A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-19 / 42. szám

A nézetek tisztázásáért örülünk, hogy a Hét helyet adott Sági Tóth Tibor Írásának oktatás­ügyünk „örökzöld" problémáiról. Persze amit és ahogyan ír a cikk szerzője, annak már nem örülhetünk. Nem örülhetünk azért, mert amit ir, az nagyrészt a cikkíró tájékozatlanságára valló íéligazság. A cikk „hogyanja pedig a tényeket elferdíti vagy szándékosan agyonhall­gatja. A cikk írója ugyanis nem vitatkozik, nem érvel. Ű feltételez és ennek alapján vádol. „Feltétlenül“ feltételezi, hogy valakik valamit meg­csináltak vagy éppenséggel nem csináltak meg, és ennek alapién Sági Tóth Tibor, a „tévedhetetlen“ a sokak nevében, a nép nevében vádol. Vádolja az oktatásügy vezetőit, az igazgatóhelyetteseket, az igazga­tókat, a tanfelügyelőket nemtörődömséggel, hozzánemértéssel, böloga­­tójánossággal. Ugyanakkor azonban cikkében kénytelen megállapítani — a nemtörődömség, a bólogatójánosság vagy a hozzánemértés ered­ményeként — a magyar oktatásnyelvű iskolák elvi jelentőségű ered­ményeit. Az 1960-as évekig ösztönösen fejlődő oktatásügy élére álta­lában ebben az időben kerültek emberek, akiknek egyformán az volt a határozott elképzelésük, hogy az ország minden részében azonos tanulási feltételeket kell teremteni. Voltak elképzeléseik és céljaik, meghatározták a csehszlovákiai magyar oktatásügy és pedagógia vi­szonyát a cseh, a szlovák és a magyar pedagógiához. Koncepciójukat leírták és elmondták, a magyar pedagógusok javát, százait vonták be elképzeléseik megvalósításába. Több mint kétszáz — minden hibája el­lenére is — európai szintű tankönyv, rengeteg módszertani mű, tanul­mánykötet jelent meg, több millió korona értékben hoztak be a Magyar Népköztársaságból tankönyveket, pedagógiai és didaktikai segédiro­dalmat, diafiimeket és szemléltető eszközöket, aminek eredménye, hogy ma már általában a magyar oktatásnyelvű iskolák anyagi és személyi ellátottsága eléri a szlovákiai szintet. De éppen ebben az időben je­lentősen nőtt a magyar oktatásnyelvű iskolák tanulóinak száma, a kö­zépiskolákba beiskolázottak száma pedig megháromszorozódott. Tehát ar középiskolai továbbtanulási igényt is meg a merítési arányokat is sikerült az iskolavezetésnek rövid 7—8 év alatt szlovákiai országos szintre emelnie. A csehszlovákiai magyarság életében az a koncepció, hogy „meg kell teremteni a magyar tanulóifjúság számára anyanyel­vén az azonos tanulási lehetőségeket", mindezideig a legalaposabb, részleteiben is kidolgozott elképzelés. Tudjuk, hogy mik a specifiku­mai a magyar oktatásügynek, eredményeink hol, miben és mennyire térnek el a szlovákiai országos átlagtól és mit kell ennek kompenzálása érdekében tennünk. Tehát tudjuk, hogy honnan indultunk, hová kell eljutnunk és honnan, mit meríthetünk Ilyen részletesen kidolgozott tervezete nincs még sem a népművelésnek, sem Dél-Szlovákia gaz­dasági kiegyenlítésének. Persze igaz, hogy az ezer kitűzött feladat­ból még nagyon sokat nem tudtunk megvalósítani. De hol van a mi életünkben egy tökéletesen megvalósított tervezet? Minket is feszít az egészséges elégedetlenség, a jó tettre vágyó türelmetlenség. Azon­ban ismerjük a lehetőségeket, a terveink megvalósítását oly sokszor akadályozó mindennapok realitását. Mindezek ellenére jóleső érzés visszatekinteni a megtett útra, mert