A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-14 / 50. szám

Nehezen szerveződött a találkozó. Hogyisne, hisz ötven év óta először szánták rá magukat ilyesmire. A régi címek már rég nem födték a valóságot, legtöbbjüknek a neve is megváltozott. Hogy miért nem találkoztak eddig? Ki tudja? Talán mert régente az érettségi találkozók nem voltak annyira divatban, mint manapság — a hajdani maturánsok nemcsak hogy öt, de tiz év után sem igen jártak össze, s mire a nagyobb jubileumok beköszöntöttek volna, valami mindig közbejött. Talán mert az első öt-tíz évben az elhelyezkedés, a férjhezmenetel, a családalapítás okozott nagyobb gondot, s eszükbe se jutott az érettségi évforduló. Talán mert akkoriban nem is volt illő lányoknak, asszonyoknak egyedül szórakozniuk. (Márpedig mit ér az ilyen óregdiák-összeruccariás gardedami vagy férji felügyelettel?) 'Talán mert a húszas—harmincas—negyvenes években a társalgás nyelve okozhatott problémát — iskoláikat magyarul végezték, magyarul is képesítettek, ám sok volt köztük a szlovák nemzetiségű, s csaknem mind szlovák környezetben működött —, az ötvenes években pedig az, hogy apácák tanították őket. Most, hogy közelednek a hetven felé, már nem lángol bennük a nacionalizmus, s a nyugdíjas korhatáron túl igazgató, tanfelügyelő sem okvetetlenkedik, lm megtudja, hogy a tanító néni, volt osztálytársaival együtt, misét hallgatott valamelyik nagyszombati templomban.

— ■ Istenem, hogy fut az idő1' Arra a uakme ró csavoji utamra úgy emlékszem, mintha tavaly tett volna. Képestté után Csaooj volt az első állomásom, Rudi bácsi választatott meg, ö volt ott a plébános. Prónáról Chvojnicán keresztül vezetett oda az út, de Chvojnica és Csavoj között egy hegyet kellett megmászni, az Obsiart. Az ünnepek alatt nagy hó esett, de én csak visszaindultam az ünnepek utáni első munkanap reggelén. Amikor Chvojnica végére értem, az emberek figyelmeztettek: —

Szlecsinka, ne menjen, rengeteg a hó a határ ban, elbukik benne! — De lehetett is nekem akkor beszélni! A faluban már le volt taposva a hó, gondoltam, lesz, ami lesz. Ahol nyomokat láttam magam előtt, oda léptem. Kezdetben, amíg nem voltam fáradt, . még csak boldo gultam valahogy. Később azonban a nyomok is megszűntek, s nekem magamnak kellett utat törnöm a hóba. Az pedig térdig ért. Egye nes testtartással nem haladhattam, minden tépésnél féloldalt kellett dőlnöm, hogy a lába inat kihúzhassam a nyomból. Két kezem meg csomagokkal volt elfoglalva. így dobáltam magam előre keservesen, s az ide-oda dülöngélésbe bizony nemsokára belefáradt a csípőm. 'Palán az Ob'siar közepénél tartottam, amikor elnyújtott üvöltés ütötte meg a fiilemet. Az Ob'siar kopasz hely volt, nyáron legelőnek használták, de odébb terjedelmes erdők nyúj. tózkodtak. S nagy tél idején az erdőkből far . kasok merészkedtek elő. — No most végem — gondoltam; — most mit csináljak? — Vissza néztem á völgybe, de Chvojnica legalább olyan messze volt már, mint az Ob'siar teteje. S lefelé is csak dülöngélve, a lábam nyomból nyomba rakosgatva kellett volna végigkinlódnom az utat. Mit tehettem mást — fölkészültem a hu Iáira, s folytattam a hóban-bukdácsolást Csa voj felé. Az üvöltés még fölhangzott néhány szór, de szerencsémre nem jött közelebb. Ami kor elértem az Obsiar-tetőt, a hegy túlsó lába nál elöltem feküdt Csavoj. Csakhogy kétségbeesésemnek ezzel nem szakadt vége: a lábamtól a faluig lejtő hegyoldalt egyetlen hatalmas jégtükör borította. A?, ide esett hó fölszíne vas tagon be volt fagyva, ez aztán be nem süppedt a talpam alatt! Óvatosan előretoltam a lábam, de vissza is kaptam rögtön — ha egy lépést teszek, menthetetlenül kitöröm a nyakam. Most hát még nagyobb probléma előtt álltam, mint a hegymászás . elején. Végül is gondoltam egyet, összefogtam magam alatt a szoknyám, s leguggoltam. Ma sem tudom, hogyan jutót iám le a faluba. Csak arra emlékszem, hogy egy huppanónál kiröpültek a kezemből a csomagok, s szanaszéjjel csúsztak a lejtőn. A falu szélén emberek álltak, nézték a lejöveteiemet a hegyről, akárcsak valami cirkuszi mu tabványt. Már akkor észreveitek, amikor az Obsiar tetején problémáztam, de akkor még csak fekete pont voltam a szemükben. Azt hit ték, farkas ereszkedik le a falába: A búmész ködők között volt az én csavoji udvarlóm is, az elembe futott, talpra segített, s összeszedte a csomagjaimat.

