A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
áztyeppi falucskában pihenünk. Kis parasztház eresze alatt, a töldháinyáopn ülök, s egy nagy, lompos kutya hátát simogatom. Gubancos a kutya, csöppet se szép, de a hátát borító hosszú szőrt átmelegítette á nap, s nekem most kellemes így, könnyedén rátámaszkodva üldögélni. A háztetőről időnként vízcseppek hullanak a vállamra, a hátsó udvarban lármásan elelgágogják magukat a libák. Vékony hangon nyerít egy csikó, tyúkok kárálnak. Az ablakok előtt fogatolatlan ágyúk állnak, hideg acélnyakukat előrenyújtják. Az izzadt, felszerszámozott lovak szénát ropogtatnak. Ülök s arcomat az áprilisi nap felé emelve nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyúdörgés nem tett süketté: hallom, hogy a libák lármásan el-elgágogják magukat, vidáman kotkodácsolnak a tyúkok, és a vízcseppek óvatosan, halkan, lágyan hullnak a vállamra ... Ez az én háborús tavaszom. Talán az utolsó. Hallgatom a kora tavaszi, áprilisi neszeket, rikoltásokat, és elérzékenyülök. Alekszander Ny e verő v: Odahaza a feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskábán fülüket hegyezve hallgatóznak, feszülten figyelnek, neon közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak. Lehet, hogy gondolatban már régen eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem, ugyan, de Szerjozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjozskát meg a hároméves Nyuskát, aranyszőke, kusza hajóban kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, szorosan egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem őket. S ha magam elé képzelem a két elszontyolodott arcocskát, apai szívem megtelik bánattal. Zsebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vigasztal: „Én nem sírok. Légy te is erős.“ Pedig mikor bevonultam, így beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet? Féltem, nem érti meg, mennyire szeretem az életet, hát óvatosan így feleltem neki: —' Mennem kell, és megyek is... ezekért teszem, a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak, de az én lábam mégse torpant meg. Aztán bátorít a feleségem: „Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok.“ Lejjebb Szerjozska sorai. Ö még nem tud betűkkel írni-, hát pálcikákat, farkincákat, kampócskákat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: „Értsd, ahogy akarod ...“ És én értein Szerjozska betűit. Első alkalommal menetelés közben olvastam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkincás pálcikák okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam a puskámat, s így szóltam magamhoz: — Menj, családapa! Most is így gondolkozom. Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért, mert meguntam az életet. Nagyon szeretek élni. Megindít ez a mindent beragyogó tavasz is, a rózsaszín hajnalok és alkonyok simogató csöndje is, a darvak távoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny árkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden egyes kis felhőt, minden egyes bokrocskát — és mégis megyek a halálba ... Nyugodtan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a nehézé gyük lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny két füstfelhőket lobbantanak. Látom a halált, minden egyes esthomályba burkolt halmocska alól les reám — mégis megyek tovább, rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok.-'' Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahotázik a halál, de én nem érzem, hogy hideg kezével megragad. Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sein tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosaknak elképzelnem, mint amilyenek az enyémek voltak valamikor, ré-. akarok gén tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, cibálta hosszú hajamat. Csak azt tudom, és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges kifejezésit volt. Nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el, „szernecsések“, nekünk pedig, anyámnak és nekem, csak nyirkos pinceodú jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, törtfényfi sugarai ritkáin kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat borító sűrű vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertei^. Lehet, hogy a pinceműheiybeli cipész volt. Lehet, hogy a csendes, istenfélő öregecske boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt. Vagy talán a részeges, mogorva hivatalnok . .. Anyám ivott. Éjszakánként katonák jártak hozzá a odúba, meg rongyos ingű teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok, Olykor verték, mint ahogy az agyonhajszolt, elcsigázott lovat szokták verni, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntötték, előttem se feszélyezve magukat... Mi „szerencsétlenek“ voltunk. Mondta is nekem anyám: — Szerencsétlenek vagyunk mi ketten, Vaszkal Jobb lenne, ha meghalnál . .. fiacskám! De nem haltam meg. Felnőttem. Nem volt részem se szeretetheti, se kedveskedésben, se gyöngédségben. Úgy nőttem fel, akár a kutyakölyök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simogattak, elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, mások pedig szerencsések, gyakran bámultam öreges, szomorú tekintettel a magas kék égre. Azt mondták nekem, hogy ott lakik a jóistenke, aki az emberek életét kormányozza. Csak kérni kell! — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki remdbehozza a mi életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas kék égre. Az istenke nem felelt. Az istenke nem látta az én kisírt szememet. •Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtam értelműket, többé am,, imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én nem ok nélkül sínylődünk egy pinceodúban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mindazokéből, akik a fölöttünk levő fényes, tágas, napsugárral és villanyégőkkel megvilágított szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelme kedvéért más emberek ezrei kénytelenek állati módra, nyirkos, mocskos pinceodúkban tengetni életüket.,. Megértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és .rádöbbentem arra a végzetes okra is, amely arra késztette, hogy jelenlétemben lefakQ4£*k 3 MoOwysa tetőben néha olyan mély bánatot, olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szívemben túláradt a szeretet és szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hidegfényű lámpák alá. Később aztán a „barátaitok“ által porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is, az életét is, fiatalságát is. Már sok mindent megértettem. Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségben, kincsekben, pompában bővelkedő világon nem mint gazda élek, hanem mint cseléd, mint hasznos szolgálatokat végző, erős kutya, amely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő falatot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi söpredék. Életemet keserves és megalázó törvények szabályozzák: ha két karom elgyengül, ha a túlerőltetéstöl megszakadok, akkor használhatatlan leszek, és kihajítanak, mint a házból a szemetet. Nekem — aki munkámmal annyi értéket teremtettem — mint embernek egyáltalán semmi értékem nincsen, ha pedig ágynak dőlök, akkor azok a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznak engem, a beteget is, meg az utcára szívtelenül kikergetett gyermekeimet is... És most, amikor mosolyogva nézem Szerjozska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba. Borzalmas eh képzelnem Szerjozskát ugyanolyan kutyakölyöknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, aki kénytelen eladni izmos karjának erejét. És rémület fog el akkor is, ha a kis Nyuszkára gondolok, kusza aranyszőke hajában a kék szalagocskával. Arra a puszta gondolatra, hogy leánykám mosoly helyett vékony, elfehéredő ajkába harap, és szemét illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hidegfényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki pincelakásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintetével magához intheti — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szivem... Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását. Összeszorítom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, majd felugróm, és rohanok előre. Nincs halál! Nincs simogató tavaszi napfény!... Bár minden porcikám tele az Ifjúság túláradó érzéseivel —■ nem a természet hangját hallom, hanem anyámét: — Rajta, fiacskám, menj! Csak egyet érzek: élni akarok! Ezért kell lövöldöznöm a verőfényes tavaszi napokon — magamért. Szerjozskáért meg Nyuszkáért és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisírt szemükkel. Fél karomat átlőtték, de nem ez az utolsó áldozat. Vagy végképp leterítve maradok itt, a lassan felszikkadó mezőn, vagy győztesként érkezem haza. Más út nincs. De én élni akarok. Azt akarom, hogy éljen és örvendezzen Szerjozska meg Nyuszka, éljen és örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az „emeletiek“ kikergettek a szemétdombra ... És most élni akarok, s mert a célt egyszerűbben, rövidebb és simább úton nem érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bír, hogy csatába induljak. Hosszú az én utam. Még sok rózsás hajnalt és alkonyt fogok megérni a sztyeppen, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, az én erőt adó bánatommal ... Ez az én utam. Devecseriná Guthi Erzsébet fordítása 16
