A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-26 / 43. szám
BÁLINT TIBOR gyermekbeszéd (Mondd el az embereknek, hogy nem szabad csüggedni, meri a torró nagy szelek végigtapogatják majd a löld arcát, és felszikkasztanak minden bánatotl) í— Ezt a kisfia üzeni? — Igen, 6. 4— Hiszi a plszi. 4— De kérem .., — Miért akar beugratni? — Már bocsánat — — Nem vagyok mai csirke, érti? Engem nehéz álejteni. És csodagyerekek nincsenek. — Én sem hittem bennük. — És? — Mától kezdve hiszek. — No, viszontlátásral (Mondd, hogy vigyázzanak, ne aludjanak el uideregve az ég hideg mellén, s akkor az atombombát átlyoggatják és megemésztik az idó férgeil) — Mennyi idős a kisfia? — Hároméves. — Igazán elképesztő. — Ugye? — Elképesztő ez a hazugság! — De uram ... Nyári Sándor pékmester szomorúan elmosolyodott. Már tudta, hogy senki sem fog hinni neki, pedig szüntelen előtte volt a kölyök, amint fölkapaszkodik a gyermekágy vékony rúdján, és talpra állva megszólal.1 — Mikor is beszélt a gyerek? — Ma hajualbau ... — Külön ezért ébredt fel, ugye? — Isten tudja ... — Leheljen csak ráml — Nem ittam én egy cseppet sem. — Annái szánalmasabb! Míg beszélt, a kicsi arca sima volt, és szemének kékfényű gömböcskéjét sem repesztette négyszögekre az ellenszenves koravénség, amelyet úgy gyűlölt. — És valóban ezeket mondta. — Igen. — No hagyja, ne törődjék vele! — Miért? — Csak olyan gyerraekbeszéd ez. — De igaz. — Majd adnék én neki igazságot! — Megverné? — Kikalapálnám a fenekét! — És miért? — Mert veszélyes. Később úgy odamondogat magának, hogy Ütheti faiba a fejét. (Szólj az emberekre, hogy térjenek vissza a szép álmokhoz — intett a kicsi oly nyugodtan, ahogy a kockajátékát szokta kérni —, aki nem álmodik, elunja magát és meghal. Nézd, hány élőhalott járkál nappal is az utcákon!) — Fog nélkül született a gyerek? — Igen. — És beszélni sem tudott? — Nem. — No lám. Pedig már azt hittem, hogy egy kis Buddhával ajándékozott meg bennünket. — Ön gúnyolódik. — Mi egyebet tehetnék? — Higgyen nekem. — Majd máskor, tata, máskor! Nyári József pékmester ment az utcán, kezét zsebébe csúsztatta, s örült, hogy csak magában goudolta végig a párbeszédeket; ez a felismerés oly izgalommal melegítette át, hogy ba kellett térnie egy pohár fröccsre a Vén hordóhoz. A belső szoba párás füstjéből elmosódó arcok, kalapkarimák puha hullámvonalai tűntek elő, s fölöttük, mintha botra volna tűzve, ideoda imbolygót! egy csorba, sovány és borot* válatlan arc; tátugva, hadonászva ismételte: — Hát isiueritek-e a fiamat? — No mit mondott már megint? — El sem hiszitek! — Dehogynem, dehogynem. — Ilyen kölyök nincs is! Ne szerénykedj, az istenbe. 4 — Gyerünk a szöveggel! Az ember megtörölte pálinkás száját: — Hát azt mondja ma éjjel a fojtani való bitang: most kell hazajönni, vén hullarabló? Ha legközelebb kihagysz engem a buliból, laposra verlek, vagy belecsurgatok a zsebedbe! — Óriási! — Pokoli! — Isteni! — Hiszen ez egy valóságos csodagyerek! A fölcsapó kacagások egy pillanatra megfakitolták a villanyfényt, mintha a konyhából gőz tódult volna be. Nyári József kihörpintette poharát, és sietve távozott. — Mennyivel szebb dolgokat mondott az én Éltásom, s mégsem akarják meghallgatni! — gondolta fájó irigységgel, majd elhatározta, hogy vigasztalásként egy meleg fonottkalácsot visz az ő kis prófétájának. Végig a Barcaságon A Keleti-Kárpátok elvégzödesétői, a Királykőtől nyugatra az Aldunáig jelölhetjük ki a Déli-Kárpátok tő vonulatát, mely a Fogarasi havasokkal kezdődik és a Szebeni havasokkal folytatódik. A belső kristályos vonulatot a Temes vonalán túl az Orsovai masszívum fol\vtatja. A Fogarasi-havasokban találjuk Erdély legmagasabb csúcsát, a 2544 méteres Negoit. A Déli-Kárpátok egyik legforgalmasabb hágója a Brassói-havasokban a Tömösi-hágó, utunk végcélja. Háromszékből dél felé tartva a Barcasági medencét érjük el. Jelentős város itt Sepsiszentgyörgy, a székelyek egyik kultúrközpontja. A