A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-17 / 33. szám

A hivatalnok nem volt pörsenéses. Hosszú zakója és hosszú nadrágja miatt kurtának, idétlennek tetszett Láthatólag gyötörték a kötelességek s tán valamit nyavalya is, amely az idősebb értelmiségieket olyan mértékben kínozza, hogy úgy él a fiatalok tudatában, mint a háziasság példája, és a kényelem meg a hűség következménye. Az a nyavalya gyötörte, amelyet Jarry diák közelebbről nem tudott megnevezni, éppen ezért a kortársaival együtt a férfiak eme típusát ezzel a szóval csúfolták: nyugdíjas. Akinek e nyavalyája van, fiatal hölgyekkel soha nem flörtölhet, hacsak persze kellőképpen el nem tudja titkolni a baját. Tréfával viszont nem lehet álcázni ilyesmit. A fiatal nő egyszerűen nem hiszi el, hogy az a férfi, aki a huzatot nem bírja, éppolyan jó hím, mint a húszéves motorkerékpáros, főként az egy szál ingben száguldó motorkerékpáros. Es annak a nőnek, aki beleszeret egy ilyen roncsba, nyilván vannak titkolt fenntartásai, és csak azt várja, mikor

RUDOLF

SLOBODA

I BO |

I ROT |

I VA I

(RÉSZLET)

hagyhatja el azt a férfit. Élénken elképzeli: a legjobb esetben nagyon fiatal özvegy lesz. A kevésbé becsületesek az öröm, a kényelem és a nemes gondolatok fészkének tartják az értelmiségi férfi agyát. Aki mostanáig nem értette meg az említett hölgyek lelkületűt, hagyja, hogy a konfliktusok éretlenek, befejezetlenek, sőt sematikusok maradjanak. A fiatal alkotóknak ugyanis nincsenek tapasztalataik, az idősebbek pedig tapintatlan elemzésükkel megsérthetnék a zöldfülűek közül valamelyiket: a nemeslelkűség hangsúlyozásának, a feleség iránti őszinte gyűlöletnek és természetesen e gyűlölet őszinte megváltásának nemgyszer fontos szerepe van. Ezek a tényezők szerfölött vonzzák a kis nőket, miért kellene tehát elemezni őket? Az idősebb hölgyek például nem bírják az értelmiségieket, főként ha nem keresnek jól. Dánielnek tehát nem kellett Annát féltenie. Csupa ilyenek között dolgozott, a felettesük volt. És amikor átment a szomszédos helyiségbe, mosolyogva távozott, de a mosolya egyértelműen elárulta, hogy a hívónak nem volt különösebb öröme a hívásból. Hogy Anna határozott, minden tanulságot megelőző és lezáró utasítására hívta. Innétonnét megkérdezhették mosolyogva: „És ki ez a fiatalember?“ amire Anna, természetesen, először valami tréfásat mondott, aztán valami túlzást, és végül Daniel kereszt- és vezetéknevét említette. Aztán rögtön elment, és Dánielt félig látni lehetett az ajtóban. Azonban csak egyetlen hivatalnok látta, s az figyelmesen meg is nézte, s aztán azt mondta a kollégáinak, hogy a fiatalember nagyon hasonlít Guliverre. A kollégák azonban még csak el sem mosolyodtak.

A hivatalnok szorosan Daniel mellé ült, és megkérdezte tőle, ismer-e engem. Aztán az épületről beszélgettek. Ezért az ablakon is kitekintettek, és megbeszélték optikai benyomásaikat, melyeket az utca és a járda szemügyre vételével szereztek. Az volt érdekes, hogy a járda szélesebb, mint az utca maga.

Mivel Anna nem tért vissza, Daniel látta, hogy az úrral több időt kell eltöltenie, tehát beszédesebb lett. Magyarázkodott:

— Biztosan sok a dolga. Nem szeretném zavarni.

A férfi nem érezte ki, ami a kérdésben kellemetlen, egyébként Daniel nem is akarta, hogy a kérdés kellemetlenül hasson.

— Itt kell lennem magával, hogy senki ne hívjon ide be más vendéget. Közös fogadószobánk van a bérnyilvántartó-részleggel — mondta.

