A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-14 / 50. szám
ARDAMICA FERENC Emberséporzsák (Bárczi István „Tükör előttH-cimű verseskötetéről) A felfedezés örömével kóstolgattam, ízlelgettem, olvastam végig Bárczi István bemutatkozó verseskötetét. Gondolom, azóta nemcsak én örülök neki, hanem az egész csehszlovákiai magyar irodalom. Már a válogatott versek címadója, a „Tükör eVótt“, érdeklődést kelt. Ki ez a Bárczi? Fiatal és tehetségesl „Egy arc"l Oj arc! „Egy ember", „Egy magyar", aki „verset ír", aki „nagy hamar" nekiindult „perelni, vallani." S az indulás pillanatában feltette önmagának a kérdést: „Bírod-e majd, komám?" Felelősségtudatta! veszi kezébe a tollat. Felelősségtudata minden versén meglátszik. S egy József Attilán nevelkedett költőnél ez nem is lehet másként. A kötet első ciklusa a „Cseresznye) ák"-kai kezdődik. Jó meglátásról tanúskodk. Pontos pillanatfelvétel. Azonkívül egyike a leghangulatosabb verseknek. Az olvasó is együtt utazik a költővel a buszban („búgócsiga"), élvezi az országút két oldalán pirosló cseresznyefák látványát, együtt hökken meg, amikor „egy hiányzik"! A buszban ülők nem 'veszik észre. A költőnek rosszul esik az érzéketlenség, már csak azt lesi, „hogy nékik nem fáj semmi sem, Hogy kívülállók. Hogy magam számoljam, hány kitört fa van." Az olvasó kissé találva érzi magát, de rögtön megelégedéssel nyugtázza, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi, hiszen itt a költő, aki erre felhívja a figyelmet. A „Prédikátor“-ban elítéli a hamisan, történelmi ismeretek nélkül papolókat. Az olyanokat, akik „már elfeledték a köbalta súlyát, s faekéjük se volt soha". Eképp dörög rájuk: „Most gondolod ki ínyenc vacsorád. S míg szónokolsz türelmes megvetéssel (kinek is?), magadnak add tovább, hogy munka! Hogy erkölcs! És nem kevésszer." Ilyen versekkel segít legyőzni a „magunk vadállatát“. A „Krumplibogár“-ral is ez a célja, kár azonban, hogy megismétli önmagát (inkább variálhatna), ami szembetűnőbb, hiszen a „Prédikátor" és „Krumplibogár" című versek egymás után következnek a kötetben. Azt hiszem, ez az egyedüli zavaró momentum, amivel könyvében találkoztam. A „Nagyapám" elolvasása után azonban rötgön megbocsátottam. Kevés nagyapa kapott unokájától (a szó szoros értelmében) ilyen szép sírfeliratot. Néhány sorban egy életrajz, egy sors feszül. Feltűnt még, hogy Bárczi (ellentétben néhány költőnkkel) nem erőlteti a versírást. Igaz, hogy erre már csak koránál fogva sincs szüksége. (Egyetlen kivételként talán a „Betléri képeslap" említhető.) Másik érdekesség, hogy, az ifjú Bárczi kevés olyan témát dolgoz fel, amely kimondottan az ifjúsághoz szólna. Mint a fiatalabb nemzedékhez tartozó költők, ő is kissé koravénen szemlél maga körül. Persze, a köteten az áll, hogy „válogatás", s én remélem, hogy Bárczinak sok olyan verse van, mint a „Szárny nélküli madár", „Húszévesek". Vagy ha nincs, legyen! Szívesen találkoznék velük minél hamarább egy újabb kötetben. Bárczi nem ír kifejezett ars-poetikát, ars-poetikája verseiből előbbutóbb mégis összeáll. Költői feladatával tisztában van. „Vallani"! És „perelni"! Ha kell, akár az úristennel! „Dicsértessék az Or"! / De perel a „Mementó és bánat“-ban is: „Akit mindig csak korrigáltak, úristen, az mért legyint?" A kötet a következő három ciklusból áll: „Az udvar négyszöge", „Szegénység", „Téboly". Foglalkozhattam volna velük szépen sorjában. Készakarva nem tettem. Szándékomban állt fölfigyeltetni arra, ami majdnem minden ciklus minden versében jelen van, ha más-más formában is: az emberségre. Bárczi emberséges költő, meg akárja őrizni az emberségét önmagában és olvasóiban. „Az embert féltem, mert ember vagyok", írja kitűnő versében, a,„Mementó és bánat“-ban. Ugyanakkor félti a prédikátor haszonlesőktől, a háborúcsinálóktól, akiket ittfelejtett a „vízözön". („Idegenül“.) „Egyetlen ének" — szilárdan hiszi: „Ügy éltünk jól, ha önmagunkból nőit magunktól különb csoda". Bár a kötet utolsó ciklusának versei magasabb szintről néznek a világra, emberségesen teszik. A költő itt sem idegenkedik el. („A bolond".) A „Második képeslap"-ban két temetőt, emberek és ócska, rozsdamarta vas temetőjét („míndketíí tegnapi érték") helyez egymás mellé. De „száz lépéssel odább" észreveszi a frissen nőtt falakat, s építőjüket, az Embert. A kötetet a „Téboly" című vers zárja. Elindult hát egy új költő „perelni, vallani". S az indulás percében feltette a kérdést: „Bírod-e majd, komám?" Nem tudom, hogyan felelt önmagának. Én ezzel biztatnám: Komám! Aki olyan versét tud írni, mint a te „Szegénység"-ed, az bírni fogja. Annak bírnia kell. Kívánom, hogy verseid, a „szóból kalapált konok emberségmorzsák" egymásután szökkenjenek belőled, az „okos szökökútból" egyre magasabbra, és teljesüljön „szökőkútsorsunk" is azzal a különbséggel, hogy visszahatásukkor ne hozzád — beléd hulljanak ismétlésre váró szavakként, hanem vágtassanak „gondolatcsapataid" azokhoz, akikhez írtad, akiknek szántad őket. V. Macháöek felvétele Török Elemér nem hagyhatsz el Meglátlak én mindenütt mezőn oszló ködön át is erdők sűrű bokrai közt minden lépted szemmel tartom kitaposott utam lettél hajlékom hol konok fejem estelente lehajthatom soha engem el nem hagyhatsz minden szemben téged látlak nélküled üres világom fénybe mártott virágokkal fák lombjával simogatlak csillagfény gyúllad arcodon mérfödekről felém ragyog mint az alpesi havasok soha engem meg nem csalhatsz zarándokló jegenyék Szabadtéri templom a határ kántor benne az éneklő madár a bokrok térdeplő öreg nénikék az ég kéklő tisztasága festett angyalok arca zarándokoló jegenyék sustorogják az isten nevét *
