A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-13 / 28. szám

Szereted a zöld papagájokat ?

Ki volt írva a nevem. Megörültem, hogy megkaptam otthonról azt az ajánlott levelet, amit még a múlt hét eleién küldtek el. Akárhogy számolom, egy napra húsz kilométer esik. Azt hiszem, gyalogpostával jött. Felbontottam, a borítékot. A mutyi igen indulatosan írhatott, mert a sorok között nem volt egyforma távolság, az egész levél egyetlen mondat, pont qs vessző nélkül. Azt írta, fáj nekik, hogy megbuktam, meg ez csak azért van, mert rém sokat csavargók, ahelyett, hogy a könyveket rúgnám. Nem volt bennem nagy gőz arra, hogy tovább is olvassak, de ha elkezdtem, akkor folytatom. Leveleket nem szeretek félig olvasni. Még ha tudom is, mi van bennük. Azt írja tovább, hogy nagyon kár volt gimit végeznem, mert „lump csavargó“ anélkül is lehettem volna. Fájt, hogy így gondolkodik, és ezt meg is írja nekem. Az egyetemen is ezt hajtogatta néhány muki. Persze a műveltségükhöz meg az arcbőrükhöz illő körítéssel és meggyőződéssel. Aztán azt is írta, hogy rosszul esett, hogy még egy nyavalyás lapot is álmos voltam küldeni, pedig ők DBm ezt érdemelnék, sajnálta, hogy így gondolkodom, meg biztosan azért kellett otthagynom a sulit, mert hülye voltam. Azt is írta, ha nem megyek haza, feljön és megkérdezi a „Tanárjaimtól“, mi az isten lett velem. Belehervadtam, mert a tanárokat nagy tével írta. Még néhányszor megismételte, hogy kár volt a dohányért, amit eddig rám költöttek. Nagyon rosszul esett, hogy még a szüleim is félreértenek. Hiába mondtam otthon, nem hagytam ott a sulit, csak megszakítottam, azt is azért, mert muszály volt, ha nem szakítom meg, kirúgnak és mehetek a fenébe kertet kapálni vagy síneket olajozni.

Mikor hazamentem, mondták, hogy küldtek egy levelet, és mást vártak tőlem, nem kellett volna ezt tennem. Addig sopánkodtak, amíg bele nem untam és elmentem az öcsémmel cseresznyéim. Az öcsémnek elárultam, hogy udvarolok egy lánynak, rém megörült. Oltári — mondta. Ha valami tetszik neki, mindig ezt mondja. Most megy gimibe és színész szeretne lenni. Álmos tervei vannak, az biztos. Olyan sötét volt, hogy úgy kellett minden cseresznyét kitapogatni. Haza kellett mennünk.

Otthon újra magyarázkodtam, közben elárultam, hogy járok hívei, persze nem robbantak fel áz örömtől, mert a lány jó pár évvel idősebb nálam. Elkezdtem szövegelni, hogy rendes csaj, rém művelt, rneg szép. Belenyugodtak: „Csinálj, amit akarsz. Nem vagy gyerek.“ A mutyimmal elolvastattam egy verset, amit őhozzá írtam. Én még egyszer felolvastam. jó bánatosan, mint egy temetési szöveget. Nagyokat pityergett rajta, pedig nem sokat érthetett meg belőle. Apu is azt mondta, hogy hülyeség ez a vers, mert „nem szól semmiről“, csak összevissza zagyválók benne.

Mondtam, van értelme, és elkezdtem szövegelni a modernségről, de láttam, nincs sikerem, ezért nemsokára abbahagytam. A fürdőszobában volt egypár agyonnyomorgatott cigi, elszívtam vagy hármat, egy kicsit ittam is hozzá. Apu hozott haza bort. Kicsit savanyú, de azért lecsúszik. Közben igyekeztem meggyőzni az öregeimet arról, hogy már nem vagyok kisdobos, én is ember akarok lenni, de nem másokért, hanem magamért, a többi emberre köpök. „A jövó héttől pedig dolgozni fogok“ — mondtam megnyugtatásként. Máig sem kerestem munkát, pedig megígértem Linek is. Az apróhirdetések között találtam egy megfelelő helyet, azt hiszem egy temetési vállalat hirdetése volt. Az volt a baj, hogy már az elképzelés is kielégített, ezért feleslegesnek találtam, hogy munkába álljak. Az ember azzal szorítja meg határait, hogy önmagára kényszerít hozzá nem illő dolgokat. A gyengék beleszoknak tévedéseikbe, a lázadók és erősek pedig boldogtalanok lesznek. Mások eltiprasához erő és kegyetlenség kell. Sok mukit kielégít, ha másokat a sárban lát. Én inkább a bánatot választom a kegyetlenség helyett. Lehet, hogy gyáva vagyok. Nem érdekel.

