A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
LOVICSEK BÉLA 10. Egyik reggelre szaros vízzel meszelte be a ház elejet. Csudájára járt b falu. Szilasiné egyre sopánkodott, siránkozott, mért veri őt az Isten, nnkor soha senkinek rosszat nem akart, nem tett. Koesisné röhögött magában: jól van ez neked, moslék, kétezer koronát kihúztál a zsebemből! Egyik este beállított Kocsisékhoz az orosz asszony. Vérzett a homloka, sírt. Panaszkodott, hogy a Kálmán kerül-fordul, megveri. Dolgozni nem akar, örökké a harmonikát kínozza, meg a faluban koslat. — Mama, mondom én, maga tudja, ki vúl kerék, az a dohány, hogy találta meg itt finánc? Kálmán! Kálmán jelenteni, píz nem adni, no, isten bizony, isten bizony, mondom ... — Mit? — hűlt el Kocsisnéban a vér. — Azt mondod, Kálmán jelentett fel? — Isten bizony, mondom! Kovács János megvakarta a feje búbját, rosszallóan csóválta a fejét. Mikor az orosz elment, Kocsisnéhoz fordult. — Látja, Irma, mit tett Szilasiékkall? — Akkor is megérdemelte — mondta kevés meggyőződéssel. — Sok borsot tört ö már az én orrom alá, megérdemelte! A következő hét közepén egy tyúkalja napos csibét vitt át Szilasiékhoz. — Segít egymáson az ember, ahogy tud — mondta alázattal. — Sosem tudja az ember, mikor szorul egymás segítségére. Szilasiné hálálkodott, dicsérte, áldotta Koesisné jóságát, s mondta, hogy soha el nem felejti. Aratás és cséplés után, augusztus végén hazajött Péter Prágából, s csaptak nagy lakodalmat. Százházasat. Tizenhat hintó vitte a rokonokat a jegyzőségre. A templomi esküvőre aztán már ment az egész násznép. Micsoda menet! Hány üveg bor s kulcsos kalács talált gazdára, fogyasztóra a nemhivatalos bámészkodók között! Mert azt, hogy jó lagzi-e vagy sem, a hívatlanok véleménye dönti el (az ablak alatt állókéj. Jó lagzi! Marha jó lagzi! — mondta mindenki. Hivatalos volt a főjegyző úr, a tanító úr, meg a tiszteletes úr is. Nekik az első szobában terítettek. Közéjük ült a bíró, a törvénybíró, kurátor, meg az örömszülők valamelyike, s roskadt az asztal előttük a sok ételtől, italtól. Bárczi Mari könnyharmatos szeme ragyogott a boldogságtól. Éjfél után a menyecsketánckor úgy megpörgette őt Kocsis István, majd lerázódott róla a ruha, s szédülve kapaszkodott a következő táncosba. Végül Péter karjába hullott, aki türelmetlenül vitte ót hátra, a pelyvásba, az illatos szénára. Néhány ablak alatt álló kamasz észrevétlenül követte őket, hogy kilesse az ifjú pár szerelmi játékát. Kovács Péter alighogy leszerelt, máris apa lett. Bárczi Mari egészséges lánygyereket szült. Mikor Péter megnézte, elkeseredett. Soha életében csúnyább kicsit nem látott. Ráncos és vörös volt a bőre. Woszszú és ritka a haja. — Uramisten, mért vertél meg? — támaszkodott nagy fájdalmával az ajtőmellékhez. Honnan is tudta volna, hogy minden újszülött úgy néz ki, nem járt ő csecsemőnézőbe. Két-három hónap múlva megnyugodott a szíve. Úgy megszépült a kis Jolánka — annak keresztelték —, el sem hitte, hogy az övék. . — Most aztán vidd Marit az orvoshoz — mondta Koesisné a fiának f— és tetess gyűrűt a méhére, ném kel] több gyerek a