Szinte csodálatos volt, milyen ízlésesen tudott bánni a kezével. Két keze szolgálatkészen várakozott, hogy bármikor odanyújthassa a hamutartót, vagy meggyújtsa a cigarettát az öngyújtóval, melyet a zakón keresztül is látni lehetett a mellényzsebében. Csak egyszer érintette meg a ceruzáját a felső zsebében, amelynek nincs pontosabb neve, de látható, és zsebkendőt hordanak benne. A hivatalnoknak ebben a zsebében volt még egy ceruzája, talán színes. De ez nem a más rendelkezésére állt, ezt csak abban az esetben vette elő, ha valakivel egyidőben kellett írnia. Ezzel ő maga írt volna.

És mert hibátlanul öltözködő férfit nem találni sehol a világon, és ezt a hivatalnok is tudta, elnyűtt és praktikusnak korántsem mondható cipőt viselt. Semmi csúnya nem volt a cipőn, még csak divatjamúlt sem volt, de annyi részből állt és annyi bonyolult varrás volt rajta, hogy már a cipésznek is sejtenie kellett a jövőjét és kivételes sorsát. Tisztítani nem lehetett. Gazdája reggel csak arra volt képes, hogy ronggyal megtörölje. Olyan alaposan megtörölte, hogy visszatérhetett benne a szobába alvó asszonyához, szemrehányás nélkül megállhatott a szőnyegen, hogy megcsókolhassa a felesége meleg vállát. A villamosban a kalauznö és a vezető Is észrevette a cipó ragyogását, a gyerek is, aki mellé tette le kicsiny és érdekes játékát, a kutya is, amely fel akart ugrani a villamosra, és így kisebb félreértés okozója is lett, mert a gazdája titokban akarta kivinni a Dunához. A kutya gazdája is észrevette a ragyogó cipőt, de inkább bosszantotta, mintsem jókedvre derítette az a kis megfigyelés.

Dániel kellemetlenül sokáig nézte a cipő fényét.

Közben a hivatalnok úgy mosolygott rá, mintha homosexuálís vagy exhibicionista volna. Dánielnek piszkos volt a cipője.

Mivel a hivatalnok titkolni tudta érzelmeit, mosoly suhant át az arcán, és Daniel azt gondolta róla, hogy exhibicionista. Az erre hajlamos férfiak egy gombot viselnek a zakójukon, szétgombolják a gallérjukat, rendszerint nyitva hordják a mokaszin cipőjüket, és nem biztos, hogy a ruha nincs-e egyáltalán útjukban. A hivatalnok azonban mindennek az ellenkezője volt: nyakkendőt viselt, a zakóján három gomb volt, a cipője befűzve és az inge nagy gombokkal begombolva. Kedvem van további bizonyítékokkal is megerősíteni a véleményemet. Bizonyára megfelelő módot választott nemi ösztönei kielégítésére. Régen, még fiatal korában meggyőződött saját hormonjai erejéről, és alaposan áttanulmányozta Freudot. Később azonban nagyon is kizárólagosnak tekintette, és csak az ésszerű lényeget fogadta el belőle. Az álmoktól például nem félt. Ha nőt kígyóval látott, olyasmit mondott: — Szép Freud — és hasonlót. A nővel való összhangja nem volt más, mint minden „összhang“. Várni menstruáció idején, várakozni az ágyban, míg az asszony beparfümözi magát, és várni, míg majd elkezdheti... De nemcsak az örökös várakozás. Olykor tekintetével érintett egy művészi aktot, vagypedig eltűnődött Tolsztoj vagy Rolland gyönyörű gondolatain. Ezenkívül: Dánielnek nem egyszer nyílt alkalma látni, hogyan ereszkedik le a lépcsőn a modern üzemi étterembe, előveszi a „B“ ebédre szóló jegyét, leteszi oda, ahová kell, és elfogyasztja az ételt. (Először a levest.) S ki nem lenne izzadt egy kicsit az ebéd után? Ki ne vágyódna egy kert után? Most is van még fél órája ebéd előtt. Aztán kikéri magát, és elkíséri lányát a nagyállomásra, ahonnan Budapestre indulnak a vonatok. A peronon álló rendőr a biztosíték, bogy

a fiatalok, akik kelletlenül iszogatják a limonádéjukat, nem kiabálnak rá a lányara.

Lánya ismeri az a/a jelzést. Ez Dánielt meglepte. És olyan természeteséggel használta, mintha az ötéves tanulmánya is arra irányult volna, hogy nap mint nap használhassa ezt a jelzést. És nem csupán a gyakorlatiasságával lepte meg, hanem alig látszó tokájával is, amit az apjától örökölt.

