A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-29 / 26. szám

\ Városunk legszebb asszonya Egy nagyon kis városba, egy egészen kis városba ellátogatott egyszer egy huszárfőhadnagy, aki arról volt nevezetes, hogy nem szokott a nőknek kegyelmet adni. Arról, hogy a nő kegyel­met ne kérjen tőle, nála szó sem lehetett, hiszen azért volt ő hu­szárfőhadnagy, hiszen azért izzadtak ki elbeszéléseket évtize­deken át a magyar írók huszárokról, hogy végre is higgyék a huszárság fölényét a szerelemben a nők és a huszárok. — Most pedig — mondta a helyi szerkesztő a huszárfőhad­nagynak szerdán délután a cukrászda előtt —, most pedig be foglak mutatni városunk legszebb asszonyának. — Haha! — szólt kacéran a huszár és bajszát pödörte, gallér­ját igazgatta, kardját csörtette, mint az operett-primadonna, mikor huszárnak öltözik. — Jegeskávét habbal, búbozva — mondá a szerkesztő a cuk­rászkisasszonynak. — Nekem is — szólt a főhadnagy. A legszebb asszony még nem volt ott, de a város előkelősé­gei már ott voltak. Négy-öt úr és négy-öt asszony üldögélt a cukrászdában. — Mindjárt itt lesz városunk legszebb asszonya — mondták mind a főhadnagynak, aki harcra készen ült helyén. Iszonyú harcra kész volt. Pödört és csörtetett, villogtatta a szemét, még a jegeskávét is pödörte, csörtette, villogtatta. MOLNÁR FERENC Három kis novella — Csodaszép nő az! — mondta a szerkesztő. — Barna a ha­ja. — A szeme tüzes — szólt egy másik, kalapja után ítélve gyógy­szerész. — Az alakja karcsú, magas — mondta egy hölgy, orra után ítélve az orvos neje. — A járása a legszebb — mondta egy vörösbajszú úr. — Ügy jár mint egy madárka vagy mint egy cicuska. Az ajtó nyílott. — Ö az! — szólt a szerkesztő. A főhadnagy e pillanatban úgy pödört, csörtetett és villo­gott, hogy recsegett alatta a szék. — Ez az? Ez a randa? A szerkesztő nagyra meresztette a szemét. — Igen, igen — súgta a főhadnagy. — Gyerünk innen. Fizettek és kimentek. Az utcán így szólt a katona: — Öregem, hiszen ez a nő kövér, lompos, formátlan, tokás, kifestett, ráncos képű, sárga fülű és bajuszos! Ezt nevezitek ti a város legszebb asszonyának? És legalább ötven éves! — De ... — vetette közbe a szerkesztő. — Semmi de. Utálatos. — De ... — De együtt öregedtek meg vele — mondá a főhadnagy, mi­után valakinek csak ki kellett végre mondani az igazságot. És másnap az orvos neje, a gyógyszerész, a vörös bajuszú, a cukrászkisasszony és a helyi szerkesztő, mind, mind azt me­sélte, hogy a huszár megrelirált a szép asszony elől, félt, hogy felsül nála. A huszárt ezért a város részint gyávának, részint ökörnek tartotta, de a város legszebb asszonya egy diadallal gazdagabb és egy árnyalattal szebb lett. És egy nappal öre­gebb is lett, az orvos nejével, a gyógyszerésszel, a vörös baju­szával, a cukrászkisasszonnyal és a helyi szerkesztővel sőt a huszárfőhadnaggyal együtt. Lámpa a távolban Egy ember látogatóban volt valahol, ott tartották vacsorára és későn éjszaka indult el hazafelé, egyedül, gyalog. Az éjszaka sötét volt, vasúti töltés mellett, majd kis akácerdőn át vezetett a falu felé, ahol az ember lakott. Hold és csillagillat, madár­ba Kiuyaugaias nem volt, az egész lirai svindli szünetelt ez este, és emberüiiK kissé félt, amikor hazafelé baktatott. Egyszerre csak úgy érezte, mintha jönne valaki a háta mögött. „Nem for­dulok meg“ — gondolta — „mert akkor agyonüt“. És elkezdett izzadni, s remegő térddel ment tovább. Később észrevette, hogy csalódott. Nem jött utána senki. Aztán egyszerre hirtelen megállott. Merőn nézett maga elé a sötétbe. Ügy látta, mintha tíz lépésnyire előtte valaki hirtelen lekuporodott volna. „Istenem“ — gondolta — „csak már valami lámpát látnék valahol, mert igazán nagyon ijedeztem.