A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-19 / 42. szám
Amikor rátaláltam, vérszinű aolt u korona/a. Az égalja, ahol hozzáért, lángot kapott, s csodálatos színűek lettek a felhők, amelyek anyagira igyekeztek délfelé, hogy hátra sem néztek, így nem látták, hogy itt-ott beleakadtak csücskeikkel az erdőkbe, hegyekbe s rozsdás, véres foltokat hullajtanak el. Másnapra millió ökörnyál ereszkedett az égből, eltévedt, fájdalmasan zengő hangfoszlányok csavarogtak a völgyekben. Ősz lett. Az én kőrisem csendesen haldoklóit, nem zavarta a verebek őrült csiripelése sem, amelyek olyan veszettül táncoltak az ágai között, hogy mind lerugdalták a véres leveleket. Akkor láttam csak, milyen gyönyörű kőris. Szebb volt, mint a legszebb menyasszony, aki valaha is átlépte a templomunk küszöbét. Karcsú volt, légies, éjszakánként karjaiba húzta a holdat s alig akarta felengedni az égre. Reggelre mindig könnyesek voltak a levelei. — Sír a kőris — néztük bután a húgommal. Hangyák hemzsegtek a törzsén, ronda nagy fejükkel úgy köröztek, mint a körző, piros gömb alakú poloskák sinkóztak közöttük ügyesen le s fel. Olyan forgalmas volt a törzse, mint egy útkereszteződés. így szoktunk rá a kőrisre mi is. A szemben levő két gyönyörű ágán kényelmesen lehetett hintázni. Le-fel, le-fel. Nem tudom, hogy fájt-e a fának, de még csak meg sem karcolt, amikor lefelé csúsztunk a törzsén. A kőris — Hahói Hahó! Bn most veréb vagyok — üvöltött pisze orrú húgom. Te mi vagy? — Gólya — üvöltöttem vissza. Szerettem fölébekerekedni a húgomnak. Legtöbbször még a földön elhatároztam, hogy mi leszek. Egyszer épp elefánt voltam, de elfelejtettem, felmásztam s leszakadt alattam az ág. Nagy fehér seb támadt a kőris oldalán. Azt hittem, hogy kitépi magát a földből s rám veti csonka testét, üe csak feljajdult keservesen, mintha a szíve hasadt volna meg. Este a hold elfordította a fejét, ahogy meglátta a csonka fát, elsiklott fölötte s egy kacér almafa ágaiba simult. A kőrisnek másnap elhervadtak az ép ágán is a levelek. Gyorsan hervadt, hogy meg ne érje az estét. De alkonyatkor a remény életrekeltette, csonka ágát könyörögve emelte az égre, az almafa gúnyosan kuncogott, buja testéből csalogató illatok szálltak s magához húzta a holdat. Másnap a kőris nem volt ott a helyén. Nyomaveszett. Mintha sohasem lett volna. Csodálkoztunk, aztán elfelejtettük. Csak a hold emlékezik még, azóta egy pillanatra mindig megáll égremenőben azon a helyen. ltOVÁCS MAGDA Szabó Gyula: Asszony LOVÍCSEK BÉLA első rész 1. Kocsis István ezerkilencszáztizennyolc november végén jött haza a háborúból. Harmincegy hónapot töltött le az olasz fronton. Al'g pelyhedzett az álla, mikor elment, most meg szálfa termetű, meglett ember. A majorból rukkolt be, a műhelyből. Apja béres volt, két hatalmas ökörrel járt. Anyja, a magas, rengőhúsú asszony meg otthon tette a dolgát: baromfit, disznót, nyulat nevelt, veszekedett a gyerekekkel, béresásszonyokkal s az Úristennel. Ereje az átlagos férfiemberével vetekedett. Két éve költöztek be a faluba, öreg, hambitos házba. Kovács János megözvegyült gazdaember csalta be őket. — Megjött a Kocsis gyerek, majd igazságot tesz az! — Kettőbe hasítja az anyját, nem viseli el a szégyent, nem az! A falu visszafogott lélegzettel várta a fejleményeket. Mikor István hazaért, már tudott mindenről, telibeszéllék a fejét. Volt, aki szerencsének tartotta a hazakerülését, s azt is, ami a családban történt, mások meg biztatták, ugratták, ne hagyja annyiban a dolgot. Anyja vizet melegített. István a piszoktól megszabadulván az asztal mögé ült a karos lócára. Két nagy öklét az asztalra tette. Anyja ételt készített, apja a pipájával bajlódott, Péter öccse az asztal sarkán támasztotta az állát két tenyerével, és alig rebbenő szemmel nézte a háborút járt bátyját. Belül irigység égette, mi mindent láthatott Pista bátyja, ő meg semmit. Kovács János rejtette volna magát a föld alá, pince mélyére, akár a pokol fenekére is. Félelmében sűrűn pislogott. Neki kell most beszélnie, ki mondja el a sort, ha nem ö. — Tudnod kell, István, magamra maradtam, mint az ujjam. Se apám, se anyám, se testvérem. A feleségem meghalt, Isten nyugosztalja, tisztességesen eltakarítottam .. . Azt is tudnod kell, fiam, hogy meddő volt az istenadta, nem hagyott utódot. .. Rátok gondoltam, anyádékra meg a három erős legényre, mert majd csak hazasegíli a jó Isten Kálmánt is