A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-24 / 34. szám

Nagyven évvel ezelőtt, 19zy. augusztus X7-én hunyta örök álomra szemét Erdély egy kis falujában, a háromszéki Kisbaconban az ősz hajú, fehér szakállas, fiatalosan ragyogó szemű mesemondó, a magyar gyermekirodalom egyik megalapítója, Benedek Elek. Ebben az évben — szeptember végén — lesz születésének 110. évfordulója Is, ezért a kettős évforduló kapcsán ezekben a hetekben mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, megemlékeznek „Elek-apó“ról, méltatván azt az áldozatos munkásságot, melyet ő — főleg életének utolsó tíz esztendejében — mind az erdélyi, mind az egyetemes magyar ifjüsági és gyermekirodalomban kifejtett. Ügy érzem, hogy nekünk, szlovákiai magyaroknak is kötelességünk áttekinteni Benedek Elek életútját, küzdelmes munkásságát, és őszinte szívvel közeledni hozzá, aki mindnyájunkat megértett, aki nemzedékeket nevelt és olyan tragikusan szép 70 évet áldozott hazájának, nemzetének, amilyent a mi nemzetnevelőink közül kevés mutathat fel.

Nagyobb mesemondó, természetesebben és művésziesebben szóló mesélő aligha volt a világirodalomban, mint Benedek Elek. Az irodalomhoz való vonzódását, a nép iránti szolgálatát és szeretetét szülőföldjének, erdővidéki hazájának nagyjai is példázták. Hiszen Háromszék szülöttje volt Apáczai Csere János, Mikes Kelemen és Kriza János, akikre szeretettel, a tanítvány alázatosságával gondolt, akiknek sorsát példának vette.. Fiatalon megírja, hogy a Biblia szava mellett a legtisztább tanítás számára gyermekkorában Kriza „Vadrózsák “-ja volt, amiből a székely népköltészet, más szóval a magyar népköltészet szólott feléje, amit kisgyermekkorában székely kisleány barátjától és az öreg favágótól egyaránt tanult, hogy később maga Is művésze, mestere, mesemóndója, költője legyen ugyanennek az alkotó székely szónak. Nála nem azt nézzük, hogy csiszolt-e, alakított-e a meséken, hanem tudjuk, hogy egy nagy író, egy nagy mesélő szól hozzánk, mondja el azt, amit népe őrzött és mondott, továbbfejleszti és átadja nekünk megőrzésre.

Igen, Benedek Elek minden igaz hazafi példaképe lehet, hiszen minden nemzeti irodalmi értéket összegyűjtött, megőrzött, gondozott és tovább adott, s nemcsak meséinket és mondáinkat mesélte újra, korának fogyatékosabb néprajzi készültségével és szaktudásával, mint azt a mai, haladottabb folklórtudomány már megkívánja, de nagy írni tudással, meleg emberséggel, mindenkihez közel vivő egyszerűséggel és sok-sok humorral, hanem magát a nemzeti történelmet is újra tanította-mesélte a „Jó Pajtás“-ban, és későbbi gyermekújságjában is folytatta történelmi nagyjainkról Irt sorozatát Emlékezzünk régiekről címen. Másrészt ő volt az első írónk, aki a gyermekvilág tudatába, képzeletébe belopta-varázsolta a társadalmi változás kérlelhetetlen szükségességét.

Az első világháború végén bekövetkezett magyarországi forradalmi átalakulás Pesten érte, de a forradalom bukása után nem lelte helyét a fővárosban. Mikor ezrek és tízezrek hagyták oda Erdélyt, ő éppen akkor költözött haza háromszéki kicsi birtokára, Kisbaconba az öreg, kurtanemesi Benedek-kúriába.. S nemsokára szálkás, rossz papírra kínnal nyomtatott, új erdélyi gyermekújság jelent meg, a Cimbora.