“ Ment, mendegélt tovább és reszketve kémlelte, hogy mikor tűnik már fel valahol egy barátságos lámpa világa. — Most — mondta hirtelen magában —, most igazán jön valaki mögöttem. Megállt, s a szíve úgy dobogott, hogy a nyakában is érezte. Körülötte koromfeketén nyugodott az éjszaka, tele titkos kis neszekkel. — Szamár vagyok —, gondolta aztán, és ment tovább. Ahogy mendegélt, egyszerre csak derű és nyugalom öntötte el a szívét. A távolban feltűnt az első lámpa. Kedves, piciny sárga fénypont volt, de az embernek egész bátorságát, nyugalmát visszaadta. Most már frissebben lépkedett, csöndesen dúdolgatva. A bizton­ságnak nagy és örömteli érzése töltötte el. És a lámpafény, egyre közelebbről látszott, egyre biztatóbb, egyre kedvesebb volt. Végre már magát a lámpát is lehetett látni, amely egy pa­lánk előtt állott. Az ember dúdolva lépett el mellette, mikor a palánk mögül kiugrott egy rabló és hátulról olyat ütött egy husánggal a fejére, hogy szörnyethalt. ^ S ahogy ott feküdt halva a földön, az arcán még rajta volt az elégedettségnek, a bátorságnak, a nyugalomnak és a biz­tonság abszolút érzésének kifejezése. Van így az ember néha. A luftbalonos ember Ha nem így írom: luftbalon, nem tudják, miről van szó. Lég­gömb, ez a szó utálatos cslnálmány, és ha hatszor írom is elébe, hogy: színes, nem nézik ki belőle a piros, kék, zöld, fényes és könnyű golyókat, amelyek fürtté kötve lebegtek egy borotválatlan, piszkos ős vigyorgó ember feje fölött,, amint árul­ta őket. A régi és rút szavaknak, mint amilyen a luftbalón is, megvan az a jó tulajdonságuk, hogy emlékezetünkbe, mikor fel­idézzük őket, elhozzák magukkal a rokonságukat is. Ha azt mondom: „luftbalón“, vele jön az a piszkos ember is, aki árulja, a városliget, a poros tavaszi délután, a verkliszó és az egész fiatalságom. „Léggömb“ ez a szó nem hoz magával semmit. Egyedül jön, mint ismeretlen írás egy felbontatlan borítékon. Értem, de szigorúan nézek rá. Tehát a luftbalonos ember künn állt a ligetben, és én egy pádról néztem az üzlet menetelét. Ezek ravasz emberek. Arra megy egy kisfiú a kisasszonnyal. A luftbalonos rá se néz a kis­asszonyra. Dehogy néz rá. Hagyja, hogy elhaladjon előtte a gye­rek meg a kisasszony, és megvárja, amíg a gyerek visszanéz. Akkor aztán hirtelen dolgozni kezd. Vigyorog, csücsöríti a száját, leguggol, fel-le lóbálja a luftbalón csomót, megrázza, tán­coltatja a levegőben, cuppant, füttyent, csettít hozzá, mindezt a szájával. A szemével pedig ravaszul int, kacsint, nevet, pislog. A többihez semmi köze. A többit a gyerek végzi el. A gyerek, szegény, megy a kisasszony mellett a vágy tőrével a szívében. Tépi, rázza a hölgyet, húzatja magát, megátalkodik, visít, hát­rafelé mutogat. A luftbalonos áll, hidegen, mereven, mint a szo­bor, és csak én, aki az előbb láttam, úgy viselkedni, mint egy őrült madarat, csak én látom, hogy komoly arca tele van ra­vaszsággal. És egyre távolodik a gyerek a kisasszonnyal, a kis­asszony ridegen megy előre, hátra se néz, s a gyerek egyre távolabbról hangzó nyávogással kínozza, még látom, ahogy húz­za, ahogy dacból a földre ül és ahogy a hölgy felrántja, s aztán messze, a szökőkútnál vész el a sírás. Ott el si tűnnek. — No, marha — mondom szelíden a luftbalónosnak —, hát ez nem sikerült, A luftba’ónos vigyorogva néz rám. Aztán fölényesen int a kezével, flsöndesen mondja: —• Visszajön a. — Mikor? — Ha ma nem, holnap. S a biztonságból, amivel mondja, érzem, hogy igaza van. Föl­­állok és elmegyek. Megyek a napon, baktatok és gondolkozom ezen, gondolkozom, hogy ez a szép eset tulajdonképpen minek a szimbóluma, mire lehetne szépen ráhúzni? Talán úgy szép, hogy a kisasszony a rideg élet, a gyerek, az ember és a luft­balonos a költészet, a magasbatörés, a vágy? Vagy a piszkos ember az élet, amely csalogat bennünket szép dolgokkal, amik nem lehetnek a miéink, s amikhez vissza-visszajúrunk? Avagy az író szamár, mert mindenáron bölcsességet akar leszűrni egy csöppnyi kis esetből? Valóban, ez utóbbi feltevés erősen való­színű. De a kutyafáját, azt csak érzi kegyed is, nyájas olvasó, hogy itt valami szép kis szomorú dolog történt.

Next

/
Thumbnails
Contents