A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-17 / 33. szám

Politikai iránymulatók

„Komplikált fejleményeket okoztak a pártban a jobboldali erők és opportunista irányzatok, melyek a párt vezető szerepe torz alkalmazásának jogos bírálatát felcserélték a partnerséggel a politikai erők szabad játékának értelmében ..

(A CSKP KB 1969. novemberi határozatából)

Bal vagy jobb?

Egy emberöltő nem nyújt gyakori alkalmat arra, hogy az emberi társadalmat képző egyéni kényszerítse felfigyelni a „nagy politika“ alkotóinak tevékenységére. A napi gondok szürkesége inkább arra ösztökél, hogy az arra hivatottakra, a „nagyokra“ bízzuk az össztársadalmi ügyek Intézését.

Az 1968 januárja óta nálunk lefolyt események behatoltak az emberek legbizalmasabb környezetébe is. Egyszerűen lehetetlenné vált figyelmen kívül hagyni a „nagy politikát“, a napi eseményeket. Az államalkotó, a társadalmi mozgást meghatározó események annyira lekötötték figyelmünket, hogy az ún. „kis politikára“, a munkahelyünket közvetlenül érintő problémákra alig akadt időnk.

Politikai életünkben bevált a járható utaknak bizonyos megjelölése, elnevezése. Ilyen a „baloldali irány“, a „jobboldali irány“ és az úgynevezett „arany középút“. Lényegében ez a három irány lehetséges, persze, ha figyelmen kívül hagyjuk a különféle dűlőutakat és ösvényeket. Azonban, ha az egyes utakon járó emberektől, vagyis, ha az egyes politikai nézeteket valló egyénektől megkérdeznénk, miért éppen ezt vagy amazt az utat választották, bizonyára érdekes jelenségnek lehetnénk a tanúi: kiderülne, hogy mindenki a legegyenesebb, a iegigazibb, az egyedüli járható utat választotta. Balra, vagy jobbra vezető út, esetlég éppenséggel középút ezek szerint nincs is. Esak egyenes út van és mindenki azt járja.

Ha ez igaz lenne, akkor nem volna értelme ennek az „útelágazásnak“. Tudjuk azonban, hogy nem így van.

Állam - mint magántulajdon

A kapitalista világ politikai életében a balds jobboldal közötti eltérésnek meglehetősen fejlett skálája létezik. Van a politikának egy közép-jobb, illetve mérsékelt jobboldali, és egy közép-bal, illetve mérsékelt baloldali szárnya. Aztán van a szélső jobb, illetve radikális jobboldali, no meg egy szélső bal, illetve radikális baloldali szárnya is. A politikai áramlatoknak, nézeteknek ezen a széles méretekre szabott frontján dúl a harc, ki-ki a maga módján, ki-ki a maga nézetei szerint hadakozik. Napjainkban ezt a skálát pluralisztikus politikai rendszernek nevezték el, vagyis olyan politikai rendszernek, melyben a társadalom vezetését, irányítását, szervezését több elképzelés szerint tehetne'intézni. A gyakorlatban azonban mindig csak egy érvényesülhet a sok közül.

Ha figyelemmel kísérjük a kapitalista világ politikai skálájának az alakulását, akkor szembeötlő lesz, hogy a „közép“, a centrum úgyszólván eltűnt, nincs. A bal-közép az nem „közép“, az csak a baloldali irányzatú politikának a középhez közelebb álló szárnya. Ugyanez a helyzet a jobb-közép esetében is. De hol van a „közép“?, mire megy a tét ebben a játékban, ebben a politikai harcban?

A lényeg valószínűleg a politika alapjaiban lesz, ez pedig mindenkor a társadalom vezetésére való elképzelés alapelmélete volt.

