A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-17 / 33. szám
Férjemmel nagyon szépen és jól éltünk. Közben kitört a háború. Legnagyobb örömömre azonban férjemet fontos beoosztása miatt, felmentették. Mégis mindig rettegtem, féltettem. Ogy éreztem, ha egyszer elviszik, soha többé nem látom. Kétévi házasság után megszületett a kislányunk. Ha maga látott boldog anyát, hát én az voltam!. .. Ogy éreztem, hogy körülöttem forog a világ, és olyan édes kicsit még soha senki nem szült. Pedig inkább sírnom kellett volna, mint örülnöm. Bár csak megfojtottam volna azon nyomban, hogy megszültem! Közelgőit a front. Nehéz napokat éltünk át, de átvészeltük nyomorúságos helyzetünket minden baj nélkül. Aztán elvonult a front és gyönyörű tavasz köszöntött ránk. Felengedett minden szorongásunk. Most már teljesen egymásnak, csak Is egymásnaik élünk. Egymásnak és egymásért, meg a kislányunkért. Közben férjem megbetegedett. Izületi gyulladást kapott és három hónapig nyomta az ágyat, szinte magával tehetetlen volt. Ügy forgattam és tápláltam az ágyban, mint egy csecsemőt. Sokszor mondta, hogy rettenetesen szégyellt magát a tehetetlensége miatt, s úgy érzi, sohasem tudja eléggé meghálálni a gondoskodásomat. Nem kívántam én hálát, hiszen mindenkinél jobban szerettem, az életemet is feládoztam volna érte. Ezt így higyje el, ahogy mondom! Két év sem telt el, valami történt, valami elromlott az életünkben. Férjem egyre jobban elh'idegült, eltávolodott tőlem. Előbb csak sejtettem, később ösztönösen megéreztem, végül pedig megtud- s tam, hogy egy számomra ismeretlen nő ékelődött közénk. Hogy mit éreztem? Egy világ dűlt bennem össze. De konokul, makacsul tűrtem a sorsom. Nem csináltam jeleneteket, tudtam, úgyis minden hiába. Egyszer aztán — negyvenhét novemberében — elibém állt a férjem, és csendes szóval a tudomásomra adta, hegy bevégeztetett, s váljunk el. Semmi értelme az ál tatásnak és a képmutatásnak, mást szeret. Nincs más kiút, csak a válás. Egy szóval sem ellenkeztem, pedig minden porclkám lázadozott ellene.. Éjszakákon át nem aludtam. Kerestem, kutattam az okát: miért teszi? Mi rosszat követtem el? Mivel távolítottam el magamtól? Elváltunk. Kétéves kislányommal hazaköltöztem édesanyámhoz. Akkor már őszült a haja, lassult a mozgása. Szíves, kedves szóval fogadott be. Nem kérdezősködött, nem faggatott. Jól látta, mennyire kínlódom és szenvedek. Rossz szót sem szólt, ellenkezőleg: ölébe vonta a fejemet, mint kicsi koromban, simogatva csillapított, bíztatott: —- Nem dűl össze a világ, lányom, hiszen fiatal vagy még, előtted az egész életi Azok után Is nagyon szerettem a férjem. A jóisten a megmondhatója, mennyire vágyódtam utána. Az idő múlása azonban elhalványította, elmosta az emlékét. Lassanként megszűnt a fájdalmain is, s megbékéltem, belenyugodtam a sorsomba. Állást kerestem. Dolgoztam. Neveltem a kislányomat. Benne találtam meg minden örömömet és boldogságomat. Édesanyámmal megértettük egymást, a kislányom Is szépen fejlődött, Így hát semmi okom nem volt a panaszra. Mégis, mégis hiányzott valami az életemből. Rájöttem, hogy a társtalanság és a magány gyűrűje szorít, szinte kibírhatatlanul. Hiszen olyan fiatal voltam, alig huszonöt-huszonhat éves ... Nem szégyellem: követelőzött a testem. Egyre jobban, egyre erőteljesebben, már-már kibírhatatlanul. Mit tegyek? Fura gondolatok fordultak meg a fejemben. Mondjak le az élet lényegéről és értelméről? ... Deltát mi Is az tulajdoniképpen? ... A testiség? ... Nyilván nem csak az, de az is. Azzal kerek és egész, azzal együtt teljes és harmonikus. Vagy vállaljam anyám sorsát, aki rám áldozta az életét, s korán elvirult, elliervadt, mint víz nélkül a virág? Hervadjak el én is? Nem! Megismerkedtem egy férfival. Sofőr volt, egyszerű, csontos arcú, szöghajú, s eléggé vézna ember. Egyébként, mint a falat kenyér, figyelmes, becsületes. Meleg embersége elhalványította a külsőségeket, összemelegedtünk, megszerettük egymást. Többször mondta, házasodjunk össze. Foglalkoztatott a gondolat, egyre Inkább megbékéltem vei®, s már-már döntöttem, de valami mindig visszatartott a végső szó kimondásától. Valamit azonban mégis megta nullám: ne válasszon magának senki szép, daliás férfit. Mind önzők és hiúk. Felsőbbrendűnek érzik magukat, és túlontúl kiszolgáltatják másokkal önző módon a hiúságukat, s előbb-utóbb szeretőt tartanak. Nem ts egyet: többet, és úton, útfélen, mindig és mindenhol, ahol csak tehetik és asszony jár a földön! Az én ismerősöm más volt. Éreztem, hogy benne hűséges, megértő élettársra lelnék. A végén elhatároztam, hogy feleségül megyek hozzá. Megemlítettem édesanyámnak is, egy szóval sem ellenezte. — Te tudod, lányom, a te dolgod — mondta. Türelmetlenül vártam akkor az estét. Tudtam, hogy László jönni fog. A legszebb ruhámba öltöztem, mint egy naiv, buta kamaszlány, akt liiszi, attól függ minden. Mosolyognom kell: nagyon szép és vonzó akartam lenni, így volt, miért tagadjam ... Leszállt az est. Kislányom nem és nem akart elaludni a megszokott időben, mint máskor. Életemben talán akkor haragudtam rá először Igazán. És László pontosan jött akkor Is, mint mindig. Csendes szerénységgel nyitott ránk. A kislányomba meg mintha ezer ördög bújt volna: torkaszakadtáből visított, a rémülettől szinte eltorzult az arca: nem szeretem a bácsit, menjen el a bácsi, félek a bácsitői, menjen, menjen, nem szeretem! ... László szép szóval próbálta csitítgatni, nem használt. Aztán édesanyám kt akarta vinni a szobából, de ő csak rúgkapált és bújt hozzám, foggal, tíz körömmel kapaszkodott belém ... László csodálkozva rám nézett és szomorúan elment. Soha többé nem találkoztunk. Magamra maradtam. # Elkeseredtem, megfásultam, vagyis fiatalon eltemettem magam. Most már tudom, hogy rosszul tettem. Inkább megfojthattam volna a lányomat azon az éjszakán, ma italán boldogabb lennék. Kérem, ne nézzen rám olyan megbotránkozva., Ha egy anya így beszél, nyilván megvan rá az oka. És nekem megvan, elhiheti ké rém,.. (Folytatjuk) A nyári divat utolsó szép szeszélye a SÁL és a KENDŐ. Sál, kendő kalapon, kalap alá, fej tetc're, nyakba, csuklóra, övre, vállra. És nemcsak a nőknél hódít, de a férfiaknái is. rrsr1