város ott fekszik, ahol a Csíki medence felől jövő Olt völgye, valamint a Háromszéki medence a Barcaság felé nyílik. A város téglalapalakú főterén áll a Székely Múzeum, Kós Károly alkotása. Remekbeszabott székelykapukat láthatunk itt, és gyönyörködhetünk a székely népművészet széles skálájú alkotásaiban. A tér túlsó olSalán áll az Állami Székely Színház. Híres színtársulata ez a székelyeknek, s Erdély többi városában is szívesen látott vendégek a sepsiszentgyörgyi színészek. Sajnos nem volt lehetőségünk megtekinteni az esti előadást, Inert az idő sürgetett, és még aznap el kellet érnünk utunk végcélját, a Tömösi-hágőt. Előbb azonban befutunk Brassóba a Tömösihágó innenső kapuvárosába, Brassónak hadászati fontossága mellett fekvésénél fogva rendkívüli a gazdasági jelentősége is. A várost német lovagok alapították, akiket II. Erndre király telepített a lakatlan területekre, a XIII. század elején. A belváros falai, kapui, bástyái részben még ma is állanak. A keskeny szalagtelkeken szűk, zárt udvarokat hagyva szoronganak a meredek nyeregtetős egy-két emeletes régi házak. A nagy zsúfoltságot az északról, a Barcaság felől bevezető szélesebb üzletutca és két tér szakítja meg. Egyik a főtér, középen az ódon, jellegzetes gót stílusú városháza (Rathaus), mely a környező tér városképével együtt akár Lipcsében vagy Nürnbergben is állhatna. A másik, ennek szomszédságában a XIV. századvégi, hatalmas csúcsíves templomnak, a zömök tornyú Fekete-templomnak a tere. Csak nehezen tudunk átvergődni a belváros szűk utcasorain, valamint a várost körülölelő körút forgalmán. Alig marad mögöttünk azonban a gyárváros kéményerdeje, máris feltűnik az óriási Bucsecs hóföldre hegycsúcsa. 2500 méteres hegyóriás ez. Fehér hősapkája szinte a felhők fölé magasodik. Elértük tehát a Déli-Kárpátokat, itt vagyunk a Tömösi-hágó előtt. Ez a hágó fő közlekedési útvonal Erdély ős Havasaföld között. A hágó vidéke rendkívül vadregényes. Hatalmas fenyvesekkel borított sziklaszálak között vezet az út. Ellentétben a Kelet-Kárpátokkal, sokkal gazdagabb a növényvilága és óriási fenyvesek borítják a hágó két oldalát. A történelmi feljegyzések szerint itt, ebben a szorosban játszódott le szabadságharcunk egyik legdrámaibb ütközete, a magyar történelem Therinopáléje. A Hargita tetőjén Az Olt mentén felfelé haladva elérjük Csíkszeredát, Csík megye központját, Csík megye az ősi hét székely szék egyike. Maga Csíkszereda lényegében központja az Alcsíki és Felcsíki medencének is. Nagy átmenő forgalommal rendelkezik észak-déli irányban, Gyergyőból Háromszékbe. Ezzel szemben kelet és nyugat felől nehéz megközelíteni. Keletről a Csíki havasok védik a zord kárpáti szelektől, míg nyugat felé a könnyebben járható Hargita támaszkodik a város fölé. Utunkat nyugati irányba a Hargitának vettük, mely lényegében Csík ős Udvarhely megyét választja el egymástól. A hegygerincen egy erdei útra térünk, mely felvezet az 1810 m magas csúcsra. A menedékház, melyben szállást kaptunk, festői kilátást nyújt, a szemlélő maga előtt láthatja a mesés Hargitát, az erdélyi hegyek királynőjét. Ösrengeteg terül el a szemünk előtt: a táj, az emberek, a favágók, a kalibák mintha csak Tamási Áron regényeiből léptek volna elő. Másnap raegmásszuk a tetőt, és egy havasi esztenán — pásztortanyán — kötünk ki. Kedves szóval fogad a pásztor. Birkasajttal kínál, s büszkén mutogatja birodalmát. Lent a völgyben három nyáj is legelész hatalmas juhászkutyák őrizete mellett. Ahogy mondotta a pásztor, itt az őrzésre minél erősebb állatot alkalmaznak, mert gyakran kell közelharcot vívniuk a juhokat pusztító medvékkel. Mindenütt ünnepélyes csend honol, csak a nyáj kolompja hallatszik a messzi bérceken át. Állok a Hargita tetőjén, és szívom magamba a fenyők illatát, hallgatom a kolomp játékos csengését, s tekintetem bekalandozza a végtelent. Légy üdvözölve Hargita, az erdélyi hegyek királynője. Hozom a csallóközi rónák üdvöz-