A Hét társadalompolitikai melléklete 33

Felelős szerkesztő: Mécs József

Amíg a társadalmi munkamegosztás a termelőeszközök fejletlensége következtében egyszerű volt, addig az ilyen alacsony szinten mozgó társadalom irányítása is meglehetősen egyszerű volt. A viszonylag kicsi területekre megoszlott társadalmi egységeket — lakájai segítségével — a gróf, báró, herceg is el tudta irányítani. A politika ekkor abban merült ki, hogy ezek az apró „fejedelmek“ egymás között harcoltak és egyéni elképzeléseik szerint irányították, vezették a társadalmat. A kicsi feudális államok egyének magántulajdonát képezték, ennek következtében az államapparátus is, az állam keretén belül élő társadalmi egység irányítására felépített szerkezet is, egy ember tulajdona volt. Az állam ennek az egyetlen egyénnek az eszköze volt a társadalom uralására. Ezen egyén politikai nézetei voltak a döntők. Az ő bukásával bukott az ő politikája is.

Körülményesebb lett a helyzet akkor, amikor az ipari termelés fejlődése folytán a termelőeszközök magasabb műszaki szintje folytán a társadalmi munkamegosztás is összetettebb, bonyolu' lett. Az egyre nagyobbodó gyárakat, ipa fontokat nem volt képes sem irányítani, i további fejlődésüket biztosítani

egy magántulajdonos, egy személy. Kénytelen volt további magántulajdonossal társulni. így alakultak aztán kisebb-nagyobb csoportos magántulajdonosok. Ezek mint kollektív egyének léptek fel a társadalomban. Érdekeik nem voltak azonosak, sőt, nagyon gyakran szembe kerültek egymással.

Ennek az új helyzetnek megfelelően alakult az állami szerkezet felépítése is. Ez sem lehetett már eszköz csak egy ember kezében. A kollektív magántulajdonosokból álló társadalmat már nem lehetett egy ember elképzelései, politikai nézetei szerint irányítani. A feudális úr helyét Itt Is a csoportmagántulajdonos, a kollektív egyén foglalta el. Nyitva maradt azonban a kérdés, ki legyen ez a kollektív egyén? Ki legyen az államapparátus birtokosa?

Itt kezdődött aztán a kapitalista világban á politikai harc ma ismert formája. A tét az államhatalom, az állami szerkezet magántulajdonba vétele volt.

A kapitalista politikai rendszer bal szárnya

A termelőeszközök kezelői, a munkásosztály is társadalmi csoportot képez, mégpedig a legszámottevőbb csoportot. Olyan társadalmi rendszerben, melynek elméleti alapjait a magántulajdon intézményének a szentesítése képezi, az egész társadalmi mozgás ennek az alapelméletnek a törvényei szerint megy végbe. Ha a munkásosztály, mint olyan társadalmi csoport, amely nem birtokol semmiféle magántulajdont,, részt akar venni a társadalmi mozgásban, a társadalmat irányító tevékenységben, alá kell vetnie magát azoknak a törvényeknek, melyekhez a társadalmi mozgás az adott rendszerben igazodik. A magántulajdonosok rendszerében a munkásosztálynak is „magántulajdonosként“ kell fellépnie. A csoportos magántulajdonosok közötti küzdelemben a munkásosztály is mint „magántulajdonos“ igyekszik az állami szerkezetet magántulajdonba venni.

Érthető, hogy a munkásosztálynak a társadalom irányítására vonatkozó elképzelései eltérők lesznek például a földbirtokos magántulajdonosok csoportjától, vagy a kőolajat értékesítő magántulajdonosokétól, de a bankok tulajdonosait egyesítő csoportétól is. Ezek mind valóban tulajdonosai a társadalmi termelés valamely ágának. Az államapparátus magántulajdonba vevésére azért van szükségük, hogy ezt az eszközt, az államhatalmat magántulajdonuk szolgálatába állítsák. Mint magántulajdonosok nem is képzelhetik el másképp a társadalom irányítását, mint a magántulajdont biztosító intézmények megőrzésének alapján.

