A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
hadi kálváriájának egy-egy állomásai voltak. Csak egy-egy ólára állunk meg időzni. Éppen csak rendezni gondolatainkat, keresni az összefüggéseket, s feljegyezni egy-egy epizódját e vereségében is felemelő, bukásában is diadalmas hadjáratnak. De idézzük csak tovább a vérrel írt krónikát. Ahogy említettem már az előzőekben: Bem tábornok minden országban otthagyott testéből egy darabot. Magyarországnak a jobbkeze középső ujját áldozza. Szászvárosból volt bátrálóban a sereg, mikor a tábornok kezét puskagolyó éri. Déva felé egy segélyhelyen operáltatja le ujját — miután a véres lovaglókesztyűt maga vágja le a kezéről. Déva már az Alföld határán áll. Ha Déva elesik, az osztrák kijut az alfödi rónaságra. Déva kulcsa pedig Piski, a Sztrigy folyőná! lévő hátszegi falucska. Dévától kb. 15 km-re ömlik a Marosba. Ha ezen átjut az üldöző had, akkor Erdély elveszett. Modem betonhíd íveli át a kis folyócskát, mely sebes folyással igyekszik megtérni a Maros ölébe. Megállók a nyugati parton, a hídfőnél, ahonnan 120 évvel ezelőtt Bem irányította hadait. Az új híd mellett egy régi, lerombolt híd roncsai állanak. Ezen a hídon zajlott le tehát az a véres csata, mely glóriát vont az ősz vezér homloka köré. Enyhén emelkedő domboldal húzódik mindkét oldalon, mely a feljegyzések szerint mind a magyar, mind az osztrák tüzérség állása volt. A keleti part zöld fövennyel terítve, míg az innenső dús füzesekkel ültetve. Végigmegyek a folyóparton, járom a gödröket, a füzeseket, s hallgatom a folyó habjainak csobogását. Mit is mond e véráztatta föld? Emlékszik-e még a székely bakákra, kik dalolva mentek a halálba? A hófehér szakálla tábornokra s a lobogó szemű költőre, aki kardjával és tollával írta a szabadság krónikáját: „Négy nap dörgött az ágyú, Vízakna s Déva közt. Ott minden talpalatnyi földet Vér öntözött.“ Az 50 méter hosszú híd háromszor cserélt gazdát a csata folyamán. „Vagy visszaveszem a hidat, vagy meghalok“ mondotta Bem. S mire a nap a lévai vár felett lebukni készült, a csata eldőlt. 1000 osztrák és 650 magyar katona maradt holtan az Erdélyért vívott ütközetben. Petőfi hadi magatartásáról szóljon a legilletékesebb, Bauer őrnagy, Bem vezérkari főnöke: „ ... irigyelt tőlünk egy véres, múlandó dicsőséget, melyet csak barbár mesterségünkkel tudtunk kivívni magunknak. Midőn ő' halhatatlan dicső nevét, szellemi gazdagságából, nemesért lángoló szívébe mártott tollal már rég a napba és a csillagok közé jegyezte.“ Petőfi a piski csata után, február 14-én, a következőket írja Arany Jánosnak: „Kedves öcsém, illetőleg bátyám) élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a huszas. Bem táborába tetettem át magamat, s Bem adjuntánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, aki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben.“ Csak csodálattal lehet adózni azon önmegtartó erő láttán, mely hét évszázad távlatából is determinálja a hazájuktól ezer kilométerekre elszakadt erdélyi németséget. A város főterén állt az 1897-ben leleplezett Petőfi-szobor — Küllő Miklós műve, amely jelenleg a kiskunfélegyházi Petőfi teret díszíti. Áthaladva Segesváron a Nagy-Küküllővel párhuzamosan futó országút mentén megáitok, ott, ahol a Sárpatak vize csörgedez sietve a Küküllő felé. Három helységet köt össze a kanyargós Küküllő. Folyása mentén felfelé haladva Segesvár, Fejéregyháza, Héjjasfalva a sorrend. Szemben velem alig 3—4 km távolságra magasodnak Segesvár tornyai. A Segesvár és Fejéregyháza közötti lankás síkság volt a tulajdonképpeni csatatér. Itt, a híd mellett állt Petőfi s jegyezgetett. Szemben vele Segesvárra támaszkodva állt Lüders serege, míg Bem csapatai Fejéregyháza előtt foglaltak állást, baloldalt egy hegyvonulatra, jobboldalt a folyóra támaszkodva. Délelőtt 10-től délután 5-ig ez a csatatér. Most is öt óra van Ogy akartam, hogy találkozásomnak a segesvári csatatérrel és Petőfi szellemével ugyanaz a nyugodni készülő Nap legyen a tanúja, mely 120 év előtt bearanyozta a véres csatateret, s búcsucsókot lehelt a halott költő homlokára. Ez tehát a tér, ahol koszorús költőnk szavai szerint: „Szabadság! itten hordozók Véres zászlóidat, S elhullóinak legjobbjaink A hosszá hare alatt.