A találkozóra húszán jötek össze. Huszonketten lehettek volna, de az egyik hiányzó a betegségére hivatkozva mondta le a részvételt, a másik megígérte, hogy eljön, mégse jött el. A harmincöt közül tizenegyen már nincsenek az élők sorában. Azaz, kilencről tudják csak biztosan, hogy meghalt, a két zsidó lányról nem, aki a háborúban tűnt el. Gázkamrában ért véget az életük, vagy sikerült megmenekülniük, ki tudja? Két külföldön élő osztály.társnöjük is távol maradt; őket — címük híján — meg sé hívták.

— Csavojon egy évig tanítottam. Tizenkilencben behívták a járás összes tanítóját Privigyére, hűségesküt tenni. Rudi bácsi megkérdezte tőlem: — No, mész? — Mindenki ment, hát mentem én is. Majd csak meglátom, mások mit tesznek. A nagy tanácsteremben, amelybe betereltek minket, az ajtó mellett foglaltam helyet. Aztán fölolvasták az eskü szövegét. Bezzeg, amikor én azt meghallottam, elszállt belőlem minden hajlandóság az eskütevésre. Szépen kisompolyogtam a teremből, s futottam Rudi bácsihoz — elbúcsúzni. Magyarországra mentem. Nagytétényben kaptam állást, Budapest tőszomszédságában. Az igazgatói lakást kaptuk meg hárman tanítónők, mivel az igazgatót és feleségét a kommün ideién vállalt szerepük miatt bebörtönözték, két kis gyermeküket pedig a belgák vagy a hollandok vették magukhoz. A lakásra különben az igazgatóék cselédje vigyázott, mi csak amolyan albérlők voltunk benne. Emlékszem, rengeteg volt ott az egér. Talán sehol sem álltam ki

régen valahogy távolibbnak, valószínűtlenebbnek tűnt föl a kép, mint ma. Akkor csak a bokáig érő ruhákat figyeltem meg rajta, s azok az arcokat is furcsává varázsolták. Most csak az arcokat veszem sorra, s úgy, rémlik, mai diáklányokkal nézek farkasszemet. Az egyik, a legszebbek közül való, félvállról kezel, neki náiamnál fiatalabb és jobb képű srácok adnak éjjeli zenét. A szomszédjának az orrára van írva, hogy ü az osztály legnagyobb gézengúza; szereti bosszantani a társaságot, lépten-nyomon ugrat valakit, s ha súg az órán, rendszerint ab ban sincsen köszönet. Emitt egy magoló-tipus mered rám, meri ilyen is akadt anyáink között, de azért mégiscsak a vonzó egyéniségek vannak túlsúlyban; a kackiás tekintetűek, a sóváran álmodozók, a sanda szeleburdiak, vagy éppen a nőiségük teljes tudatában lévő, fölös energiájukat csak nehezen kordába szorító szexbombák.

