A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-26 / 43. szám

Hozzászólás

oktatásügyünk „örökzöld” problémáihoz

Sokáig töprengtem, , hozzászóljak-e oktatásügyünk és pedagógiánk néhány „örökzöld“ problémájához. A szerkesztőség vitára buzdító megjegyzése ugyan biztató: „szívesen ad helyet további cikkeknek is“, de egyben félreérthetetlenül tudtára adja mindenkinek „a felvetett gondolatokat... helyénvalóknak tartja.“ Márpedig én nem érthetek egyet minden gondolattal. Sági Tóth Tibor írásának első három bekezdése megragadott, tetszett a cikk könynyed gördülékenysége, később azonban egyre keserűbb lett tőle a szájam íze. Ennyi tájékozatlanság, egyoldalú információ egy csokorba kötve!

Hol is vannak Sági Tóth Tibor írásának logikai bukfencei? Vegyük a cikk ügyes indítása és kényszerű ténymegállapítása, valamint igazi mondanivalója közti ellentétet. A csehszlovákiai magyar iskolaügy két évtizedét vizsgálva Sági Tóth Tibor kénytelen a költőt idézni: „Ez jó mulatság, férfimunka volt.“ Utána azonban megállapítja, hogy sok-sok vezetője, irányítója ennek az általa is eredményes iskolaügynek hozzánemértö bólogatójános. Az eredményekre büszkék lehetünk, de az eredményeket csodálatosan, minden vezetés nélkül értük el. Csak úgy születtek a tankönyvek, a módszertani művek önmaguktől, épültek az iskolák, tehát nem kellett semmi szervezés, irányítás ahhoz, hogy a csehszlovákiai magyar iskolaügy személyi és anyagi ellátottsága olyan legyen, mint amilyen. Ehhez az eddigi irányításnak egyáltalán semmi köze, ez mind önmagától, a minden ídegszálat megkövetelő, hangya szorgalmú munka nélkül, simán csak úgy egyszerűen „megvalósult“. S ennek érdekében — ugyan nem értem, hogy miért — de igen gondosan elhallgatja azokat a tényeket, amelyeket minden pedagógus ismer, tehát ismeri őket nyilván a cikk írója is.

Sorolja az „örökzöld“ problémákat, melyek azonban ma már régen sem nem zöldek, sem nem örökek, hanem zömmel már sárguló, azaz megoldott ügyek. Ilyen például az irodalmi nevelés kérdése is. „Valljuk be őszintén — tehát mi valljuk be, írja a szerző —, hogy ők a hibásak, mert ... feltétlenül részük volt bennük a csehszlovákiai magyar »pedagógiai körhinta« örökös utasainak ..., mivel nem érvényesült az az elv, hogy a (kizárólagosan általa megszabott feltételeknek — a szerző megjegyzése) megfelelő embert a (cikk írójának tetsző — a sz. m.) megfelelő helyre“. Ellenérvként hadd idézzem az ugyan kritizált, de a cikk írója által annál kevésbé ismert Szocialista Nevelést. Az 1968. májusi szám 258. oldalán azt olvashatjuk, hogy elutasítjuk a magyar tannyelvű iskolák kérdéseibe való olyan bürokratikus-adminisztratív beavatkozásokat,

mint amilyen például az irodalmi nevelésnek az anyanyelvtől elszigetelt, szlovák nyelven történő tanítása volt. Mindez anélkül történt,

A Hét társadalompolitikai melléklete 43

Felelős szerkesztő: M á c s lúzset

hogy „akár egyetlen magyar pedagógus véleményét kikérték volna“. Az 1968. július—augusztusi szám 362. oldalán pedig ez áll: „Az 1960-as iskolaügyi közlöny (Zvesti Povereníctva skolstva a kultúry, 1960. június 15. — SPN, Bratislava) 163. oldalán közölt magyar tannyelvű kilencéves alapiskolák új, akkor bevezetett óraterve szerint 1960. szeptember elsejétől a magyar nyeiv és irodalom (tehát egy tantárgy) tanítását 65/62 órában kell tanítani. Ezzel a rendelkezéssel ellentétben 1961-ben, most már nem a Megbízotti Hivatal, hanem az Oktatásügyi Minisztérium Közlönyében (Véstník MSK, 1961. évfolyam, Praha) a 319. oldalán dr. V. Kristek aláírásával és Fr." Pecina ügyintéző előadó megjelölésével a magyar, a lengyel és az ukrán tannyelvű kilencéves alapiskolák óraterve az irodalmi nevelést a 6—9. osztályokban heti 2 órában, mint önálló tantárgyat. írja elő. A lengyel iskolákban cseh nyelven, az ukrán és a magyar tannyelvű iskolákban pedig szlovákul kell ezt a Tantárgyat tanítani azzal a megjegyzéssel, hogy a tantervek által előírt nemzeti irodalom műveit anyanyelven kell tanítani. ,

