A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-26 / 4. szám
BÖSZÖRMÉNYI IÁNOS A humanizmus - korparancs „Divide et impera! Jeles. De jobb: Egyesíts és vezess.“ GOETHE A brutális nemzeti gőg és a bálványimádó ideológia Jóvoltából időnként végigsöpör a világon az erőszak szele, s miközben a szelet vető tüzet kiáltva magának követeli az oltás jogát, ugyanakkor az áldozat — rendszerint a gyengébb — puszta létének érdekében aláveti magát ugyan az erősebb önkényének, de korántsem adja fel a harcot az erőszakkal szemben, hanem olyan fegyvernemet választ küzdelméhez, amelyet fölényesebben kezel ellenfelénél. A gyengébb fegyvere ugyanis éppen kiszolgáltatottságában rejlik; küldetéssé magasztosítja az önvédelem a maga balsorsát, amelyhez az erőt a „tiszta erkölcs támaszának talpkövéből“ meríti magának. E harcmodort az erős sem tagadhatja meg, minthogy szeretné fenntartani a látszatot; az erőszakhoz való jogát ugyanis a jog és az igazság köntösébe bújtatja. S megtörténik az euripideszi csoda: a gyenge erőssé, az erős gyengévé válik. A gyengék gyengesége válik erővé, legyőzhetetlenné, minthogy megfoghatatlan. A győzelem megtartása többé nem fizikai vagy technikai erőviszonyok függvénye, hanem etikai értékek kérdésévé egyszerűsödik: „eszmékre nem lehet puskával lövöldözni“. Ennek ellensúlyozására a hatalom szívesen azonosítja magát a joggal. Olyannyira, hogy úgy tűnik: az erő a jog. S hogy mindez elfogadható legyen, az erőszak az erkölcs védelmének mezében tetszeleg. A farkast a báránytól olykor nem a hang, hanem a külső különbözteti meg. Mint ahogyan a történelemben sem a kinyilatkoztatások, hanem inkább a tények jelzik az igazságot. Napjainkban a világháborúktól, belviszályoktól meggyötört ember kiábrándultán látja, hogy civilizációnk intézményei valójában béklyók, amelyek az eszmék és érzelmek olyan alacsony fokára húzták vissza az emberiséget, ahol az élet törvényévé vált az erősebb joga, hogy a gyengébb felett uralkodjék. A téveszmékből, tévhitekből kijózanodott embermilliók a szocialista társadalmi rendtől várják reményeik megvalósulását. Ebben nem szabad csalódniok, mert ettől nemcsak a jövendő társadalmának létjogosultsága függ, hanem végső soron a világ fennmaradása is. S minthogy a csalódások olykor a legszebb eszményeket is megfosztani látszanak illúzióik vonzalmától, a kételyt csak úgy válthatja fel újra a bizalom hite, ha a szocialista társadalomban a humánum és a demokrácia megtartó erővé válik. Korunk embere csakis úgy szabadulhat meg a nemzeti és a hatalmi önzés, a faji felsőbbrendűség-tudat és az elvakító társadalmi és kultúrfölény téveszméitől, ha mindenfajta emberi szándék és cselekvés egyedüli eldöntő kritériumává a humánum válik. Ezt diktálja a • kor parancsa, s ezt sugallja az ész, a szellem törvénye is, amely ha végképp győzedelmeskedik a világon, akkor ez a szellem felsőbbrendűségének legnagyobb győzelme lesz az anyagiassággal szemben. Enélkül ugyanis az élet: dulakodás a hiúság vásárában. Aki tehát ■ lerombol egy tévhitet, hamis konvenciót vagy ellentétet támasztó előítéletet, az a cselekvő A Hét társadalompolitikai melléklete 4 Felelős szerkesztő: Mács József humanizmus elkötelezettjévé válik. Ilyen értelemben a történelmi igazság is ezt az emberi szándékot szolgálja. Ezért olyan jelentős Bert Totenthaler hágai történész Hazugság és igazság a történelemben c. műve, amelynek lényege, hogy az ún. történelmi távlat — egyfajta történelemszemlélet és kutatási módszer, mely szerint a történelmi események elemzéséhez, értékeléséhez és megértéséhez megfelelő időbeli távlatra van szükség — gyakran lesz forrása tévhiteknek, hamis mítoszoknak, történelmi előítéleteknek, mivel a múló idő távlatában