A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-19 / 42. szám
Halálának százhuszadik évfordulója alkalmából megilletődve indézzük a lángeszű lengyel zeneszerző és zongoraművész emlékét. A zongoramuzsika történetének egyik legnagyobb alakja sok halhatatlan szépséget adott a világnak. Csodálatosan szép művészetével meghódította az egész emberiséget. Fryderyk Chopin 1810-ben született Zelazowa Wolában, Varsó mellett. Atyja francia származású nyelvtanár, országos hírű pedagógus, anyja lengyel. Nagyapja intéző egy dúsgazdag gróf uradalmában. Valamennyien szeretik a zenét és az irodalmat. A kis Chopint a szülőházban csupa gyöngédség, csupa szeretet vészi körül. Dédelgetett kedvence nemcsak a családnak, hanem az előkelő szalonoknak is, ahol már nyolcéves korában saját szerzeményeivel és zenei tudásával ámulatba ejti a zenerajongókat. A sápadt, vézna kisfiúnak ilyen környezetben formálódik jelleme és érzelmi világa. Az első benyomások, a lelki finomság, a nemes lelkű, fennkölt gondolkodás, a szülői ház melankolikus hangulata végigkísérik életútján a rendkívül érzékeny művészt. A szülők — látva fiúk szenvedélyes vonzódását a zene iránt — minden áldozatot meghoznak, hogy gyermekük a, lehető legnagyobb mértékben képezhesse magát a zeneművészet terén. Első zongoratanára Adalbert Zywny, majd utána a varsói konzervatórium igazgatója irányítja a „csodagyermek“ tehetségének fejlődését. Ö ösztökéli a „zenei lángészt“, hogy menjen külföldre. Chopin első külföldi útja Bécsbe vezet, ahol koncertjeivel fényes sikert ér el. Zsúfolt ház tapsol a fiatal művésznek. Kritikusok és zeneművészek elragadtatással méltatják páratlan tudását. Varsóban is ad koncertet. Játékával csodálatra készteti I. Sándor cárt és a zenerajongó közönséget. Neve bejárja az országot. Sikere nagyszerű reményekre jogosítja fel szüleit és tanárait. A húszéves ifjúban osztatlan elismeréssel a „nemzet zeneköltőjét“, a lengyel zeneművészet nagy reménységét tisztelik. Tanárai és barátai serkentésére újra külföldre megy, hogy csodálatos muzsikájával meghódítsa a világot. Witwiczki író arra kéri: tökéletesítse művészetét, hogy vigasza és dicsősége legyen családjának és nemzetének. Ezzel kitűzi a célt a művész elé. És Chopin egész életében nem téveszti szem elől ezt a célt: csaknem két évtizedes külföldi tartózkodása alatt forrón szeretett édesanyja és nemzete volt számára a legfőbb erőforrás. Művészi világa középpontjában a vérbefojtot szabadságharc után a leigázott haza állott. Sohasem lett hűtlen a szabadság eszméjéhez, Varsói búcsúhangversenye után, Prága érintésével, ismét Bécsbe, majd Salzburgba, Münchenbe és végül Párizsba, az akkori zenei világ fővárosába megy, ahol második otthonra lel. Az útközben rendezett hangversenyeken mindenütt óriási sikert ér el. j Párizsban rendezett hangversenyeivel egy csapásra meghódítja az ott élő művészek — Liszt, Berlioz, Bellini, Rossini, Delacroix, Heine, Balzac, Lamartine stb. — szívét: a francia művészi közélet középpontjába kerül. A szellemi élet kitűnőségei kölcsönösen ihletet merítenek egymásból. Heine „a zongora Rafaeljének“ nevezi. Legjobb barátja a zongoramuzsika fejedelme, Liszt, aki nem titkolja elragadtatását, és félreérthetetlenür kinyilvánítja, hogy Chopin új korszakot jelent a zeneművészetben, az érzelmes költészetben. Mendelsshon „isteninek“ nevezi Chopin zongorajátékát, elragadőnak egyéniségét. Rendkívüli képessége mindenkit ámulatba ejt. A királyi család előtt két alkalommal is játszik. Kőrútján Drezda, Lipcse,< London szakértő közönsége és kritikusai tapsolnak az ünnepelt művésznek. Páratlanul finom muzsikájával, az érzések bensőséges, gyengéd kifejezésmódjával mindenütt valósággal lenyűgözi hallgatóit. Londonban nem érzi jól magát. A köd, a nyirkos levegő nem tesz jót az egészségének. Csakhamar visszatér Franciaországba, hogy küzdelmes életében szinte elölről kezdjen mindent. Sokat dolgozik. Párizsban leckeórákat ad, műveinek és hangversenyeinek honoráriumából él. Kell a pénz, mert fényűzően költekezik, és nem tud bánni a pénzzel. A társadalom színe-java veszi körül, s ő lépést akar