Ezt a rendeletet azonban már 1963-ban (Véstnik MSK, 1963. 273. oldal) hatálytalanítjuk. A rendeletet ügyintéző referenseként Fr. Mózsi és B. Svihranová szerepel...“ Ennyit idézünk, mert ebből is kitűnik, hogy a tulajdonképpen újból bevezetett óraterv visszatérés az 1960-as koncepcióhoz. Aki pedig csak egy kicsit is jártas az óraterv készítés bonyolult munkájában, tudhatja, hogy semmilyen intézet vagy pedagógus egyazon iskolai évben nem dolgozhat ki és főleg nem terjeszthet elő jóváhagyásra a legfelsőbb hatóságok számára két merőben ellentétes óratervet és azt indokló jelentést. S hogy a cikkírónak a magyar iskolákat sértő kifejezését használjam: a „körhintában“, azaz mind a Pedagógiai Intézetben és a Tankönyvkiadóban, mind pedig a Megbízotti Hivatalban már az első koncepció kidolgozásakor a máig is munkájukat ott végző elvtársak dolgoztak. Tehát szinte lehetetlen, hogy az 1960-as óratervet, melyet egy 60—70-fős szakcsoport dolgozott ki, már 1961-ben ők maguk változtassák meg és 1963-ban ezt már hatálytalanítva ismét visszakanyarodjanak az 1960-as saját koncepciójukhoz. Nemcsak nekem, aki ismerem e bonyolult ügy hátterét, az annak idején nem minden rizikó mentes intézését, hanem logikus ez minden olvasni tudó ember számára, mert ez a teljes igazság. A hivatalos Iskolai Közlöny, a Törvények és Rendeletek Tára minden iskolában ott van (ezt ismerni nem érdem, hanem kötelesség!) Minden félreértés elkerülése végett: nem az irodalmi nevelés rég lezárt és elintézett ügyére akartam most rávilágítani, hanem csupán egy példán illusztrálni Sági Tóth Tibor érvelési módját.