Nem ez a helyzet a munkásosztály esetében. Ez a nagy társadalmi csoport nem tulajdonosa

a társadalmi termelés egyetlen konkrét ágának sem. Harcol az állami hatalom „magántulajdonba“ vételéért, de nem azért, hogy szentesítse a magántulajdon intézményeit, hogy megőrizze azokat, hanem azért, hogy megszüntesse, likvidálja őket. A munkásosztály a csoportos magántulajdonban levő társadalmi termelőeszközöket ki akarja sajátítani és birtokába akarja adni egyetlen össztársadalmi tulajdonosnak, az államnak, az állam területén élő összes polgárnak. A munkásosztály még az államot is „államosítani“ akarja, a nép tulajdonává akarja tenni.

A kapitalista rendszer politikai arculatát tehát a magántulajdon intézményeit illető két egymással szemben álló nézet jellemzi; az egyik a magántulajdon alapelméletének a megőrzéséért száll síkra, a másik ennek felszámolásáért. Az egyiket a számtengely jobb, a másikat pedig a bal oldalára szoktuk helyezni. Középen a magántulajdon intézményes alapelmélete van elhelyezve. Ettől a középtől jobbra legközelebb állanak azon magántulajonos csoportok politikai nézetei, akik liberálisabb, mondhatnánk úgy Is, hogy demokratikusabb, szabadabb módszereket hirdetnek az államhatalom gyakorlását Illetően. Hajlandók tudomásul venni a munkásosztályt is mint partnert, de csak a magántulajdon intézményes megőrzésének a keretén belül. Valamivel tovább jobbra vannak azok a politikai nézetek, amelyek á munkásosztállyal semmiféle partnerséget nem ismernek el. Egészen jobbra pedig azok a politikai nézetek kerülnek, amelyek szigorú intézkedéseket követelnek az államapparátustól a munkásosztály legcsekélyebb követelményeivel szemben is.

A számtengely közepétől balra legközelebb azok a nézetek állanak, amelyek noha elismerik a magántulajdon intézménye felszámolásának a szükségességét, ám azt tartják, hogy ez a termelőeszközök fejlődése folytán magától is megvalósul. Nem látnak hibát abban, hogy a termelőeszközök tulajdonosaival is társuljanak. Lényeges ezek szerint csak az, hogy az ilyen társulat a termelőeszközök további fejlődését eredményezze. Ez aztán majd automatikusan maga után vonja a magántulajdon felszámolását is. Ezektől a nézetektől balra vannak azok a politikai áramlatok, amelyek nem látnak semmiféle lehetőséget arra, hogy a termelőeszközök tulajdonosaival társulva lehessen felszámolni a magántulajdon intézményeit. Egészen balra pedig azok a politikai nézetek kerülnek, amelyek a termelőeszközök tulajdonosainak nemcsak korlátozását hirdetik, hanem azok teljes megsemmisítését is.

Mai politikai helyzetünk felismerése és helyes értelmezése érdekében szükségesnek tartottam a kapitalista országok politikai rendszerének ezt a vázlatos ismertetését. Csak ennek figyelembevételével lehet bizonyos nézetet alkotni a jobb és baloldali elhajlások lényegéről, melyek szocialista társadalmunk jelenlegi időszakában komoly problémát okoznak.

Egy vagy több párt?

A munkásosztály politikai győzelme esetében a társadalom irányításának alapelmélete változik meg; a társadalom irányításával és szervezésével kapcsolatos nézetek, valamint gyakorlati intézkedések változnak meg. A kapitalista rendszerből kiszakadt „baloldal“ ezzel megszűnik baloldal lenni. A munkásosztály politikai győzelme azt jelenti, hogy a társadalom irányítására való elképzeléseit most már meg is valósítja, vagyis, miután birtokába vette, „magántulajdonává“ tette az államapparátust, „kisajátította“ az államhatalmat a magántulajdonosok csoportjaitól, elkezdi és megvalósítja a termelőeszközök kisajátítását is. Ezzel tulajdonképpen feloszlatja a magántulajdon intézményeit, valamint a magántulajdonon alapuló társadalmi elméletet is. Oj, a kapitalista rendszertől eltérő társadalmi törvények kezdenek érvényesülni.

folytatás a 10. oldalon