A hivatalnok szabad szellemben nevelte a lányát. Meghívhatta barátait a lakásukba, s ott énekelhettek. Néha ő is közéjük elegyedett, és feltételezve, hogy a vandégek diákok, még valamilyen latin idézetet is mondott. Aztán bevonult a szobájába, és várta, hogy a barátok majd bemennek elköszönni.

Reggel munkába ment. Ott előbb „lehúzták“ az előző napi televíziós műsort, csak aztán kezdtek dolgozni. Csodálkoztak a kverulánsok panaszain és helyesírásán. Csodálkoztak a házmesterek lustaságán és az orvosok lelkiismeretlenségén. Csodálkoztak a válásokon is, és együtt bírálták a kormányt, már ami a nemzetiségi politikáját illeti. Konkrét eseteiket mondtak el a cseh önteltség bizonyításéi ra, s érveik és anekdotáik igazolták a cseh nemzet iránti szpekticizmusukat. Itt-ött a japánokról, az oroszokról, az amerikaiak pedánsságáról, sőt a nyugatnémetországi jólétrőlis sző esett. Többször említették azokat a kollégákat is, akiknek a termelésbe kellett menniük, és most hiányoznak, nélkülözhetetlenek.

így telt el a nap.

Daniel irigyelte őket. Az állam támaszai érezték is ezt. És azt is tudták, hogy Anna is irigyli őket. Ki tudja, fog-e még holnap parancsolni, ki tudja, vajon holnap is kell-e még nyugodtan szórakoztatniuk egy ilyen fülest (Daniel), megjátszva, hogy mit sem sejtenek róla, sőt hogy valóban ügyfélnek nézik.

És hogy kémleli a falakat a fiatalember: mintha a képek nem tetszenének neki. Igen, azt akarja mondani, hogy bizony leszedhetnék. A hivatalnok megállt a gyönyörűen bekeretezett jelenet alatt: hajótöröttek tutajon. És már lélegzetet vesz, a képről fog beszélni.

Mennyi erő. Milyen mesteri munka. Mennyi szín, illat...

És épp amikor már úgy-ahogy kellemesen kezdte érezni magát, épp amikor lehetősége nyílt érzelmei kifejezésére, s a divatos szélhámoskodás és mindennemű extravagancia iránti ellenszenve kinyilatkoztatására, épp amikor Dánielt már példás hallgatónak tudta, akkor belépett Anna.

A hivatalnok kiment és arra gondolt, hogy a mai fiatalságnak keményebb kézre és rendszeresebb érzelmi nevelésre volna szüksége^ Rendes tanítókra és az alsó fokon testi fenyítékre. Úgy kellene az idősebbek iránti tiszteiét, mint egy falat kenyér.

— Mindig nekem kell intézkednem helyette —• jegyezte meg Anna a hivatalnokra célozva —, a legegyszerűbb dolgokban is tanácstalan. Minél megbízhatóbb, annál feleslegesebb.

Daniel éppen készült kiönteni magából a so-, káig visszafojtott undort. A hivatalnok jelenléte a legrosszabb embereknek az emlékét idézte fel benne, akiket valaha is ismert. Némelyiket sajnálta, a többit gyűlölte. Annára is haragudott: mintha kellemetlen, de ugyanakkor érdekes álomból ébresztené fel. Mintha egy gombolyagból bogozná ki, amelyből a segítsége nélkül is éppen kigabalyodott volna. Mintha egyáltalán nem volna igaz, hogy apa lesz. Balsejtelem fogta el, hogy néhány év múlva meg kell halnia, és időnap előtt megőrül, mint minden tehetséges ember, hogy már most hiányzik egy kereke. Legszívesebben elment volna.

— Hogy hívják azt a hivatalnokot? — kérdezte.

— A férjem. Felvettem a hivatalba, ^mert nem tud főzni.

— Főzni? Ja, igen, szakács volt... És most? De hiszen mesélte is már nekem.

— Először mészáros volt. Aztán virslit és hallevest főzött egy kávéházban. Munka után pedig operettlibrettókat írt, zenészekkel érintkezett, mélyhegedűn is játszott. Egyre kifinomultabb szeretett volna lenni.

— Maga tudja, mit jelent szülőnek lenni Sok baj van a kislányával?

— Bizony az ember gyakran káromkodik. Ha már meg van a gyerek, az érzelmek két szélsőség között ingadoznak; az öröm és a