már sok minden megvalósult — mégpedig nem önmagától, nemcsak úgy az égiek beavatkozásaként, hanem azért, mert a csehszlovákiai magyar oktatásügy vezetői dolgoz­nak és következetesen, lépésről-lépésre megvalósítják pártunk iskola­­politikáját. Hosszú éveken át jogkör nélkül, erkölcsi és anyagi elisme­rés nélkül dolgoztunk. Egyedüli elégtételünk a magyar pedagógusok túlnyomó többségének elismerése és az eredmények, amelyeket még egy olyan destruktiv hangú cikknek is, mint a Sági Tóth Tiboré, e' kell ismernie. A már divatját múlt — „ami eddig volt, semmi se jó“ — hang „igazi hazai magyar pedagógiai propagandát“ követel. (Még jő, hogy önkritikát gyakorolva bevallja, hogy ő sem tett még ezideig mindent.J Megfeledkezik azonban arról, hogy cikkével nemcsak a ma­gyar oktatásügy vezetésének tekintélyét rombolja le, hanem az egész oktatásügyét. Ugyanakkor azonban egyetlen tényt sem vet fel olyan konkrét formában, hogy azt megoldhassa, illetve régen megoldott kér­déseket is „örökzöldnek“ tüntet fel. A Hét társadalompolitikai melléklete 42 9 Felelős szerkesztő: Mécs Júzsef A szerző ezen írása alapján bizonyíthatóan nem ismeri az Iskola­ügyi Közlöny rendeletéit, a szakmai kérdéseket megoldó tanulmá­nyokat, de még csak az iskolairányítás vagy a politikai élet minden­napi gyakoiiatát sem. Antit leírt, az a szubjektív szemlélet eredménye egyszerű „kitaláció" vagy szimplifikáció. Reméljük, hogy mindezt első­sorban a szaklapokban, de a Hétben és az Új Szóban is alkalmunk lesz betűről betűre bebizonyítani. Mert legyen vita, de a vitában ne az ál­talánosító vádaskodás, hanem a valós érvek döntsenek. Mert aki .nem­csak „akar , hanem elfogultságtól mentesen, elmélyült ismeretek alap­ján dolgozik is, az ismeri a csehszlovákiai magyar oktatásügy kérdéseit boncolgató tanulmányköteteket, tervezeteinket és javaslatainkat, tanul­mányszint felmérő dolgozatainkat és szerény erőnkhöz mért igyekeze­tünket. Ismeri a magyar iskolák vezetőit, az igazgatókat és a tanfelügye­lőket, ismeri például Kardos István, Teleki Tibor, Ónody János, Bertók Imre és mások nevét és munkásságát. Valószínűleg tutija azt is, hogy néhány alapvető dologról már vitáztunk. S tapasztalhatta, hogy ezt a vitát az elmélyült, és megfontolt érvek jellemezték mind a tanfel­ügyelők gyűlésein, mind pedig a sajtóban. Hiszen mi tudatában va­gyunk, hogy nem holmi „körhintáról van itt szó, hanem nem keve­sebbről, mint a csehszlovákiai magyar oktatásügyről, melynek szol­gálatában töltöttük el életünk jelentős részét. A vita partnerei éppen ezért közös ügyünk érdekében, kímélet nélkül cáfolták meg a másik nem helytálló érvelését, de ugyanakkor tisztelték a vitapartnert. A sok példa közül íme csak az egyik: Kardos István, az ismert nevű peda­gógus, a Pedagógiai Fakultás adjunktusa az Oj Szó 1968. május 12-i számában többek közt ezt írta: „A félreértések kizárása érdekében szükségesnek tartom megjegyezni, hogy minden múltbeli vitánk elle­nére a magyar Iskolaügy javára végzett munkája alapján, de különös­képpen a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar pedagógusainak 1963-as már-már méltatlanul elfelejtett rezolúciója melletti bátor, elvhű kiállá­sáért nagyra becsülöm Mózsi Ferenc elvtársat. Ugyanakkor..." Igen, valahogyan így vitatkozik és érvei az, aki ismeri a helyzetet s a magyar pedagógiát