Oroszországból. Hallottuk hírét, életben van, előbb-ulóbb megjön . . . Van tizenöt kataszteri hold szántóm, két hold kaszálóm, három darab szőlőm, pincém, erdöilletményem. Az istállóban két erős ökör, három tehén, két borjú, az ólban disznó, az udvaron baromfi, mint a'felleg. a hombárban búza, a padláson negyven koszorú kukorica, a szérűben nagy kazal szalma, széna, lóhere ... Mihelyt rendeződnek a viszonyok, anyátokra íratok mindent, ő meg majd rátok, ki-ki érdeme szerint jussol, ahogy megérdemlitek . . — Szegről-végről rokonok is vagyunk — csendesen. Kocsis István szeme elsötétült. — Ádámról, Éváról, a kutya Űristenit! — ökle az assztalra zuhant, hosszában kétfelé repedt a deszka. — A kurvája lelt, hát rokonok lettünkl ... Apám az istállóban hál, mint a szolga, maga meg idebent hentereg ezzel a vastag nyakúval. Péter riadtan elhúzódott az asztaltól, a rengőhúsú új menyecske az öklét rázta szitkozódva, Kovács János a széket vágta maga elé védőfalnak, Kocsis Péter meg csillapítani próbálta megvadult fiát. Bánatosan függesztette rá a szemét. — Szépen elvagyunk, fiam, nyughass a bőrödben ... — Maga, maga hallgasson, maga nagyon buta ember!... De majd teszek én itt rendet! A nagyfejszével döntöm össze ezt a rohadt házat! — Indult kifelé. Kocsisné az ajtóba állt. — Itt maradsz, mert a nagykést mártom a beledbe! Pista meghőkölt — Mit akar? Kocsisné az ajtó melletti szegről leakasztott elzsírosodott bőrszíjjal összekötött két nagy kulcsot, s nyújtotta feléje. — Fogd! Menj a pincénkbe, hűtsd le magad egy kis borral! Van ott vagy nyolc hordóval ... Péter, ereggy, mutasd meg neki a pincénket, ennek az éhenkórásznak, ennek a szarházinak... Ne pofázz, fogd a kulcsot és ereggy! Szemetelt az eső, a fekete őszi eső. Nyugatról szél csapkodott. A falu közepéből kiugró templomtorony tetején elárvultán, feketéllett a gólyafészek. István megivott már vagy két kancsóval. Áradt szét benne a bor tüzesen, hódítón; szívta a cigarettát, egyiket a másik után, az öccse meg egyre faggatta, meséljen a háborúról, hány ellenséget terített le, markolt-e olasz menyecskét, milyen arrafelé a világ, az emberek, szépek-e a házak, a vidék? István lógatta a fejét — Éheztem sokat... a tetvek rágtak . .. meg féltem .. Péter csalódottan nézte a bátyját. — Hiába bámulsz úgy rám, féltem hát. Féltettem az életem, mert haza akartam kerülni... Hazakerültem, de mire? No, látod, mire jöttem? ... Inkább maradtam volna ott az oszlopon, a drót előtt. — Jócskán kortyolt a kék kancsóból. — Az meg hogy volt? — Marhaság volt az egész, mégis majd otthagytam a fogam miatta... A százados rekvirálni küldött engem meg a Csillag Józsit. Két nagy zsákot adott, de nem közönségeset. Nagyok voltak, mint a strózsák ... Az elhagyott házakban szedtük össze a holmit, ami épp a kezünkbe akadt: csipketerítőt, függönyt, huzatot, ezüsteszcájgot, s gyűrtük befele a zsákba. Az egyik helyen jóféle Italt leltünk, egész üveggel. Be is szoptuk. A fejünkbe szaladt. Azt se tudtuk már, mit csinálunk. A szekrényben a Józsi talált egy női kalapot, széles karimájút. Én meg a marha fejemmel beleszartam, aztán a többi holmi közé nyomtam ... A százados kiköttetett. A drót elé ... Az olasz vonal alig kétszáz méternyire húzódott. Most szitává lőnek, gondoltam, nem látom én soha többé a gólyafészkes templomtornyot. Nem lőttek. Elzsibbadtam, megfeketedtem, s buktam le, mint a nyúl, ha fültüvön lövik ... Megállj, százados, az Úristenedet, ezt nem úszód meg szárazon! ... Nem Is úszta meg. Egyszer megszorítottak az olaszok, én meg a nagy zűrzavarban a géppuskámmal kürtőt lőttem a hasán. Isten az atyám, át lehetett látni rajta. Nesze, te mocskos! Kellett ez neked? — Nem sajnáltad? — Nem én. Ö se sajnált engem! — Ivott közben. — Te mért nem iszol ... ? Igyál, a beled Istenit! ... Akarsz hallani fronti nótát? Éjfélig dalolt. Áradt belőle a hang öblösen, ércesen, telizengte a pince szűk gádorát. Hirtelen elkeseredett, kis híján sírt, öklével verte a fejét, s bukdácsolva káromkodott hazáig. Teljes egy hétig veszekedtek, hol részegen, hol józanul. Annyi káromkodást sem hallott a világ hamarjában. A fekete őszi eső meg csak zuhogott, a szőlőhegyen a diófák csupasz ágai varjak csapatától feketélléttck. Olykor rút, repesztő hangon károgtak le a faluba. Fél tengelyig ért a sár. Kocsis István kiment a majorba. Lábáról majd lehúzta csizmáját a sár. Gyerek- és kamaszkori eramondta Kocsis Péterné
