A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-30 / 48. szám
vánságom, csak hogy még egyszer, egyetlen pillanatra meglássam az arcod. Ha valamelyik szemközt jövő hajóról jelém intettél volna a zsebkendőddel, az életem árán is megfordítottam volna azt a hajót, amelyik messze visz tőled. Pedig elengedtél. Nem is engedtél, elküldtetek az apámmal. Mert, hogy nem adott biztos megélhetést a haza. Bizony úgy, idegenbe kellett mennem a betevő falatért. Küldenék neked pénzt, de olyan haszontalan vagy, hogy odaadod a lányodnak, ahelyett, hogy egy új ruhát vennél magadnak. Azt az ötszázast is odaadtad neki a múltkor, amit küldtem neked. Igaz, hogy a lányod az én húgom. Az is igaz, hogy házat épít. Szép nagy lesz a ház, az igaz, no de mi lesz az új ruháddal? Azt a pénzt meg nem adom többé postára, de megveszem a ruhára valót. Meg talán kabát is kéne. És tudod, mit vészek még neked? Lakkcipőt. Hogy előbb eszembe nem jutott Most az a divat. Tudom, azt fogod mondani: — Te csirkefogó! — de megölelsz majd és én leborulok, mert meg fogsz ölelni. Mondd, tetszik neked a lakkctpö? Mama, ha legalább tudnám, miért is w szeretlek. Hisz sohasem kényeztettél. A hang suttogásba,fúl, meglehetősen használt zsebkendője a szeme irányába indul. Aztán lerogy az előszoba ajtaja előtt, hogy felhúzza cipőjét. Sokáig tart. A fűzőjét nem köti be, túl komplikált ez ilyen állapotban. És elindul újra a sáros utcák felé, mert elfelejtette, hogy voltaképpen látogatóba jött. > ősz, avagy az elefántok keresése Kulcsár Ferenc & # * * * a partra — hol elhullattad sörényedet — returra jártak nyáron inni az elefántok s míg szemed átaludta a földet a fák hegyét az eget kibontotta a falakat hallgatásod ... most félszárnyára dőlve csak a kis fattyú furulyázik itt s énekére a lányok szétvetett lábbal eksztázisban isszák a folyót... még egy nap van a haláláig s a sirályok kik nem ismerik a négerek delíriumát felemelik s egymást csapkodva tépik a fákat... csak nagy szemed marad a parton és az ujjaid ... az ujjaid mint sárga banánok felnyúlnak a hajnalért de csak a függöny zsinórján látod lógni a világot ne is keresd őket délre vándoroltak az elefántok sólyát a tűzhely fölé rejtette. Ebéd utáni borozgatás közben viccelődött a két testvér, a végén jól összevesztek. Egy ideig csillapította, békítgette őket Kocsisné, de amikor látta, hogy minden igyekezete hiábavaló, sarkig tárta az ajtót előttük. — Kifelé, Istenieket itt rakásra! mondta eréllyel, s állt mozdulatlanul a nyitott ajtó előtt. Nagy József rajza Margit éppen szoptatta a kicsit, megijedt. Blúzába rántotta a mellét, megtörölte a kicsi tejhabos száját, becsavargatta a vajszínű beliner kendőbe, s ment ő is a többi után. Az ajtóban Kocsisné megállította Margitot, megcsókolta az unokáját, aztán becsukta utánuk az ajtót. Kocsis Istvánt behívták huszonegynapos gyakorlatra. Káromkodott, Margit meg sírt: mi lesz most már ővele? — Ne bőgj, hallod, nem háborúba megyek — biztatta őt István. — hetelik az egykettőre, aztán megjövök, ne félj! Majd hozok neked cibaikot — nevetett — meg siposseggű lovat! — Nagy marha vagy te, István! Csak kiröhögöd az embert. Engem meg egyen meg a fene itthon a gyerekkel — szipogott az asszony, s kézfejével szétmaszatolta a könnyét az arcán. Élelmet, tiszta alsót pakolt be kis csomagba, karjára vette a gyereket, s elkísérte Istvánt a major széléig. Ott felcsíklábolt, megcsókolták egymást. István nagy, hosszú léptekkel ment a falu felé a térdig érő sárban. Szürke, őszi felhők borították az egét, lógott az eső lába. Minden olyan szomorú, lehangoló volt. A határban csak a sárga kukoricaszárat zörgette a szél, meg a fekete várjak köröztek károgva, nagy csapatokba verődve. Kocsis István benn a faluban megállt a keresztkomájánál. Forralt bort ittak pirítós kenyérrel, aztán együtt indultak be a városba, az állomásra. Alig vonult be István, egy-két napra rá Pálosné kiment a majorba Margithoz. Egész úton verte a hideg, őszi eső. Egy szem piros almát vett ki a köténye zsebéből, s adta át a lányának. Aztán a bölcső fölé hajolt és nézte az unokáját. Nem látta még, hát jól megnézte. — Jaj, nem nyúlhatok a kis csillagomhoz, olyan a kezem, mint a jégdarab — mondta. — Aztán minek kereszteltétek? — Lacinak. — Szebb nevet is adhattatok volna neki... Egyem meg a szívéti Aranyos egy kölyök, hallod. Olyan, mint a májacska, s női, mintha vizen álina ... A gyerek mocorgott, felébredt. Kerekre nyíló, fekete szemével hunyorgott kicsit, Pálosné még gügyögött. — Ejnye, bejnvve, jut-e tejre, az apád mindenit, azt a kormosszeműjét, egyem meg a morzsa szádat... A gyerek erőlködve nyújtózott, egészen belepirult, majd halvány mosoly lengte be az arcát. Margit tisztába tette, leült szoptatni. — Van ott a sparhelt szélén a lábasban kacsahús, szegjen kenyereit, egyen, mama! Pálosné nem kínáltatta magát. Csak úgy tömte befele a húst, csupa zsír lett a szája széle, ajka. Mikor kipusztította a lábast, bevágott rá egy nagy bögre vizet, sírni kezdett. Panaszkodott. — Te már csak elvagy, látom, jól megy hasatok, van mindenetek, de én! Ott állok a három árvával, éheznek, se ruha rajtuk, semmi... Te is csak úgy szó nélkül elhagytál, nyavalya rád, felénk se szagolsz, le sem szarsz, forduljunk föl éhen, mit törődsz te azzal. Fontos, hogy neked jó legyen... Addig-addig váltogatták a szót, a végén jól összevesztek, kis híján összeverekedtek. Margitban forrt a méreg, meregette a tíz körmét, s támadott ő is. — Ne törődjön maga velem! Addig sem törődött^ amíg a háznál voltam. Nem törődött maga soha senkivel, csak saját magával. Mióta meg szegény apa beteg volt, csak kurválkodott. Most mért nem megy a kanokhoz, hogy vessenek valamit? Ugye, most már azoknak sem kell?... Nem hát. A kurva csak addig jó, amíg henteregni lehet vele, amikor meg törődni kellene vele, segíteni valamivel, ellökik, mint a kapcarongyot, egye meg a fenel... No, látja, hát így járt maga a tyúkeszivel, sosem tudott gondolkodni, sosem látott tovább az orránál! (Folytatjuk)