Kár, hogy a szerző olyan felületesen nyúl a kérdésekhez. Okfejtése során ezért is kerül fonák helyzetbe, hiszen a még kétségtelenül meglevő hibákért a csehszlovákiai magyar pedagógiát, illetve kizárólag egyes vezetőit, a sok-sok tehetségtelen igazgatóhelyettest, igazgatót és tanfelügyelőt, iskolai dolgozót hibáztatja. A káderezést kezdi ki Sági Tóth, de ő maga tévedhetetlenként káderez. Persze nem tudja, hogy egy általánosabb jelenséget csupán egy részterület megvilágításából elemezni, metodológiai hibái Ez a metodológiai hiba azonban a demagógia szülőanyja. Előbb kell ugyanis megoldani a sokrétűségében összetettebb társadalmi problémákat, mert a pedagógia csak ezek vetülete, objektivizált alakja, amely ugyan visszahatást gyakorol szülőjére, de elsődlegesen azzal determinált. S mivel a hiba hibát szül, a cikk írója nemcsak a bodor tájékozatlanság és a hitetlenség hibájába esik, hanem káderes minőségben nem mentes az érzelmi színezettől — s ez pedig már eleve az objektivitás hiányát jelenti. Bűnbakot keres azért, hogy miért nincs „igazi hazai magyar pedagógiai propaganda“. Közben egyszerűen megfeledkezik (vagy inkább elhallgat?) eddigi lehetőségeinkhez mért olyan jelentős eredményekről, mint például a Hét közölte Család, iskola., művelődés cikksorozatról, melyben Mózsi Ferenc sikeres harcot vív a „gyors megtéi rtilésből eredő pályaválasztással“, s ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ún. bólogatójánosok 12 %-ról 50 %-ra emelték néhány év alatt a 15 éves tanulók középiskolai továbbtanulási potenciáját. Tudatosan elhallgatja Kardos 1stván (Szocialista Nevelés, 1965. november, 65, old.) vagy Mózsi Ferenc ebben a kérdésben kifejtett álláspontját (Tanítói szemmel, SPN, Bratislava, 7—27. old.). Ónody, Bertók, Hardies, Kovács, Dudás, Lukács, Varsányi cikkeiről és sok más jelentős írásról hallgat. Az anyanyelvi oktatás jelentőségéről írt ismert tanulmány például több nyelven, külföldön is megjelent. Mindez a szerző „irányított“ emlékezésére vall, mert furcsa, hogy valaki emlékezzék ugyan egy körhintás cikkre vagy egy valóban „rokonszenves bodrogközi levélre“, de agyonhallgassa a pedagógiai propaganda immár két kiadásban megjelent, közel 8 ezres példányban eladott a „Gyermekem elsős lesz“ c. műveti Persze eléggé illuzórikus és primitív úgy beállítani a kérdést, hogy egy lap vagy akár tíz folyóirat is majd mindent megold. Nem old meg, nemcsak azért, mert akadhat olyan ember, aki egyszerűen nem olvas, de azért véleményt mond, sőt még olyan is akadhat, aki anélkül, hogy utánanézne a dolgoknak, becsmérlően nyilatkozik vagy akár ír . . . A lapok, cikkek, tanulmányok szükséges előfeltétel, de csak akkor segítenek, ha a csehszlovákiai ma gyár iskolaügy gyakorlata kellő indukciós bázist nyújt a pedagógiai propaganda bonyolult kérdéseinek megoldásához. Ennek vizsgálata pedig izgalmas probléma lenne. De Sági Tóth Tibor egyoldalúsága és felületessége sajnos nem ebbe az irányba vezet. Mert valóban sok még a problémánk, s köztük probléma a szlovák nyelv tanítása is. A cikk szerzőjének tanácsa szerint azonban ez a probléma nem szűnik meg. Feltételezhető, hogy még ő sem gondolja komolyan, hogy a nyelvtanítás világszerte vitatott kérdését két pontba foglalt javaslatával, egy vitézi kardcsapással elintézte, (Egyébként is a „csökönyösen“ koncentráló javaslata — tanítsuk a szlovák irodalom tanítását az anyanyelvi órákon — ugyan hasonlít a rossz emlékű irodalmi nevelés koncepciójára. Már csuk egy lépés és Sági Tóth Tibor is ott tart, ahol az irodalmi nevelés koncepciójának cseh alkotói: az utilitarizmusnál. Hiszen „a szlovák irodalmat szlovákul is taníthatnák“!) Tény, hogy a nyelvtanítás kérdéseivel sok száz intézmény és tudós foglalkozik. Ennek ellenére egyetlen korszerű módszerre sem mondható, hogy egyszer s mindenkorra megoldaná e kérdést. Nálunk komoly felkészültségű, nagy apparátussal dolgozó tudományos team választotta ki a legkorszerűbb módszerek egyikét. Ennek alapján irányítja a Tankönyv, kiadó a szlovák nyelvkönyvek szerzőinek munkáját. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy Sági Tóth Tibor, szerkesztőségünknek 1968. február 7-én beküldött hivatalos bírálatában rendkívül elismerősen nyilatkozik a szlovák tankönyvről, holott a cikkben, a nagy nyilvánosság előtt ennek éppen ellenkezőjét állítja!

Remélem, a mi körünkben is majd akar erre is orvosság — s ez nem lehet más, mint az elmélyülés, a komoly munka, az eddigi eredmények és mindnyájunk tevékenységének reális, a valós tényeken alapuló becsületes értékelése. A mi életünk nem körhinta. A tisztségeket ezért azoknak kell viselniük, akik rátermettségükkel, műveltségükkel és széleskörű tájékozottságukkal kiérdemelték és kiérdemlik, eredményes munkájukkal pedig megszolgálják. A káderpolitikát pedig — mindenki véleményének meghallgatásával, a tény.ek sokoldalú ismerete alapján — az arra egyedül illetékes szervek fogják irányítani. Mindnyájan egyetértünk azzal, hogy szükség van egy a család és az iskola kapcsolatával foglalkozó lapra. Kár azonban, hogy a cikkírónak olyan