A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-26 / 43. szám

fából faragták Szabó Pált, aki egykönnyen meghátrál s megadja magát a sorsának. Az is­kolából ugyan hat hónapra kiesett, de a pa­rancsnokság kivételes, külön engedélyével éj­szakánként tanulhatott. Keményen, fáradhatatlanul tanult, egy pil­lanatra sem lankadt el. Átvirrasztott éjszakák után sokszor úgy érezte magát, mint a részeg, s mintha homokkal szórtak volna tele a sze­mét, mégis kitartott. Akarata, szorgalma meghozta a gyümölcsét. Visszakerült az iskolába, s kitüntetéssel elvé­gezte. A gyakorlati repülés már nem okozott gondot, hiszen éppen arra vágyott, hogy repül­hessen. Kiválóan és örömmel végezte gyakor­latait. Vadászpilóta lett. Ezüstösen csillogó gépén a hang sebességével cikázott, hasogatta át a vég­telen levegőóceánt. Átszelte a tornyos felhőket, gyerekkorának színes mesevilágát. Átzúgof,t színpompás szivárványok boltíve alatt és fö­lött ... Brünnben teljesített szolgálatot. Parancsno­kai szerették a tehetséges, keménykötésű va­dászrepülőt. Bodrogközi lány volt az első szerelme. Ki­tartott mellette. Érte ment, hogy házasságot kössön vele, majd visszamentek Brünnbe, ál­lomáshelyére — most már kettesben, együtt. Ott született meg első gyermekük, Pali. Váratlan esemény zavarta meg kiegyensúlyo­zott és boldog családi életüket. Felesége sú­lyosan megbetegedett, aminek az lett a követ­kezménye, hogy otthagyta Brünnt, a pilótasá­­got — szívének nagyobbik felét. Parancsnoka igyekezett lebeszélni elhatáro­zásáról, de mint minden más kérdésben, ebben is kemény volt. Felesége érdekében kitartott elhatározása mellett, és hazautaztak Királyhel­­mecre. Felesége aztán szerencsésen felépült, sőt újabb gyermekkel ajándékozta meg, Kati­cával. Szabó Pál édesapja vadászember volt. Sok­szor loholt kiscsikóként a nyomában. Talán már akkor belefészkelte magát szívébe a vadászláz. Később, mikor a kék eget Járta, a magasból még inkább csodálta, tisztelte és megszerette a természetet, a hazai tájat lankáival és csú­csaival, növény- és állatvilágával. Egyre inkább vonzotta a nyárfák és fenyők lombsusogása, a nádasok sokszínű hangja, csalta, hívta a| szar­­vasbőgés, a fácánrikoltás és a vaddisznók rö­­fögése. Valahogy rokonságot érzett a kemény­ségükkel és a szílajságukkal. Vadász lett. A lakását díszítő trófeák tanú­sítják puskájának pontosságát és vadász-sze­rencséjét. Közben gyerekeivel is megszerettette a ter­mészetet. Azt tartja, hogy aki a természetet Szabó Púi trófeagyüjteményéböl /középen szar­­oasblka- és körülötte 8 özbak-agancs/ Szabó Púiné újszülött kisfiáoal, akit a Csemadok pártfogásába vett szereti, embertársait is tiszteli és megbecsüli. Télen együtt járják a hófehér világot. Szá­­montartják, védik és etetik a vadakat. Mert nemcsak elejteni lehet a vadat, de védeni és nevelni is kell! Felesége megérti, hogy szenvedélye, hivatása gyakran viszi el Szabó Pált hazulról. 