— A Buda környéki falvakat, ahol tanítottam, németek lakták. Iparosok, szőlősgazdák, munkások. Egyik házigazdám ács volt, két kisfiú apja. Nagyon szerette a feleségét meg a gyerekeit, s nagyon szeretett volna még egy kislányt a családjukba. Nemsokára meg is lett az öröm: kislányuk született. Boldog volt az apa, majd kicsattant a boldogságtól, be néhány héttel később mi történt? Bent vagyok a szobámban, egyszer csak hallom, hogy a házi bácsi szörnyű szitkolódással beront a konyhaajtón és nekiesik a feleségének — üti, veri, rúgja szegény asszonyt. Kiszaladok, s a bácsi elé állok, hogy hagyja abba. De ő csak fölemel a két Dáliámnál fogva, visszavisz a szobába, és rámzárja az ajtót. — Ez a mi családi ügyünk, kisasszony — mondja, és tovább rugdossa a feleségéi. Akkor az ablakon át kiáltottam segítségért. Meg is hallották az utcán, el is hívták az asszony szüleit, de már későn az asszony megbetegedett s alig egy-két évre rá meghalt. Persze a férje még aznap észbe kapott, hisz orvosi hívtak, s az orvos megmondta neki, hogy a rugdosásnak súlyos következményei lehetnek. Térclenállva kért bocsánatot az asszonytól, s a felesége meg is bocsátott neki, hisz szerették egymást. Hogy miért tette mégis? Munkahelyére — valahol Esztergom mellett dolgozott akkor — névtelen levelet kapott, amelyben a levél írója gúnyosan közölte, vele, hogy a kislány, akinek születésekor anynyira megörült — nem az övé. A levelei olvasva úgy érezte, oda a boldogsága; beivott, s otthon félhbltra verte a feleségét. Pedig aki ismerte az asszonyt, tudta, hogy az sohasem csalta meg a férjét, hogy a levél szövege sze menszedett rágalom. S ez később be is bizonyosodott: a levelet a házigazdám testvérből*/ ja írta, bosszúból, hogy a 'sógornője valamikor, lánykorában, kosarat adott neki.

Az ünnepi ebédnél a régi emlékek közül e.sírit a vidámak kerültek terítékre. Például hogyan lógatta be Vranovics Pisti óra alatt valamelyik matert... Aztán, ahogy közeledtek a -mához, az emlékek is egyre komolyodtak.

egerek miatt olyan kínokat, mint Tétényben az első két év alatt. A harmadik évben új igazgató költözött a lakásba — akkorra már a volt igazgatóék is kiszabadultak a börtönből, de nem foglalhatták el régi helyüket —, s mi privátra mentünk lakni: Gabi néni és én Pestre, Marczell Etus meg egy tétényi családhoz. Pestről villamossal jártunk ki Téténybe. Szokatlan volt és júrasztú a sok villamosozás. jobb szerettem volna valahol jalun lakni, közel Pesthez, de falun. Mert Tétériy is inkább Buda külvárosa volt már, mint önálló község. Valaki Pilisborosjenút ajánlotta. Megnéztem. Gyönyörű tavaszi idő volt, virágoztak a kertek, amikor először jártam arra. Nagyon megtetszett, el is fogadtam rögtön. Csakhogy nem mindig sütött ám a nap! Ősszel, amikor eleredt az eső, vagy télen, fagybcyi. viharban bizony megtudtam, mi az, négy kilométert kutyagolni az állomásra. Mert hetente kétszer-háromszor azért csak be-berándaltam a városba, s Borósjenö nem feküdt a vasút mentén. Két év után Pilisszentivánra helyeztek.

Ódivatú, vörösesbarna tónusú csoportkép fék szik az asztalon: az ötven év előtti képesítettek fotográfiája. Nem egyszer láttam már, édesanyám kiskorunkban is elövette néha. Mégis,

— Aztán Bé-listáztattam magam, mert idehaza megismerkedtem apuval. A szüleim is itt laktak, a testvéreim közül is hárman, hát hu zajöttem. Magyarországon végkielégítést adtak a Bé-Ustúsoknak, s mivel éppen infláció után volt, milliókat kaptam hozományul.

Miután hazatért, anyám nem tanított többé. A harmincöt közül többen voltak úgy, hogy házasságukkal véget ért pedagógiai pályafutásuk Sőt, egyesek talán el sem kezdték soha a tanítást — magyar képesítéssel szlovák iskolában nehezen tudtak volna boldogulni. Akinek szlovák volt az anyanyelve, az. más, az hamarosan belejött a kerékvágásba. Az egy.kori osztálytársak szétszéledtek, sokáig nem is tudtak egymásról. Megfakultak közös emlékeik, mint ahogy a régi fotográfiák is megfakulnak. De valójában csak halmozódtak életük újabb és újabb élményei, maguk alá temetve a korábbiakat. Itt-.ott - még elővillan a múltból egy-egy töredék, de a pontos körvonalakra, nevekre, dátumokra csak kevesen emlékeznek. S talán jó is így. Talán jó, hogy az ötven, negyven, harminc év előtti viszontagságok széppé csiszolódnak az évek íolyamán, hogy őszbecsavarodó fejjel legalább a távoli múltat látja derűs színekben az ember. Mert könnyből, pofonból a •közelmúlt is juttatott eleget. Har mincöt Nagyszombatban végzett tanítónő fél évszázadit várt türelemmel, hogy végre talál kozhassák.

16