házhoz, minek osztódjon a birtok. — Márpedig éri addig nein nyugszom, míg fiút nem csinálok — mondta Péter, s hallani sem akart az orvosról. De Koesisné meggyőzte Marit meg a nászasszonyát a gyűrű fontosságáról. Elmentek az orvoshoz. Kocsis Kálmán a hosszú téli estékén megtanult harmonikázni. Nem is akárhogyan. Vékony,, csontos ujjal boszorkányos gyorsasággal táncoltak a gombokon. Legényeket hívott magához, hallgassák meg, mit tud, s kérte a vélemépyüket, megfelel-e a játéka tánc alá. Alig várta a tavaszt, hogy a pincék közötti pázsiton rázendíthessen. Nem kellett sokáig várakoznia. Az első mulatságot követték a többiek. Majd minden vasárnap táncoltak a fiatalok. Ha véletlenül esett az eső, valamelyik üres pajtába vonultak. Kocsis Kálmán nagyon elégedett volt saját magával. Egy-égy alkalommal ny.olcvan-száz koronát keresett. Kocsis Kálmán egyszer kiment a majorba, vitt Istvánnak húsz koronát, mondván, hogy megkezdi a törlesztést. István elhárította. — Hagyd meg magadnak, boldogulj, Kálmán! Mikor Kálmán elment, Margit Istvánra támadt. — De nagylelkű lettél! Rajtunk sem segít senki, ha rászorulunk! — Fogd be a szád, mert nyakon váglak! — Nem szégyelled magad, István, a lump bátyád miatt képes lennél megverni? — Nem a bátyám miatt, hanem a pofád miatt, érted? Nekem egy aszszony ne pofázzon, az én dolgomba ne szóljon bele! — mondta István csendesen, nem indulatosan. — De kinyílt a csipád, hallod — mondta Margit. — Talán még a háztól is elkergetsz, ha kedved tartja? — Ha kedvem tartja és megérdemled, el... — Nem kell engem elkergetned, megyek magamtól is. | Margit másik ruhát kapott magára, új kendőt kötött a fejére, karjára kapta a gyereket, s indult. — István a küszöbön ült. — Hová mész? — Haza anyámhoz. — Tedd le a gyereket! — Nem teszem. — Azt mondtam: tedd le a gyereket! Margit maga elé eresztette le a gyereket, s a következő pillanatban akkora pofont kapott, hogy millió csillagot látott, s elterült a földön. Margit feltápászkodott, a gyerek ijedten acsarkodott, s bújt hozzá. — Na, látod, enéikül ellehettél volna, Margit. . . — Vadállat! — Mit mondtál!? Mai'git összeszorított szájjal leült a sámlira, ölébe kapta a gyereket, csitítgatta. — Ne sírj, kis bogaram, ne sírj... — mondta, de az ő könnye jobban hullott, mint Lacikáé. Három napig nem szólt Istvánhoz. Kovács Péter, a senkiből lett valaki gőgjével ment haza. Leült a lócára, s körbenézett. Több ő most már anyjánál, apjánál, több a vastagnyakúnál, mindenkitől elvárja, hogy felnézzenek rá, tiszteljék. Apja már kint tartózkodott az istállóban, vacsora után voltak, odabenn Kocsisné, meg Kovács János szövögették a szót csendes megértésben. — Azt ígérték, vesznek öt hold földet, most itt az alkalom, vehetnek. Szalai ügyvéd adja el a belső erdőnél az öt holdját. A Zácsik-féle birtok egy darabja, jó fekete föld. Beszéltem az ügyvéddel, megmondta az árát, azt is, hogy alku nincs, most magukon a sor — mondta Péter, s várta a választ. — Majd megbeszéljük, Péter, János bácsival... — Meg kell ezt beszélni, fiam — mondta Kovács János is, bólogatott maga elé. — ismerem, szép darab föld, ami