A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-29 / 26. szám
\ Városunk legszebb asszonya Egy nagyon kis városba, egy egészen kis városba ellátogatott egyszer egy huszárfőhadnagy, aki arról volt nevezetes, hogy nem szokott a nőknek kegyelmet adni. Arról, hogy a nő kegyelmet ne kérjen tőle, nála szó sem lehetett, hiszen azért volt ő huszárfőhadnagy, hiszen azért izzadtak ki elbeszéléseket évtizedeken át a magyar írók huszárokról, hogy végre is higgyék a huszárság fölényét a szerelemben a nők és a huszárok. — Most pedig — mondta a helyi szerkesztő a huszárfőhadnagynak szerdán délután a cukrászda előtt —, most pedig be foglak mutatni városunk legszebb asszonyának. — Haha! — szólt kacéran a huszár és bajszát pödörte, gallérját igazgatta, kardját csörtette, mint az operett-primadonna, mikor huszárnak öltözik. — Jegeskávét habbal, búbozva — mondá a szerkesztő a cukrászkisasszonynak. — Nekem is — szólt a főhadnagy. A legszebb asszony még nem volt ott, de a város előkelőségei már ott voltak. Négy-öt úr és négy-öt asszony üldögélt a cukrászdában. — Mindjárt itt lesz városunk legszebb asszonya — mondták mind a főhadnagynak, aki harcra készen ült helyén. Iszonyú harcra kész volt. Pödört és csörtetett, villogtatta a szemét, még a jegeskávét is pödörte, csörtette, villogtatta. MOLNÁR FERENC Három kis novella — Csodaszép nő az! — mondta a szerkesztő. — Barna a haja. — A szeme tüzes — szólt egy másik, kalapja után ítélve gyógyszerész. — Az alakja karcsú, magas — mondta egy hölgy, orra után ítélve az orvos neje. — A járása a legszebb — mondta egy vörösbajszú úr. — Ügy jár mint egy madárka vagy mint egy cicuska. Az ajtó nyílott. — Ö az! — szólt a szerkesztő. A főhadnagy e pillanatban úgy pödört, csörtetett és villogott, hogy recsegett alatta a szék. — Ez az? Ez a randa? A szerkesztő nagyra meresztette a szemét. — Igen, igen — súgta a főhadnagy. — Gyerünk innen. Fizettek és kimentek. Az utcán így szólt a katona: — Öregem, hiszen ez a nő kövér, lompos, formátlan, tokás, kifestett, ráncos képű, sárga fülű és bajuszos! Ezt nevezitek ti a város legszebb asszonyának? És legalább ötven éves! — De ... — vetette közbe a szerkesztő. — Semmi de. Utálatos. — De ... — De együtt öregedtek meg vele — mondá a főhadnagy, miután valakinek csak ki kellett végre mondani az igazságot. És másnap az orvos neje, a gyógyszerész, a vörös bajuszú, a cukrászkisasszony és a helyi szerkesztő, mind, mind azt mesélte, hogy a huszár megrelirált a szép asszony elől, félt, hogy felsül nála. A huszárt ezért a város részint gyávának, részint ökörnek tartotta, de a város legszebb asszonya egy diadallal gazdagabb és egy árnyalattal szebb lett. És egy nappal öregebb is lett, az orvos nejével, a gyógyszerésszel, a vörös bajuszával, a cukrászkisasszonnyal és a helyi szerkesztővel sőt a huszárfőhadnaggyal együtt. Lámpa a távolban Egy ember látogatóban volt valahol, ott tartották vacsorára és későn éjszaka indult el hazafelé, egyedül, gyalog. Az éjszaka sötét volt, vasúti töltés mellett, majd kis akácerdőn át vezetett a falu felé, ahol az ember lakott. Hold és csillagillat, madárba Kiuyaugaias nem volt, az egész lirai svindli szünetelt ez este, és emberüiiK kissé félt, amikor hazafelé baktatott. Egyszerre csak úgy érezte, mintha jönne valaki a háta mögött. „Nem fordulok meg“ — gondolta — „mert akkor agyonüt“. És elkezdett izzadni, s remegő térddel ment tovább. Később észrevette, hogy csalódott. Nem jött utána senki. Aztán egyszerre hirtelen megállott. Merőn nézett maga elé a sötétbe. Ügy látta, mintha tíz lépésnyire előtte valaki hirtelen lekuporodott volna. „Istenem“ — gondolta — „csak már valami lámpát látnék valahol, mert igazán nagyon ijedeztem.