nem véli „körhintának“. Sági Tóth Tibor bólo­­gatójánosokról beszél. Nem tudjuk, milyen jogon teszi ezt, mert az igazság az, hogy a mindennapi élet apró, de részünkre jelentős csa­táiban őt még nem láttuk. Nem ő viaskodott mind a magyar, mind a szlovák nacionalizmussal, a magyar oktatásüggyel szembeni meg nem értéssel vagy elfogultsággal. A leleszi vagy a fülek! óvodák ügyében sem ő fogott tollat, s nem ö vállalta a kassai vagy a losonci szakis­kolák tervhivatali beleegyezés nélküli fejlesztésének felelősségét, ha­nem a magyar tanfelügyelők! Az UCitelské noviny-ban vagy más szlovák nyelvű lapban sem a szerző nevével találkoztunk és most mégis ő a bátor. Bátor anélkül, hogy ismerné az egyes általa említett, valóban megtörtént deformációk forrását, keletkezésük körülményeit. Bátran szól — nyolc-kilenc éves késéssel! — olyan dolgokról, amelyeknek nem ismeri érzékeny közegét. Mert az általa felhozott deformációk, az irodalmi nevelés, az iskolák összevonása akkor történt, amikor Szlo­vákiában megszűnt a Megbízottak Testületé, megszűntek a megbízotti hivatalok és helyette egy jogkör nélküli ügyosztály alakult a Szlo­vák Nemzeti Tanácson. A csehszlovák egység vulgáris értelmezésének éveiben nem tanították a szlovák iskolákban a szlovák történelmet, és sok helyen összevonták a magyar és a szlovák iskolákat. S tették mind­ezt anélkül, hogy ezt valaha is valahol párthatározattal vagy az il­letékes oktatásügyi szerv rendeletével törvényesítették volna. Kit kér­deztek meg, hogy mit vonjanak össze? Nem a tanfelügyelőket, hiszen ez nem volt iskolai akció, tehát ebben az esetben a bólogatójánosok sem ők. Az irodalmi nevelés torzulásait pedig hat év után igazán ille­nék ismerni, hiszen erről már annyit írtak, beszéltek. Kiszakítva az összefüggésekből egy részkérdést, bátran lehet vádaskodni vagy fél­igazságokat általánosítva akár rágalmazni. Érthetetlen a jó szakember hírében álló Sági Tóth Tibor véleménye a_ szlovák nyelvoktatásról, hiszen ezzel ellentmond régebbi írásainak. A kezdő szlovák nyelvoktatás audiovizuális, strukturális-globális mód­szere pedig egyike a világszerte legelismertebb módszereknek. A kri­tizált Képes Nyelvkönyvet pedig Jugoszláviában, Magyarországon, de Olaszországban is a legjobb szakemberek véleményezték rendkívül po­zitívan. Ebből a könyvből tanítanak Szlovákiában és Csehországban is sokhelyütt a nyelvi iskolákban angolt, franciát... Tanuljunk meg végre vitatkozni, érveljünk, sorakoztassuk fel érvein­ket, de feltételezések alapján — mindent és mindenkit általánosítva — ne vádoljunk, mert ez rágalom. Tény az, hogy a csehszlovákiai magyar oktatásügynek vannak már számottevő eredményei — hiszen ezt a szerző is elismeri. Az eredményekért elismerés illeti a tanítókat, de ugyanígy az igazgatóhelyetteseket, igazgatókat és az egész oktatásügy vezetését is. Tény az, hogy vannak eredménytelenségek is. Nyilván ezért is felelős mihdenki a maga posztján. Objektiven értékelni és megállapítani, hogy ki, miért felel és kinek mi az érdeme, ez nem egy felületes cikkecske, de nem is a hozzá nem értés vagy az érzelmek dolga. Márpedig Sági Tóth Tibor írása egyiktől sem mentes. A volt kelet-szlovákiai kerület magyar tanügyi dolgozói: GYÖRGY BÉLA, KECSEY KÁROLY VARGA VINCE, KOSSUTH JÁNOS, FRANKOVICS DEZSŐ, PÁLMAY RUDOLF

Next

/
Thumbnails
Contents