0 viszont szabad óráiban festeget. Több vadász-témájú festmény díszíti lakásuk falait. Megkértem Szabó Pált, meséljen legnagyobb, legérdekesebb vadászélményéről. Halványan elmosolyodott, majd rövid gondolkodás után beszélni kezdett: — A kezdet kezdetén, még „bojtár“ korom­ban, vendégvadászatra, őzbak-lesre mentem társaimmal. Hajnali négykor vagy százharminc méternyire kicsörtetett elém egy vaddisznó. Akkor láttam életemben először ilyen közel­ről. Különös izgalom fogott el. Nem tagadom, kissé remegett a kezem. Amíg tétováztam, a vaddisznó eltűnt a bokrok között. Kis patak csörgedezett a bokrok mögött, nyílván oda­ment inni, gondoltam magamban. Várakoztam. Nemsokára ismét előjött. Széchényi Zsigmond mondása jutott eszembe: „Ilyen esettan a va­dásznak önmagát kell megnyugtatnia, mielőtt lőne“. Nyugtattam magam, amennyire tudtam. Majd céloztam, s a lövés eldördült. A vad ösz­­szeesett, de nyomban felugrott és elcsörtetett abba az irányba, ahonnan jött. A vadászregu­la szerint néhány percig várnom kellett volna a lövés után, de én nyomban odarohantam. Kerestem a vért, de nem találtam. Közben odajöttek a társaim, ők is keresték a vérnyo­mot, de hasztalan. Ugratni kezdtek, hogy biz­tosan megijedtem, felmásztam a fára, remegett a kezem, azért tévesztettem célt, s nevettek hahotázva, harsogón. Búsan, elkeseredetten bandukoltam hazafe­lé. Társaim az úton tovább ugrattak, mintha beléjük bújt volna az ördög. Hazaérve Almásra a vadászgazda, Polgári Géza megkérdezte, mi volt, mi történt a lesen. Társaim nevetve elújságolták, s kigúnyolták a sutaságomat A vadászgazda elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. Behívott egy másik szobába, és töviről hegyire elmondatta velem az esetei. Türelmesen végighallgatott, aztán felállt -­­nekem nem szólt semmit —, s kiadta a paran­csot. hogy három ember a traktorral és kutyá val menjen el a vaddisznóért. Csodálkoztam, szinte nem akartam hinni a fülemnek. A lövés helyétől, mintegy hatvan méternyire, egy lombos fa tövében elnyúlva feküdi a kan. 16ü kilót nyomott. Mondanom sem kell, hogy nagyon, nagyon örültem, és soha nem felejteni el ezt az esetet. Társaim aztán nagy hűhót csapva felszentel­tek, azaz jói elvertek .. . Most, a város fennállásának 700. évforduló­ja hajnalán újabb öröm érte Szabó Pált: fe­lesége szerencsésen rnogsziilte harmadik gyei meküket, Pétert. így aztán van már Péter és Pál is a családban. Barátai és vadásztársai ünnepelték a boldog apát, s hajnalig énekelték, hogy: „Hajmást Péter, Hajmásl Pál. . A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy azon az emlékezetes, dalos éjszakán, különös bejegyzéssel gazdagodott a Királyhelmeci Va­dásztársulat krónikája. Kivonat a krónikából: „ ... Társulatunk vadászgazdájának a 700. év­forduló hajnalán születeti Nimródja, kereszt­nevén: Péter, a Vadásztársulatba — mint kan­didátus — ünnepélyesen felvétetik, és 18. élet­évének betöltésekor vadásztaggá üttetlk. Ezen nyilatkozat címeres viaszpecséttel el­­láttatik, a tagok előtt ünnepélyesen felolvasta tik és mindenki által aláírattatih . . .“ Szerkesztőségünk ezúton fejezi ki jókíván­ságait. Számontartjuk ős figyelemmel, kísérjük a kis Péter fejlődését, életútját. Talán tanúi lehetünk még, hogy a jövőben, a századforduló táján, túlszárnyalja az édesapját Is, s nem­csak a felhők közé jut el, hanem jóval távo­labbra — talán a világűrbe. LOVICSEK BÉLA mrarr

Next

/
Thumbnails
Contents