a történelmi tények olykor egyáltalán nem is rekonstruálhatók. Az eseményeket tehát — történészünk értelmezése szerint is — a -kor realizálásának, azaz a valóság, a realitás fényeinek összefüggései alapján kell vizsgálni. Ugyanakkor a kor elemzőjének pártatlan bírálónak kell lennie, aki a hétköznapok csetepatéitól függetlenül, a dulakodás felett állva képes szemlélni az élet lényegének valóságát, tehát olyan krónikásnak, akiben az ítélet szándékát a humánum elkötelezettsége szabja meg, s akinek fürkésző tekintete a horizontot szemlélve nem azt kutatja, ami elválasztja, hanem azt fürkészi, ami összeköti az emberiséget. Ezzel szemben a sanda gyanú sugallta kétely az emberek közötti, népek, nemzetek és társadalmak közötti bizalmatlanság szításával akar jelesre vizsgázni a hatalom megszállotjainak főpapjai előtt. Ezért van szükség napjainkban arra, hogy a múlt és a jelen történelmi eseményeit az igazságnak megfelelően értékeljük, mégpedig abban a szellemben, ahogy azt a cselekvő humanizmus példaképe, Romain Rolland mondotta: „Nem fontos, hogy igazam legyen. Fontos, hogy igaz legyek.“ Különösen hasznos lehet ez az egymás mellett élő kis népek viszonylatában, főként akkor, ha azok századokon keresztül az „Oszd meg és uralkodj!“ elvének alapján voltak kiszolgáltatva egymásnak és ellenségeiknek. Éppen ezért e kis népek egyikének-másikának történelme sem egyéb az acsarkodás hőstetteinél, a kisszerűség gáncsainál, vagy a megtorlás pirrhuszi győzelmeinél, s nemzeti ábrándjaik is csupán az értelmet-érzelmet elborító elégtételvétel szándékainak mérföldkövei. A jelen krónikásának úgy tűnik, hogy a Duna-menti kis népek is kezdik megérteni megosztottságuk nyomorúságát, annak következményeit: kiszolgáltatottságukat. Látniok kell, hogy a sanda szándék ma is mesterkedik s ez ellentétben áll érdekeikkel: fennmaradásukkal. Ha e kavargás felett állva akarnak megmaradni, csak úgy biztosíthatják létüket, ha viszonyukat az igazság, a megértés és a közeledés segítségével új alapokra helyezik, lett légyen ez még oly keserves is a nemzeti mámorból ocsúdó, de a valóságot már reálisan szemlélő, közös sorsközösségben élő szomszédnépeknek. Talán végre elmondható a költővel, hogy „kinyílt a földbe zárt titok“, s úgy vagyunk, miként a vándor, aki hosszú és céltalan bolyongás után kiér az erdei fák árnyékából s megdöbbenve fedezi fel a napsugár-özönben az erdőt. Ideje volt feleszmélni arra, hogy a megbékélés az emberiséget összekötő megtartó erőnek, a humanizmusnak a korparancsa. Végtére is tarthatatlanná vált számunkra az a chamforti tétel, hogy „nálunk üllőknek vagy kalapácsoknak kell lennünk“, de úgyanúgy elfogadhatatlanná vált számunkra a Goethei „üllő vagy kalapács“ teória Is, mivel képtelenek lennénk többé belenyugodni a dolgok olyan rendjébe, amely továbbra is szentesítené a minden emberit meggyalázó és minden szellemi értéket megcsúfítő örök számonkérést s ennek következményét — a sorozatos megtorlást: az erőszak uralmát. A történelmi tanulságok számontartőjának fel kellett ismernie, hogy a Duna-menti kis népek sorsa, érzelemvilága, polifon kultúrája, vérségi és földrajzi keveredése olyan összetartó erő és kapocs lehet, amely ellenállhat mindenfajta megosztási szándéknak „hiszen magyar, oláh, szláv bánat midigre egy bánat marad“. A magyar jakobinus dala látnoki költőjének felismerését az események hatására egyre többen teszik magukévá, s döbbennek rá, hogy „hiszen gyalázatunk, keservünk, már ezer év óta rokon“, s eljő majd az idő, amikor a szándékot is egy torokként hallatják ezek a kis népek: „miért nem találkozunk süvöltve az eszme-barikádokon?