tartani a születés és a pénz arisztokratáival. Ellenállhatatlan mosolyú, körülrajongott szépségek — többek között Delphine Potocka grófnő — rajongása csaknem teljesen hidegen hagyja, mert szívében dédelgeti régi szerelmét honfitársa, Mária Wodzinska iránt, akit Marienbádban 1836-ban el is jegyez, de akit a leány atyjának ridegsége elszakít tőle. Az ok: Chopin betegsége. Chopin ugyanis ekkor már súlyos betegségével, a tüdőbajjal birkózik. Marianské Láznéban fekete márványba vésett aranybetűk őrzik Chopin ott-tartózkodásának emlékét lengyel és francia nyelven: Ebben a házban lakott Fryderyk Chopin 1836-ban. Chopin szerelme több művében tükröződik. Önkínzó, gyötrődő lelkének vallomásai ma is könnyeket csalnak a muzsika rajongóinak szemébe. Csodálatosan szépen tudta kifejezni az emberi bánatot, a szomorúságot, örömet, áhítatot, vágyat és reményt... Szívében nagy fájdalommal, betegen tér viszsza Párizsba. Életének ebben az időszakában Liszt révén megismerkedik élete legnagyobb szerelmével, George Sand francia írónővel. A csaknem tíz évig tartó kapcsolat sok boldogságnak és még több boldogtalanságnak a forrása. Sand, bepillantva a művész „műhelyébe“, így örökíti meg Chopin alkotó gyötrelmeit: „Naphosszat bezárkózott a szobájába, sírva járkált föl s alá, sokszor összetörte a tollát, mikor egy-egy ütemet már százféleképpen leírt, és megint kitörölt; másnap újra kezdte kétségbeesett kitartással, nagy aprólékossággal. Egy oldalnyi munkával néha hat hétig is elbabrált, s a végén megint csak az első odavetett vázlathoz tért vissza.“ így születnek meg remekművei. A társtalanság érzésével küzdő finom, diszkrét egyénisége, szeretetre vágyó szíve szívesen fogadja az írónő anyás gondoskodását. — A romantikus szerelemnek végül is szakítás a vége. Amikor 1848-ban-Párizsban kitör a forradalom, Chopin már nagyon beteg. Második angliai útja sem gyógyítja meg. Fáradtan tesz eleget a hangversenymeghívásoknak, és megtörtén zongorázik Viktória királynő jelenlétében. Halálsejtelmektől gyötörve, súlyos betegen tér vissza Párizsba, hogy hangversenyt adjon a lengyel emigránsok javára. Egész életében honfitársai között érezte magát legjobban. Szerette társaságukat, hű barát volt. Utolsó óráiban is Potocka grófnő és lengyel barátai tartózkodtak halálos ágyánál. Még nincs negyven éves, amikor 1849. október 17-én meghal. Végső akarata, hogy Párizsban temessék el, de a szívét küldjék Lengyelországba. így is történt. Saját gyászindulőjának hangjai mellett temették el a francia fővárosban, a szívét Varsóba küldték. Ma is ott van a Szentkereszt templomban — halhatatlan gyönyörű muzsikája pedig milliók szívében él. Lengyelország nagy fia- ma az egész emberiség büszkesége. OZORAI FERENC Dénes György állok az utak felett Ügy megyek tovább, ahogy a fák bandukolnak, a szárnyas csodalények, lobogva őszi szélben, istennel gazdagodva a bölcs örökkévalóság ösvényein. Szemem a föld szeme, fülem a föld füle, minden érzékem értőn érti már a végtelenség fény-üzenetét, a csillagok időtlen áradását s a föld porában munkáló időt. Üstököm kilombosodik s elhull, mint ahogy mindenek elkövetkeznek. Mert nincs megállás, a forduló idő mindent megérlel s elpusztít: porszemet s csillagvilágokat, s a reményt is, amely szárnyakat adott emberi dolgainknak. Leszek hát olyan bölcs, mint a fák, szelíden s oktató hűséggel állok az utak felett, dombok magasán, s nem magam sorsán borongva hallgatom a puszta szelek sóhajos énekét. Batta György icinke-picinke meggyfák A viola-füstöket köpő négykerekűk tengerén is túl, ott, _ ahol icinke-picinke meggyfák zöld legyezői oltalmaznak az uránsugarak elől, él egy sárgarigó. Ha szemeim szomorú szökőkutaiból benzin permetez arcomra, karomra, lábaimra, és pattognak keserveim szikrái, hogy elégessenek, s elröpítsenek a halál planétájára, útnak indulok, hogy meghallgassam a sárgarigó énekét. Mert ott, a viola-füstöket köpő négykerekűk tengerén is túl, az icinke-picinke meggyfák zöld legyezői alatt megtölt a patyolat trilla, s úgy térek vissza, a kormosszívűek közé, hogy hiszem: élni kell így is: ágyúcsövek torkán rakott fészkekben