Úgyszólván egymaga írta tele az egész lapot. Nyomdát hozzá csak a messzi, vicinális vonatokkal napok alatt, elérhető Szatmáron talált. Kéziratait gyakran kétszer, háromszor is újra kellett elküldenie; elvesztek, vagy nem érkeztek meg. Az elkészült példányok visszautaztak Kisbaconba, onnan az egészet maga küldte szét. A lap költségei miatt a kis birtokra kölcsönt kellett felvennie. A gyermekújság ráfizetéssel, kínlódva működött. Bizonyítja ezt Benedek Elek sajátkezűleg írt levele

Csatkai Endre szombacnelyi tanárhoz, amelyben többek között ezeket olvassuk: „Amily leli kiismerotesen végeztem én a szerkesztés mim^j káját, oly lelkiismeretlenül végezte a maga munkáját a kiadóhivatal. Egyszerre csak kÖ tűnt, hogy négyszázezer lei hátralék van kinti a hanyag adminisztráció miatt megesett, hogy három hétig nem jelent meg az újság, mert a nyomdát nem tudta fizetni. Arról nem beszéltek, hogy tavaly óta ingyen szerkesztem és írom a Cimborát, fizetve a magam zsebéből a szerkesztőség költségeit — egy krajcárt sem fizettek a munkatársaknak sem.“ Az idézetből világosan kitűnik, hogy milyen emberfeletti áldozattal szerkesztette és tartotta fenn a gyermekújságot Benedek Elek, mert azt akarta, hogy Erdély magyar gyermekserege és ifjúsága az anyanyelvén ismerje meg a nemzeti mese- és mondakincset és a gazdag történelmi múltat. A Cimbora évekig pótolta, amenynyire lehetett, az Iskolát is, hiszen Ismeretterjesztő olvasmányokat is közölt és természettudományt is tanított. Hasábokra nőtt a kis olvasók egyéni problémáival foglalkozó rovat, az „Elek nagyapó üzeni“, s mérhetetlenre dagadt az olvasókkal folytatott személyes levelezés, aminek célja az volt, hogy a gyermekek a magyar helyesírásban és fogalmazásban gyakorolják magukat.

Hosszú életének nagy részét a gyermeklapok szerkesztése és a népköltészet gyűjtése töltötte ki. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a székely balladák, a mesék

és mondák az ő feldolgozásai révén váltak általánosan ismertté, elterjedtté, az egész nép közkincsévé. Gyermeklapot előtte, s vele egyidőben is nagy sikerrel szerkesztettek többen is, de a legelső gyerinekújság, melynek nem volt úri osztálytársadalmi jellege, Benedek Eleké volt. Népmesét színdarabbá, gyermekek által jó játszható mesejátékká szintén ő dolgozott át elsőnek.

Valójában Budapestet sohasem tudta megszokni, s évtizedek múltán is a nagyvárosba szakadt székely fiú honvágyával gondolt vissza erdővidéki falujára, annak gyermekszemmel látott alakjaira. Könnyes mosollyal rajzolta őket olyanoknak, amilyeneknek „lenniök kellene“. Melegség dolgában nem különböznek egymástól a családi életről írt novellái és falusi történetei. Hogy milyen Idealista szemmel nézte a világot, gyermekkorától öregségig, annak összefoglaló bizonysága utolsó nagy munkája: Édes anyaföldem — jellemző alcímével: egy aép s egy ember története.

Ez a mű, az ifjúság örökszép himnusza, a legtökéletesebb reménytelenség lelkiállapotában született meg... írója nem is hitte, hogy napvilágot lát valaha, hiszen a bukott forradalom napjaiban, szülőföldjétől és élete társától elszakítva, befejezettnek és reménytelennek érezte életét. De a könyv mgjelenésekor már tudja, hogy hazamehet a sokaktól elhagyott édes anyaföldre, végképpen eggyéolvadhat népével, és megkezdheti tragikus végű harcát e nép gyermekeiért.

Nem jellemrajzokban, még kevésbé lírai ömlengésekben ábrázolta a falu népét, hanem legjellemzőbb állapotában: munka közben. Az

erdei szénagyfíjtés leírása, ez a gyönyörű természeti kép, egyben drámai emberábrázolés. Nem is. egyetlen emlékről van itt sző, egymásra halmozódó emlékrétegek teszik hitelessé, tipikussá az ábrázolást.