“ A múlt keserű örökösei vagyunk: hamis nemzeti legendák, megvalósíthatatlan ábrándok rontják ma is viszonyunkat, mert egymás elorzottjainak hisszük magunkat. Pedig szétszóródottságunkban, kirekesztettségünkben, sorsközösségünkben nincs más választásunk, mint az egymásrautaltságból következő összetartás. Németh László írja a szétszóródva élő kis népek jövőjét latolgatva: „sorsuk alakulása attól függ, hogy mennyire tudnak tájékozódni helyzetükben, megismerik-e igazán magukat és környezetüket, s sikerül-e küldetéssé alakítani balsorsukat.“ A megoldás tehát kézenfekvő lehetne... A szándék és az akarás azonban korántsem ilyen egyértelműen azonos. Egyesek (és sajnos nemcsak egyesekl) a nemzetiségi kérdés végső megoldásaként ma is hatalmi módszereket javasolnak: a beolvasztást (a nemzetiségi nyelvhasználat jogának kétségbevonásával), vagy ami még ennél is embertelenebb: a kitelepítést (enyhébb fogalmazásban: „megegyezéses lakosságcserét“, lásd a Maticné őítanie 1968 (4. számában közzétett állásfoglalást!) S mindezt azért, hogy megvalósítsák rögeszméjüket, a faji ideológia alapján elképzelt nemzeti államot, amely korunk legképteleaebb anakronizmusa: a fasizmus idézése. Fábry Zoltán intelmét kell idéznünk: „A humanitás különbözteti meg a szocializmust a fasizmustól — a szocializmus humanizmus nélkül a fasizmus tekintetnélküliségével azonosulhat.“ A nemzetiségi kérdés megoldása — a gyengébb és az erősebb viszonyának rendezése. A hatalmi módszerek alkalmazása ellentétben áll az üggyel, amelyet szolgálni akarunk, de ellenkezik a realitással is. Látni kell ugyanis, hogy az egész Duna-medencét nemzetiségi szigetek tarkítják. Különösképpen a magyarság és a szlovákság megosztottsága szembetűnő: e két kis népnek majdcsaknem egyharmadaegynegyede él országhatárain kívül, s „ez nem játék, ez nem tréfa“ mondja erről Móricz Zsigmond. Igaz, ugyan, hogy e szétszóródottság kialakulása és körülményei alapvetően különböznek: míg a magyarság etnográfiailag kompakt közösségben él a környező államokban, addig a szlovákság elhelyezkedése szórványjellegű. Lényeges különbség az is, hogy míg bennünket rajtunk kívül álló történelmi események szakítottak el egymástól, a szlovákság önkéntes belső település következtében szóródott szét. Ilyenformán nemzetiségi igényeink is eltérőek, különbözőek. Ez a realitás, veszi mindezt tudomásul a ma embere, de már korántsem a belenyugvás rezignáltságával, hanem sokkal inkább a reálpolitikai felismeréssel, ami ebből következik: a szomszéd népeknek azonos érdeke fűződik e szigetek megtartásához és fennmaradásához, éppen ezért gondoskodniok kell az országaikba szakadt népcsoportok, nemzetiségek önrealizációjáról, hogy a szétszórt nemzettestek érlelői lehessenek e kis népek közeledésének. A szétszóródott nép fiai nem olvadhatnak fel a „világ kohójában“, hanem küldetést vállalva szolgálniok kell e népek összetartozásának tudat-érlelését, azért, hogy kölcsönösen levetkezzük a nemzeti önzést és elvakultságot, s kivethessünk magunkból mindent, ami a nemzeti gyűlölködés forrása lehet, a közeledést „egymás között, a nemzet elszakadt fiai között, és a szomszéd népek között“ vallja erről Németh László, hiszen a „fajközösség — írja Móricz Zsigmond — az valami olyan lelki kapocs, amelynek úgy kell áramlania, mint a felhőnek az égen, a levegőnek a földön s a tengerárnak a vízen.“ Mindez követelés önmagunkkal szemben is: a magunkbaszállásra, a feleszmélésre, de ugyanakkor követelés az idővel szemben is: a szükségre, a megértésre, mert a megbékélés: napjaink korparancsa. Talán a lehetetlenre merészkedünk, mégis pótolhatatlan az, amelyet e hídveréssel el akarunk kezdeni, minthogy olyasmire vállalkoztunk, amely hiányzott: humánumra és demokráciára a szocializmusban, nemzetköziségre a nemzetiben.