“ Történelmi feljegyzésekből ismert tény, hogy a maroknyi magyar sereg minden hősiessége ellenére is összeroppant az ötszörös orosz túlerő nyomása alatt. A hadtörténeti kutatások igazolják, hogy itt látták Petőfit, mint aki utolsónak hagyta el a küzdőteret. Megindult felfelé, Fejéregyháza hosszú főutcáján, mely a szétvert magyar sereg menekülési útvonala volt. Elérkeztünk tehát történelmünk Waterloőfához. Szóljon erről a gyászos epizódról maga a szemtanú, Gyalókav Lajos honvédtiszt: „A segesvári útoii, s mellette kiterjeszkedve, huszáraink sikertelen támadása után, nagy tömegben, fellobogózott lándzsaerdővel vágtattak az oroszok ulánus ezredei, s zilált gomolyba gyűrt katonáinkat maguk előtt söpörték.“ Petőfit utoljára Lengyel József táborkari orvos látta, aki erről így ír: „A Fejéregyháza és Héjjasfalva közötti szakaszon, a kisbuni útszögelíés táján az országút egy dombra emelkedik .. . Ezen dombról tekintettem én vissza, látni véltem még egyszer s utoljára Petőfit, az országút egy kanyarulata iránt.“ A dombtetőről én is visszanézek Fejéregyháza irányába. Itt vérzett el tehát 1030 honvéd. Micsoda áldozatbemutatás volt ez a Hadak Istenének! Igen, győzni nem tudtak a segesvári hősök, de meghalni volt bátorságuk. Tegyen hitet erről Arany János, aki egy esztendővel később ezeket írta: „De megtartó a tért, hol aznap Élet-halálra ütközött: Mert ott esett el mind a téren A honvéd is azok között.“ Itt már látta Petőfi, hogy az üldözök mindenkivel végeztek, s ő van a soron. Kifúlt, hisz fölfelé szalad, ösztönszerűleg jobbfelé az Ispán-kút melletti füzfabokroknak rohan. Már késő! A költő, amikor látta, hogy a lovasok már beérték, szembefordult üldözőivel, a lándzsaszúrás elölről érte... Alig 5—6 méterre az országúitól egy emlékmű áll, rajta magyar és román nyelvű szöveg: „Petőfi Sándor itt esett el 1849. július 31-én." Beteljesült tehát a látomás: * Most békességes csend honol a tájon. Tarka vadvirágok illata lengedez körül, s a füzes susogása ezer titokról mesél. Petőfi lelke él itt a- fákban, a ringó búzakatászokban, a virágok illatában s a pacsirta dalában. Lehunyom a szemem, szívom magamba e csodálatos harmóniát, mely a tarka képzelet szárnyán elém hozta e drámai epizódnak véres hőseit, kik bukásukban is győzelmet hirdetnek, a szabadság magasztos gondolatának győzelmét a zsarnokság felett. Utunk innen visszavezet Fejéregyházára. Ott a lalu közepén balra térünk, s az utolsó házakkal egyvonalban kis fenyvest találunk. A fenyves közepén egy turulmadaras obeliszk áll. Itt vagyunk a közös sírnál. Sűrű fenyőcsoport őrködik az itt nyugvó Petőfi és négyszáz honvéd álma fölött. Templomi hangulat üli meg a kis ligetet. A nap Segesvár fölött már nyugodni készül. Bágyadt sugarai csak révetegen vetődnek át a fenyvesek között, mintha simogatni, búcsúzkodni akarna az élőktől és holtaktól egyaránt. Ez tehát a közös sír. Egy költő álmodta meg, s egy nemzet siratta el e megszentelt helyet, melyről csak könnybe lábadt szemekkel lehet írni, mint ahogy Beatre Angelica térdre borulva festette egykor madonnáit, mert a gondolat is szent volt előtte, amely az ecsetjét vezette. „A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!“ Feljöttek a csitlagok Is már a segesvári dombok felett, s én lélekben egy véres nap újraálmodásával búcsúzom a közös sírtól, a névtelen hősöktől s Petőfi szellemétől, aki Reviczky szavai szerint is örökké élni fog! „Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan szabadon El és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok posztulása, De az ő sírja mégse lesz megásva!“ SZÉNASSY ZOLTÁN „Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjú vér ki szívemből.“ 15 „A hősöket egy közös sírnak adják .. Segesvár! Van-e, ki még e szó hallatára nem ejtett egy néma könnyet, ki nem mondott el egy röpke imát, s kinek leikéből netn szakadt fel egy nehéz sóhaj? Csak a görög, ki megáll a thermopylei szorosban, vagy az angol, Nelson szobra előtt állva, érezheti azt, amit mi érzünk, amikor e sző elhat tudatunkig, megdobogtatja szívünket, s érzelmeink szárnyán röpít a magasba, hogy újra meg újra tanúi lehessünk — amikor egy nép a legnagyobb fiát áldozza a szabadság oltárán. Tizenkét évtized pergett le az idő rokkáján, midőn kihúnyt egy csillag, mely az egész emberiségnek tudott világítani. Segesvár — a magyar irodalom Mekkája — megzavarom nyugalmadét, vallatőra fogom völgyeidet s virágidat, leporlom az emlékeket, hogy újra éljen az, ki soha nem halt meg, ki nem elmúlni, hanem megdicsőülni ment Segesvárra. A dombtetőre épült város a XV. századbeli, ódon hegyitemplomával, régi falaival, kapuival, festői tornyaival Nürnberg képét varázsolja elénk. Vára Erdély legerősebb erődítményeinek volt egyike. A város lakosai ma is nagyrészt szászok. Viseletűk, építkezésük, egész emberi magatartásuk az ősgermán misztikumot idézi