De ifjúsági regényeiben is forradalmat csinált Benedek Elek az élet ábrázolásának legalább viszonylagos realizmusával és a kötelező happy end elhagyásával: az ő Katalinja és Uzoni Margitja leány marad és maga keresi meg kenyerét.

Csöndes kis forradalom volt az Apa mesél is, amelyben Benedek Elek az élet apró eseményeit sorakoztatta a gyermek köré, a mesék

tündérvilága helyett. Egy emberöltő múlva az Öcsiké nadselű gondolataiban ugyanezt cselekedte, még világosabban megmutatva, hogy jóságra, emberiességre, szeretette nem erkölcsi prédikácókkal, még kevésbé megformált történetekkel kel! nevelni: mindezt sugároznia kell magából a könyv minden sorának. A prédikáció unalmas, a célzatos történet átlátszó — a lélektől lélekig ható meleg sugárzás az egyetlen igazi nevelő eszköz.

Benedek Elek ismeretterjesztő munkásságának legjelentősebb, tudományos Igényű terméke A magyar nép múltja és jelene. Első kötete történelem, a második néprajz. A jobbágysors ábrázolása, az egymást követő, véresen levert felkelések története épp olyan erővel mutatja az írónak és a népnek összetartozását, mint a néprajzi rész közvetlen megfigyelései. A nép jogaiért küzdő Benedek Elek más történeti írásaiban, a Hazánk története és a Történeti olvasmányuk lapjain a nemzeti függetlenség harcosaként mutatkozott be. A Habsburg-uralom őszinte ábrázolása miatt a közösügyes kormány az utóbbi könyvet ki is tiltotta az iskolából.

Utolsó nagy történeti munkája, a Nagy magyarok élete, sajnos, töredék maradt, de meg-, jelent köteteiből még'sók értéket lehet kibányászni.

Benedek Elek irodalmi tevékenysége mellett a közélet terén is működött, s mint fiatal újságíró a parlamentben nem közjogi polémiákról beszélt, hanem az ifjúsági irodalom kérdéséről. Elmondta, hogy az ifjúsági irodalom selejtes, nyelvében idegenszerű, s a magyar ízléshez nem illő történeteivel alkalmas arra, hogy megrontója legyen magyar ifjúságunk gondolkodásmódjának, ízlésvilágának, érzelmeinek és nyelvi kultúrájának. De ugyanakkor látja a baj orvosságát is: magyar népmesét kell a gyermek kezébe adni, mert az a nép leikének, örömének és bánatának, igazságérzetének kifejezője.

A népművelő munka terén is sokat tanulhatunk tőle. Az erdélyi irodalom megteremtése érdekében csoportjával végig faluzta fél Romániát, -felolvasó és előadőestéket tartottak városokban és faluhelyen. Kultúrát vittek szét, és megkeresték az elcsapott újságírók kenyerét. Küzdöttek időjárással, hatósági zaklatásokkal, egyesek közönyével és intrikáival.

Utolsó nagy tervét, hogy a magyar intelligencia kimenjen a faluba, nevelni, tanítani és gyámolítani a népet, nem az intrika, csak a tökéletes, süket közöny gáncsolta el. Utolsó szép gondolatát, város és falu testvéri találkozását, tragikus módon valósította meg a sors.

Aznap, amikor a találkozásról szóló vezércikke egy napilapban^ megjelent, 1929. augusztus 17- én Benedek Eleket megölte a Cimbora bukása okozta Izgalom. Város és falu népe a temetésén találkozott. Úgy halt meg, ahogy szülei sírjára vésett soraiban megjósolta: reszkető kezéből kihullott a toil. Utolsó mondata: „fő, hogy dolgozzanak“. Ez az üzenete ma is mindnyájunknak szól.

GÖRCSÖS MIHÁLY 16

Elek apó emlékezete