a fontos, egy darabban van, nincs is abban a dűlőben olyan darab földje senkinek ... Péter megvakarta a füle tövét. — Nem kell azon gondolkodni: vagy megveszik, vagy nem. Holnapra ígértem az ügyvédnek, hogy viszem a foglalót, s megyünk a közjegyzőhöz. Kovács János Kocsisnéra nézett, s aprót, alig észrevehetőt bólintott. Az asszony értett belőle, / — Jól van, Péter, megvesszük ... Bement az első szobába, hozta a pénzt, fia elibe számolta az asztalra, s mondta figyelmeztetőn: — Erről ne tudjon senki, csak az Úristen, aki fölöttünk van, fiam!... Mert azt te is jól tudod, milyen nagy baj származhatna abból, ha megtudná István meg Kálmán... No, azért mondom. Vidd a pénzt, vedd meg a földet, boldoguljatok! Kocsis István ebéd előtt a gazdatiszt „kastélyához“ ment, köszöngetett. Bözsi, az úr szakácsnője kukkantott ki a konyhaablakon. — Mit hozott, István? — Ölajtóra a vasalást. — jól van, szerelje fel! — Az úr hol van? — Nem tudom. . Elment valahová... — mondta a kipirult arcú szakácsnő. Csillogott a huncut szeme, feszült rajta a fehér melleskötény. — Tudja az úcj hogy mitől döglik a légy — mondta István rákacsintva a szakácsnőre. — Mitől, István? — incselkedett a menyecske. — Tőled, a fene vigyen el, hallod, a talpadba is beleharapnék, nemcsak a nyakadba, ha lehetne! Csak úgy csilingelt Bözsi kacagása, — Ki tudja, hátha lehetne! — mondta, s eltűnt az ablakból, de még mindig hallatszott a kuncogása. István felszerelte a sarokvasakat, öt percig sem tartott, aztán sietett Bözsihez a konyhába. — Jő szagok vannak, ml jót főzöl? — Paprikáscsirkét meg almásrétest. — Nem rossz... Jóféle ital nincs? — Van itt minden, István ... Iszik egy pohárkával? — Akár kettővel is. Bözsi hozta az Italt, István felhajtotta, aztán gyorsan megduplázta, rágyújtott, közben megcsípte Bözsi farát. — Ne vacakoljon, István! Talál jönni az úr... — Ott egye meg a fene az urat, ahol van, törődöm is én vele, mikor ilyen édes kismadár bukdácsol itt előttem! — mondta István, s elkapta Bözsit. Csókolta vadul, mohón, majd megfojtotta. Bözsi sikongott kicsit, védekezett egy ideig, végül is megszűnt az ellenállása. Engedelmesen felült az asztalra, s mind görcsösebben szorította István nyakát.. . Árnyék vetődött be az ablakon: a gazdatiszt állt ott magasan, mint egy torony. Vaddisznósörte-bokor ült a kalapja mellett, a szemében meg csodálkozás, majd harag ... Tudta azt az egész környék, hogy úgy használja Bözsit, mintha a felesége lenne. Kinn, az udvaron énnyit mondott Istvánnak. — Aki az én kútamra jár vízért, azt keresztül lövöm! Bement a lakásba; elővette a lovaglópálcáját-és vágta, aprította Bözsit, aki jajgatott és íetrengett fájdalmában. — A koszos Istenedét! Kiráztalak a szarból, etetlek, öltöztetlek, így hálálod meg!? összeadod magad egy ilyen, ilyen béresfajzattal!?... Kirúglak, hogy a lábad sóm éri a öldet! ... Én nem vagyok elég, ő talán különb, mint én!? Tö,1 te,'a nyakad csavarom ki! A verést abbahagyta, remegett minden ízében. Bement a szobába, ivott néhány pohár erőset, rágyújtott. Kissé megnyugodott. Kis idő múlva kiszólt a konyhába. — Hozd az ebédetl