Li az egyetlen, aki magára vállalja a nyavalyáimat és szomorúságomat. Ö mindig megért és megnyugtat. Sokat gondolkodtam, hogy mit nyertem vagy veszítettem Livel. Rájöttem, hogy Li hiába önzetlen, mégis meg kell tagadnom magamat, ha egy kicsit hálás akarok lenni. De Linek ezt még sohasem említettem. Biztosan elszomorodna, vagy azt mondaná, hogy hülyeség. Egyszer azt írta, hogy az öngyilkosságot nem az ember követi el, hanem az élet. Annyira megtetszett, hogy megjegyeztem. Mivel Li nagyon engedékeny és nagyon rendes lány, úgy ér’ zem, rengeteget kell tenuem érte. Nem tudom, meddig bírom erővel. Minden akadály előtt leülök filozofálgatni. Végül belefáradok. Ezért kell rendszerint minden tett előtt, visszafordulnom. Lehet, hogy túlságosan pesszimista vagyok, de az most nem érdekel. A pesszimizmus a többiek szemében általában hatalmas póznak tűnik. De ha váratlanul mondjuk vidám haugulatbon tör valakire, már őszintébbnek látszik.

A múltkor a templomnál vártam Lire. A rozsdás kapulmn egy vak koldult. Apácák jöttek ki a templomból örült komoly képpel, és úgy tettek, mintha észre sem vették vqlna a fehér botot. Ez nagyon fájt. Teljesen kiábrándultam az apácákból. Igaz, a többi ember sem adott a koldusnak, álltak a templom előtt és a hétvégi programról dumáltak, de azok nem tűntek fel annyira. A sok hülye muki és a beszéd annyira feldühített, hogy elrohantam a templomkert másik részébe, leültem a kerítésre és bámultam azt az ideigesítően barna Krisztus-szobrot. Viszszaronantam és odaadtam a koldusnak egy marék pénzt. Nem számoltam meg, de volt vagy ötven korona.

Mikor odadobtam a koldusnak a dohányt, még utáni: jó párszor rágyújtottam, de Li csak nem akart jönni. Később már észre sem vettem, hogy őt várom, meg szerettem ott lenni. Megtetszett a templom és a szobrok. Nagyon tehetetlen voltam, még arra sem volt erőm, hogy etvonszoljain magam a' Projektig és megkérdezzem, hogy ott van-e Li, vagy ha nincs, mi történt vele.

Másnap déli egy ráig izzadtam a paplan alatt, de akkor is csak azért keltem fel, mert emberfelettian megéheztem, ki kellett ugranom a városba, hogy valamilyen löttyel csillapítsam a gyomromat. Feri, a szobatársam is velem jött. Összejártunk egy csomó éttermet meg kávéházat, mert sörre fájt a fogunk. Az egyik hely tele volt unatkozó pasasokkal, a másikban pedig nem lehetett sört kapni. Beleuntunk, s így inkább nem ittunk semmit. Közben arra gondoltam, hogy már dolgoznom kellene, mert pénzem nincs és kopott vagyok, mint egy lábtörlő. Ferinek randi ja volt. Pénzt kért kölcsön, egy tízest. Mondtam, ne martiul jón, mert nekem is szükségem van a pénzre, különben adnék neki, de nem tehetek semmit, még nem is dolgozom satöbbi. Pénzem igazán kevés volt.