“ Ment, mendegélt tovább és reszketve kémlelte, hogy mikor tűnik már fel valahol egy barátságos lámpa világa. — Most — mondta hirtelen magában —, most igazán jön valaki mögöttem. Megállt, s a szíve úgy dobogott, hogy a nyakában is érezte. Körülötte koromfeketén nyugodott az éjszaka, tele titkos kis neszekkel. — Szamár vagyok —, gondolta aztán, és ment tovább. Ahogy mendegélt, egyszerre csak derű és nyugalom öntötte el a szívét. A távolban feltűnt az első lámpa. Kedves, piciny sárga fénypont volt, de az embernek egész bátorságát, nyugalmát visszaadta. Most már frissebben lépkedett, csöndesen dúdolgatva. A biztonságnak nagy és örömteli érzése töltötte el. És a lámpafény, egyre közelebbről látszott, egyre biztatóbb, egyre kedvesebb volt. Végre már magát a lámpát is lehetett látni, amely egy palánk előtt állott. Az ember dúdolva lépett el mellette, mikor a palánk mögül kiugrott egy rabló és hátulról olyat ütött egy husánggal a fejére, hogy szörnyethalt. ^ S ahogy ott feküdt halva a földön, az arcán még rajta volt az elégedettségnek, a bátorságnak, a nyugalomnak és a biztonság abszolút érzésének kifejezése. Van így az ember néha. A luftbalonos ember Ha nem így írom: luftbalon, nem tudják, miről van szó. Léggömb, ez a szó utálatos cslnálmány, és ha hatszor írom is elébe, hogy: színes, nem nézik ki belőle a piros, kék, zöld, fényes és könnyű golyókat, amelyek fürtté kötve lebegtek egy borotválatlan, piszkos ős vigyorgó ember feje fölött,, amint árulta őket. A régi és rút szavaknak, mint amilyen a luftbalón is, megvan az a jó tulajdonságuk, hogy emlékezetünkbe, mikor felidézzük őket, elhozzák magukkal a rokonságukat is. Ha azt mondom: „luftbalón“, vele jön az a piszkos ember is, aki árulja, a városliget, a poros tavaszi délután, a verkliszó és az egész fiatalságom. „Léggömb“ ez a szó nem hoz magával semmit. Egyedül jön, mint ismeretlen írás egy felbontatlan borítékon. Értem, de szigorúan nézek rá. Tehát a luftbalonos ember künn állt a ligetben, és én egy pádról néztem az üzlet menetelét. Ezek ravasz emberek. Arra megy egy kisfiú a kisasszonnyal. A luftbalonos rá se néz a kisasszonyra. Dehogy néz rá. Hagyja, hogy elhaladjon előtte a gyerek meg a kisasszony, és megvárja, amíg a gyerek visszanéz. Akkor aztán hirtelen dolgozni kezd. Vigyorog, csücsöríti a száját, leguggol, fel-le lóbálja a luftbalón csomót, megrázza, táncoltatja a levegőben, cuppant, füttyent, csettít hozzá, mindezt a szájával. A szemével pedig ravaszul int, kacsint, nevet, pislog. A többihez semmi köze. A többit a gyerek végzi el. A gyerek, szegény, megy a kisasszony mellett a vágy tőrével a szívében. Tépi, rázza a hölgyet, húzatja magát, megátalkodik, visít, hátrafelé mutogat. A luftbalonos áll, hidegen, mereven, mint a szobor, és csak én, aki az előbb láttam, úgy viselkedni, mint egy őrült madarat, csak én látom, hogy komoly arca tele van ravaszsággal. És egyre távolodik a gyerek a kisasszonnyal, a kisasszony ridegen megy előre, hátra se néz, s a gyerek egyre távolabbról hangzó nyávogással kínozza, még látom, ahogy húzza, ahogy dacból a földre ül és ahogy a hölgy felrántja, s aztán messze, a szökőkútnál vész el a sírás. Ott el si tűnnek. — No, marha — mondom szelíden a luftbalónosnak —, hát ez nem sikerült, A luftba’ónos vigyorogva néz rám. Aztán fölényesen int a kezével, flsöndesen mondja: —• Visszajön a. — Mikor? — Ha ma nem, holnap. S a biztonságból, amivel mondja, érzem, hogy igaza van. Fölállok és elmegyek. Megyek a napon, baktatok és gondolkozom ezen, gondolkozom, hogy ez a szép eset tulajdonképpen minek a szimbóluma, mire lehetne szépen ráhúzni? Talán úgy szép, hogy a kisasszony a rideg élet, a gyerek, az ember és a luftbalonos a költészet, a magasbatörés, a vágy? Vagy a piszkos ember az élet, amely csalogat bennünket szép dolgokkal, amik nem lehetnek a miéink, s amikhez vissza-visszajúrunk? Avagy az író szamár, mert mindenáron bölcsességet akar leszűrni egy csöppnyi kis esetből? Valóban, ez utóbbi feltevés erősen valószínű. De a kutyafáját, azt csak érzi kegyed is, nyájas olvasó, hogy itt valami szép kis szomorú dolog történt.