ember nyelve, hogy forgassa ... Tizenegyedikért. Nos? — Megmondtam, gazduram, nekem is élnem kell. — Tudom, tudom én azt nagyon jól — mondta a gazda, s megkínálta cigarettával Istvánt. Maga is rágyújtott. — Egyszóval nem enged abból, amit mondott? Azt mondja — tizedikért? (Folytatjuk)