— Zsugori vagy. — Látszott rajta, hogy tényleg szüksége van a tízesre. Különben nem papolna ennyit

— Te meg hülye — feleltem, azért, hogy én is mondjak valami szellemest. Végül mégis adtam neki egy tízest, tegyen vele boldog, és nagy komolyan lekoptam. Rengeteg helyet összemászkáltam, anélkül, hogy tudatosítottam volna. Vettem egy doboz cigit, felültem az autóbuszra, hogy kimenjek Lihez. Eredetileg nem akartam, de Feri biztatott, hogy menjek, ne legyek őrült. Mondom, én nem akartam, de végül mégis bemásztam a járgányba. Egy-két sznob mókus megint szemlét tartott a cipóm felett. Nem tudom, mi a fene van rajta néznivaló, Li nem volt otthon. Visszacsoszogtam a megállóhoz, megint rém kényelmesen. Leültem egy kerítésre és egymás után szívtam a cigiket. Egy óra múlva jött Li. Mondta, hogy 5 is keresett, de nem voltam otthon, meg azt, hogy rém álmos alak vagyok, és nem tudom használni a jwaktikus eszemet. Ezt elmondta vagy háromszor. Jó vacsorát főzött. Krumplit meg húst. Tényleg jól esett.

Kint aludtam Linót. Állandóan attól tél, hogy nem fogom szeretni öt. Azt mondta, ha elhagyom, elmegy apácának. Muris, nem? Néha tényleg sokat tervez. Az ember a tervezéssel legalább annyi dolgot veszít, mint amennyit nyer. Li túlságosan rendesen és hagyományosan gondolkodik. Én nem szeretem valamiről azt mondani, hogy ilyennek vagy olyannak képzelem, honnan tudjam, hogy igazam lesz. Elég nagy terv már az is, ha az ember egész életében ember akar maradni. Ez a fő. A többi dolog hülyeség és üres szöveg. Én gyenge vagyok, Li erős. Én citrommal iszom a teát, ó tejjel, angolosan. Li rengeteget veszít azzal, hogy mindenhez van benne szusz. Lehet, ezzel önmagát tagadja meg és hagyja el. Ezt nem szeretném. Féltem őt, mert szeret, és én állattan önző és gátlásos vagyok. Ezért nem szeretek mosolyogni.

Li is gátlásos. De ö legalább szereti a macskákat. Én nem szeretem a macskákat, sem pedig a zöld papagájokat. A papagájokról még eddig nem beszéltem senkinek. Megkérdeztem Ferit, mi a véleménye a zöld pajjagájokról. Ügy csinált mintha nem értené: „Ml az a papagáj, röplabda?“ Persze csak marhult. Még egyszer megkérdeztem tőle, mire azt felelte, nyaljam ki a papagájok seggét. Ö meg az enyémet.

— Azért beszélsz így, mert még nem ettél almaszeletekre kent lekvárt, és nem ültél aratógépen kilenc sörrel a gyomrodban.

— Unalmas vagy és logikátlan, mint az állatgondozók. — Egyszerre milyen szellemes tett. Felröhögtem. Nevettem, és arra gondoltam, hogy a zöld malacomnak leesett az egyik orrlyuka, másikat kellene helyette ragasztanom. Már az is őrült nagy fáradság tőlem, hogy ezt elterveztem. A sok balszerencse nagyon rászoktatott a legyintésre. Még egy ízléses akasztófa sem tud lekötni. De vannak dolgok, amelyek rátaényszerítenek a gondolkodásra. Mondjuk egy jó film vagy könyv. Az erőlködéseket soha nem bírtam megállni nevetés nélkül. Az erőlködéseknek van egy csomó bízás és sikertelenség. Bízni nem szeretek túlságosan, a sikertelenség pedig letör. Az egész világ le van könnyezve. Tudom, ahhoz nagy erő kell, hogy mindent lekönnyezz, A világ általába« túlságosan egyszerű és csendes. Csak a nagy fejek csinálnak belőle problémát. Ezért szeretem a naív dolgokat, mondjuk a zsíroskenyepet és a verseket. Van bennük valami, amire csak a szájukat tátják a sznobok és úgy néznek rájuk, mint a tornacipőmre, az ölelkezéseinkre a lányokkal, ugrálásainkra a Dunapartoe vagy akárhol a városban.

VARGA IMRE